a Nap messze jár – felhők mögött pihen.
Nem simogat fény, csak párás a táj,
s az ég könnyeit halkan hinti már.
A világ hallgat – önmagába zárul,
a szeretet is csendben megbúvik.
A fák reszketnek a szél karjaiban,
mint tétova álmok egy szürke hajnalban.
Mégis… a lombok közt dal születik,
madarak hangja száll a hideg szélnek.
Nem kérdik, hol a fény, nem várnak nyarat,
ők tudják, mit mi oly gyakran feledünk:
hogy a boldogság nem a Nap gyermeke,
nem a fényé, sem az ég kék szeme –
hanem bennük él,
s szívünkben néha csak szunnyad.
Tanulhatnánk tőlük, e pici csodáktól,
hogy öröm lakozik cseppekben, árnyakban.
S ha a szív is énekel, halk, tiszta dallal –
felragyog a reggel, s a szív újra muzsikál.
