Én magam vagyok az út,
csillagporból szőtt ösvény az éj vizén.
Lépteim alatt fény pattan,
mint mikor a sötét Ég
csendben csillagot terem.
Mennem kell a kanyargós úton,
néha egy ív túl mélyre fordul,
néha egy lépés bizonytalan.
De az ösvény bennem él,
minden léptem jelentőséggel él.
Kell a fény, kell a szeretet,
mint sötét után a hajnal,
mint tengernek a part.
Embernek lenni e sűrű világban
oly nehéz,
mint ködben keresni az irányt.
De a szív mélyén mindig lobban
egy csendes, élő láng.
Kell a fény, kell a szeretet,
kell az együttérzés melege,
hogy a lélek lélegezni tudjon,
hogy a szív tovább dobbanjon.
Mert minden tapasztalat
egy apró fénycsepp,
mely az éj bársonyára hull.
És a fénycseppekből
lassan megszületik az út,
egy csillogó, kanyargó ösvény
a sötéten át.
Kell a fény, kell a szeretet –
mert ebből bont szárnyat az élet,
és ebből ragyog tovább az út.
