Úgy táncolnék...

Táncolnék én, az élet színpadán,

hol árnyak is lépést tanulnak.

Hogyan? – kérdem csendesen,

mikor vállamon a nap súlya ül.

– Megmutatod, hogyan? –

suttogom egy harmatos hajnalnak,

de senki sem válaszol.

Hol a válasz? Talán csak egy mozdulat.

Könnyedén? – mint toll a szél tenyerén,

de belül a lépteim nehezek.

Nehézségek – hívnak és visszatartanak,

mégis minden rezdülésem: igen.

– Hol vagy? Ki tanítana? –

A fák? A csend? A könnyek?

Talán a szél, mikor arcomhoz ér,

s nem kérdez – csak simít.

Vagy te tanítasz – maga az élet?

Aki elesni enged, hogy megtanuljam,

hol rejtőzik az igazi erő?

Te vagy, aki nem szól – csak hallgat.

Senki sem tudja…

de mindenki táncol – egyszer.

Talán ezért születünk,

hogy megtaláljuk a zenét,

amit csak a szív hall meg.

Az élet: zene. A szívem ritmus.

És én? Én vagyok a mozduló válasz.

Áprilisi hajnal

Egyedül ülök a hűvös hajnali áprilisi levegőben, és hallgatom a csendet. Egyedül, mégis mintha minden egyes pillanata teljes lenne. A világ halk morajlása messze van, és a levegő friss, mintha egy új kezdetet hozna magával. Csak egy énekesmadár énekel nekem boldogan. Nem látom őt, hiszen sötét van. Érzem és hallom. Ahogy belélegzem a friss levegőt úgy érzem, hogy minden feszültség, ami eddig bennem volt, lassan eltávozik. A gondolatok egyre kevésbé zűrzavarosak, mintha minden súlyos érzés egy kicsit könnyebbé válna. A fájdalom is enyhül, egy pillanatra mintha eltűnne.

A testem, amelyet az élet sokszor megterhelt, most megpihenhet. Az éjszaka hűvös simogatása olyan, mint egy megértő kéz, amely törődik velem. Ahogy elmerülök az ábrándozásban, érzem, hogy nemcsak a külvilág, hanem a lelkem is megnyugszik. Minden visszavonul, csak én vagyok és a csend. A belsőmben, amit most felfedezek, minden egyes lélegzetvétellel tisztábbá válik. Az áprilisi levegő hozza a nyugalmat, és én, közben figyelem, ahogy a feszültség lassan eltűnik.

Minden érzés, minden gondolat, amit most átérzek, a valóságom, a lényem része. És ebben a csendes pillanatban végre ráébredek, hogy a legfontosabb az: hogy mindig önmagam legyek.

Vagyok, aki vagyok

 

Voltam egykor fiatal, ki álmait majd megvalósítja,

Voltam szerelemtől ittas, szenvedélyes szerető,

Voltam aggódó édesanya, ki beteg gyermekét gondozza,

Voltam kétkezű munkás, mint a gép, ki bírja a munkát,

Voltam lélekgyógyász, ki a lelkeket gyógyítja,

Voltam jó feleség, ki a férjét támogatja, ha kell, életét feláldozza,

Voltam elesett, ki lelkét, testét felemésztette, a halál közelébe kerítette,

Voltam erős, mint a szikla, melyet semmi össze nem roppantja,

Voltam, ami csak tudtam, az életemet jól megírtam,

Az vagyok, aki vagyok,

álmodozó, és az is maradok!

Összeolvadás

Ott vagyok mindenütt, hidd el!

Hisz mindenhol Én vagyok!

Benne vagyok a felhőben,

A tiszta éteri levegőben.

Biztonságos fa belsejében,

Fa leveleit ringató szélben.

Ott vagyok a patak vizében,

Minden egyes vízcsepp mélyében.

Virágok kelyhében megpihenek,

Illatuktól el is szenderedek.

Ott vagyok a madarak hátán,

Repülök a szelek szárnyán.

Ott vagyok mindenütt, hidd el!

Hisz mindenhol Én vagyok!

A természettel összeolvadok,

Hisz én belőle vagyok.

Por, és azzá leszek,

Miért is ellenkezzek?

A természettel létezem,

Belőle lettem, lélegzem.