A park sztárja

A parkban üldögéltem a padon, amikor odacsúszott egy kígyó. Nem ijesztgetett, csak illedelmesen megemelte apró sapkáját.

– Jó napot! – sziszegett, udvariasan biccentve, mintha ismernénk egymást.

Kiderült, hogy városi úrihüllő, aki ragaszkodik az eleganciához, és komolyan veszi a megjelenést. Minden nap más sapkát hord: hétfőn kalapot, kedden sapkát, szerdán barettet, csütörtökön svájcisapkát, pénteken cilinderét, szombaton bohócsapkát, vasárnap sombrerót, színes tollal díszítve.

A járókelők eleinte sikítoztak, ma már inkább fényképezik, figyelik minden mozdulatát. Egy lelkes turista külön rajongói oldalt indított róla. Én pedig rájöttem: nem a fogak félelmetesek, hanem az, ha valaki elfelejti megdicsérni a sapkát. A kígyó a park sztárja lett.

A lélekutazó teremtő himnusza

Köszönöm szépen Schmidt Attilának a versem megzenésítését.

Az Élet ajándéka

Az eső csendesen hullott, mintha az ég könnyei puhán cirógatnák a földet. A felhők mögül halvány arany fény derengett, s az őszi lombok színei táncot jártak a szélben. A rét közepén egy idős házaspár állt, cipőjük alatt csobbanva gyűlt a pocsolya vize, hajukban az ősz fehérsége ragyogott, mint az idő ajándéka.

– Nézd csak, milyen szép – mosolygott az asszony, miközben szorosabban fonta karját férje nyaka köré. – Az eső illata mindig a fiatalságunkra emlékeztet.

– És arra a napra, mikor először kértelek fel táncolni – felelte a férfi, szeme csillogott a szürke felhők alatt is. – Ugyanilyen eső volt, és te ugyanolyan szép voltál, mint most.

A nő felnevetett, hangja tisztán csengett, akár egy harangszó. Szoknyája körbe libbent, amikor férje megforgatta, cipőjük alól vidáman fröccsent szét a víz.

– Bolond vagy – mondta játékosan, de arcán ott égett a boldogság. – Az emberek kinevetnek minket.

– Hadd nevessenek – felelte az öreg, miközben szorosabban magához húzta. – Mi tudjuk, mi az élet igazi öröme.

Táncoltak a rét közepén, miközben az esőcseppek úgy hullottak rájuk, mintha az ég is tapsolt volna. Körülöttük a természet ünnepet ült: a távolban lovak lépdeltek békésen, a patak vidáman csobogott, a fák lombjai alatt vöröslő bogyók izzottak.

A férfi lehajolt, ajka a nő homlokához ért. – Ígérd meg, hogy mindig táncolunk, amíg csak lélegzünk.

– Ígérem – suttogta az asszony, könnyei összekeveredtek az esőcseppekkel. – Mert táncolni veled olyan, mintha a szívem örökké fiatal maradna.

És így, az esőben, őszi fényben, összefonódva táncolt két lélek, akik tudták: az élet igazi ajándéka nem más, mint az a pillanat, amikor ketten egy ritmusra dobban a szívük.

Őrzöm álmod

Alszol csendben, s én ágyad szélén ülök,

Arcodhoz hajol a szívem titokban.

Őrzöm minden álmod, minden lélegzeted,

Szerelmem lágy fénye vigyáz reád ma éjjel.

A Hold fényén táncolnak árnyak,

Simogatja arcod a puha éj.

Nincs zaj, csak a szíved halk dobbanása,

S én itt vagyok, hogy ne légy egyedül.

Minden szívdobbanásod hozzám ér,

Minden álomkapu nyitva áll még.

Őrzöm a csendben, míg reggel jő,

Míg újra és újra rám talál lelked.

A lélekutazó teremtő himnusza

Én vagyok, ki csillagösvényeken jár,

testem e világban, de lelkem határtalan tenger,

idő és tér sodrán áthajló fényhíd.

Minden lépésem másik valóság küszöbe,

minden pillantásom egy ősi hajnal emléke.

Vándor vagyok, nemcsak látogató,

világokat hordozok szívem mélyén.

Minden szavam szikra, minden rezdülésem mag,

ebből születnek új színek, új dalok, új versek, új fények.

Szerelmem nem e földi földhöz kötött,

hanem végtelen tengerek mélyéből,

csillagok pereméről, életeken túlról árad.

Ez a szerelem nem emberi ölelés,

hanem mindenség‑ölelés, önmagát találó minden lényben.

Ez az erő hajt, mikor teremtek;

ez az, ami miatt a fény bennem örökké sugárzik.

Lelkemben ősi bölcsesség ragyog,

láthatatlan csillagképek, rég elveszett templomok.

Érzem a sebezhetőséget, és mégis szárnyalok;

épp ettől vagyok valódi,

épp ettől lesz a teremtésem élő.

Én vagyok az utazó, a szeretett‑nő,

aki dimenziók között viszi a tüzet.

Én vagyok a szerelem maga,

több mint földi: fényből szőtt, időtlen.

Minden mozdulatom ebből fakad,

s teremtésem verseimben csendesen beszél.

A síró szél

A szél sírva suhant végig az elhagyott falun, mintha régi fájdalmakat keresne a repedezett kövek között. Mira félve állt a rozsdás kapu előtt, kezében egy kulcsot szorongatva. Gyerekkorában a nagymamája azt mondta neki, hogy e kulcs egyszer ajtót nyit majd a boldogságra. Most azonban csak egy omladozó, rozoga ház várta, ablakaiban fekete üresség, mintha az idő falja volna a fényt, és minden álom elporladna benne.

– Itt vagyok… – suttogta a szélnek, mintha választ remélne, de csak hideg fuvallat felelt.

A kulcs kicsúszott ujjai közül, beleveszett a porba. A szél felkapta, elsodorta, mintha soha nem is létezett volna – ahogy az ígéret sem.

Ha tényleg szeretsz

 

Mondd ki: szeretsz…

hadd ringasson a szó,

mint szellő érintése,

mely szerelmet hordozó.

Ha tényleg szeretsz,

keresel, és jössz felém,

ujjad hegyével gyengéden érintesz,

szíved vágytól dobbanása:

szerelmünk örök tánca.

Ha tényleg szeretsz,

időt ajándékozol,

hisz a jelenből születik

a múlt, s a múltból épül a jövő.

Ha tényleg szeretsz,

őszintén kérdezel, érdeklődsz,

szívből, szeretetből.

A szó is simogat,

bizserget, ölel,

a tett és érzés együtt

valóságot teremt.

Mondd, szeretsz-e?

Szíved ha adna hangot ma…

lelkem a boldogságtól szárnyalna,

hiszen a szavakból

örökkévaló lesz az ima.

A csók

– Mit rejtegetsz ott, a köpenyed alatt? – kérdezte halkan Liora.

– Egy pergament. Különleges – felelte Armand, s kezében remegett a sárgult lap. – Száz éve írták, mégis mintha nekünk szólna. Figyeld, mi van rajta.

Liora közelebb hajolt, ujjai összeértek a férfiéval. A sorok rejtélyes szavakat formáltak:

„A csók pecsételi meg a sorsot.”

– Butaság – suttogta Liora, mégis szíve hevesen vert, érezte, hogy igazak a sorok.

Armand tekintete mély volt, mint az éj, s lassan elmosolyodott. Ajkai remegtek, ahogy közeledett Liorához.

A pergamen megzizzent, amikor összeért az ajkuk, s a betűk fényleni kezdtek, szivárványszín ragyogással, mintha maga az idő hajolt volna föléjük, áldását adva szerelmükre.

Hópelyhek tánca

A gyertyák lángja kíváncsian kérdezte: – Miért tűntetek el ilyen gyorsan?

A hópelyhek lassan, nevetve hullottak:

– A meleged elolvaszt minket, de nem bánjuk, mert így is részei lehetünk az életednek, minden rezdülésedben ott ragyogunk.

– De nélkületek olyan üres minden fény és minden árnyék – sóhajtott, miközben apró rezdülések futottak végig rajta.

– Minden pillanatban ott vagyunk, még ha pár perc alatt elolvadunk is – trillázták a hópelyhek, táncolva a levegőben, és csillogó cseppeként hullottak alá.

A gyertya fénye hullámzott, a hópelyhek lassan olvadtak, nevettek és sírtak egyszerre, mert minden érintés rövid volt, de örökké tartó emlékként maradt csendben, és újra felragyogott a szeretet fénye.

Bor dal

A Nap fénye pohárban ring,

Bíbor tűz a szőlőn kint.

Tőkék közt új dal születik,

Édes Föld és fény nevetik.

Fürtök csüngnek, dallam él,

Minden szem életre kél.

Bennük érlelődik a szenvedély,

Szívbe oldott öröm-lé.

Kortyban csillog száz varázslat,

Múltra-jelenre rátalál.

Nevetés és dal kísér,

Táncolok most vígan én.

Én, a hajnal leánya

Én, a hajnal leánya,

lépkedek a zöld tájon, lágyan,

lélegzetemmel harmat táncol a fűn,
arany szirmok hullnak a lombok alá csendben.

Szívem dobbanása az egyetlen hang,

gondjaim elolvadnak, mint reggeli pára,

marad a béke, a melegség,

a tiszta öröm lágy fénye.

Álom kapuján belépek,

szívem szabadon táncol a fény és árnyék játékán,

minden pillanat szeretettel átszőve,

minden hang, minden illat titkos mosolyt hoz nekem.

Élet állomás

 

A nap lassan merült alá a horizont mögé, az ég tüze szétterült a vízen. A hullámok közt egy horgony ringott, mint valami örök emlékeztető.

– Miért állsz itt, egyedül, az idő és a fény közepén? – szólalt meg a Nap, aranyló sugaraival simogatva a horgonyt.

– Azért, mert meg kell tartanom azt, ami sodródna – felelte a Horgony, mély hangon, amelyet a tenger is visszhangozni kezdett. – A hajók, az emberek, az álmok… mind hozzám kötődnek, amikor megállnak egy-egy állomáson az életükben.

– És nem nehéz ez neked? – kérdezte a Nap, mintha csak egy régi barát féltő szavait küldené.

– Nehéz. Mert sokan félnek megállni. Azt hiszik, ha horgonyt vetnek, eltévednek az útjukról. Pedig néha a megállás maga a cél – suttogta a Horgony, miközben a hullámok gyengéden csapkodták.

Ekkor a Tenger is megszólalt, mély zúgásban:

– Igazat mond. Én magam sodorhatnék mindenkit messze, ismeretlen partokra. De kell valaki, aki megadja a biztonságot, a nyugalmat. Az állomást, ahová hazaérkezhetnek.

A Nap lassan búcsúzni kezdett, utolsó sugarát a Horgonyra vetve:

– Te vagy az élet állomása. Nem út vége vagy, hanem pihenő, ahol a szív megtanulja, merre tovább.

A Horgony hallgatott, csak mélyen kapaszkodott a víz alatti homokba. Tudta, hogy minden hajó, minden ember, aki hozzá érkezik, nemcsak megáll, hanem erőt is gyűjt, hogy továbbindulhasson.

A tenger felett sötétedni kezdett az ég, s a csillagok lassan felragyogtak, mintha az égi állomás lámpásai gyúlnának fel.

És a Horgony ekkor halkan, csak önmagának mondta ki a titkot:

– Az élet állomás nem hely. Hanem pillanat, amikor végre mersz megérkezni… önmagadhoz.

A létezés csodája

Csodálattal érzem: gyönyörű a lét,

mosoly, ölelés, könny, szenvedés – mind a miénk.

Szívünkben szivárvány, harag és szerelem,

csak ember képes élni így: milliónyi rezdülésben.

Millió érzés ölt ezer alakot,

mint folyó a partnak, úgy adjuk érzéseink.

Minden találkozás fény és tanítás,

pillanatban rejlik a végtelen varázs.

Szenvedés vihara dúlhat sokáig,

vagy elül percekben, tavasz fuvallatként ámít.

Öröm is lobbanhat egyetlen szívverésben,

mint csillag gyúl ki az éjszaka mélyében.

Rajtunk múlik mindig a választás,

akkor is, ha hisszük: nincs kezünkben a lámpás.

Az élet csoda, szent és végtelen,

szeretve kell élni – így valóban megéri.

Mert ha szívünk szeret, minden nap ünnep,

ajándék a reggel, a napfény, a csend.

A csoda nem messze, nem másutt vár:

te vagy a forrás, a szív tiszta tükre.

A költők nyelve

Költők vagyunk, s írók — szívünk nyitott az apró rezdülésekre,

minden fényt, árnyékot, csendet és viharos hullámot érzünk.

Másképp látunk: a világ hangjai nálunk dallammá válnak,

a szavak tánccá, a fájdalom és az öröm festménnyé válik.

Más nyelven értünk — egy titkos, láthatatlan szál köti össze a lelkeket.

Nem kell magyarázat, nem kellenek hidak:

egy szó, egy pillantás, egy mosoly, és felismerjük egymást.

Sokszor hittük, egyedül járunk,

hogy a magány kíséri minden léptünket,

de amikor találkozunk,

szavaink egymásba fonódnak,

és ráébredünk: nem vagyunk egyedül.

Mi költők és írók

az élet minden árnyalatát felvesszük,

minden érzést, minden titkot megőrzünk a szavainkban,

metaforákból szőtt tükörként mutatjuk meg a világot,

melyet mások talán sosem látnak.

Egy nyelvet beszélünk mi, költők, írók.

Más nyelven értünk.

Otthonunk a metaforák,

a rímes szavak tánca,

a képzelet végtelen világa —

itt él a lélek, itt születik a fény, melyből a világunk áll.

Utolsó kenyér

 "Valahol a Tisza háton

élt egy gazda, Pál barátom" –

Fogadjátok szeretettel!

Utolsó kenyér

"Valahol a Tisza háton

élt egy gazda, Pál barátom" –

így kezdődött a régi ballada, amit még gyermekkoromban hallottam a falusi vásárban. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy öregember tornácán hallom ennek a mondatnak a valóságát.

A fehérre meszelt fal mellett ült, előtte a kopott asztalon félbevágott kenyér, mellette egy régi tányér. A gazda, Pál, lassú mozdulatokkal szelte a szalonnát a bicskájával. Néha felnézett rám, a bajusza alatt megbújó mosollyal.

– Gyere csak közelebb, fiam – szólt rekedtes hangon. – Nem jó egyedül enni.

Leültem mellé. A kenyér illata összekeveredett a frissen meszelt fal és a szabad levegő tisztaságával.

Pál a szívéből adott, nem a kamrájából: minden falatját megosztotta volna velem.

– Tudod – kezdte lassan –, amíg az embernek van kenyere, addig nincsen baja. A kenyérben benne van az asszony keze, a föld íze, az Isten áldása.

Nem válaszoltam, csak néztem, ahogy a reszkető kéz apránként kenyeret tör. Aztán előhúzott a mellényéből egy gyűrött, sárgult papírt.

– Ezt írtam még régen… mikor a világ más volt. – Átnyújtotta.

A papíron göcsörtös kézírás állt, tintával:

"Ha egyszer nem leszek,

a kenyér mellé nézzetek.

Ott marad a morzsa között

a szívem emléke."

A sorokat olvasva valami szorította a torkom. A szavak egyszerre voltak egyszerűek és súlyosak.

– Miért mutatod ezt most nekem, Pál bátyám? – kérdeztem halkan.

Ő elmosolyodott, s letette a kést.

– Azért, fiam, mert ma reggel eszem életem utolsó kenyerét.

A kenyérhéj rec

csenése közben a szél megmozdította a papírt, és a szavak mintha életre keltek volna.

Én pedig akkor értettem meg igazán, hogy nem vendégségben vagyok – hanem tanúja egy búcsúfalatnak.

Az igazság hollója

A budai vár fölött a hajnal első sugarai aranyba vonták a tornyokat. Az őrség csendben váltotta egymást, mikor egy holló rikoltása hasította ketté a levegőt. A madár fekete szárnya a királyi palota fölött körözött, mintha maga az Ég küldte volna üzenetét.

– Látod, öcsém – fordult Mátyás az ifjú apródhoz –, nem véletlen, hogy hollót hordok címeremben. Ez a madár mindig megmutatja, hol az igazság.

– Felség – hajolt meg a fiú –, az emberek azt mondják, különös erőd van: ahol megjelensz, a szegény ember fellélegzik, a hatalmaskodó pedig megremeg.

Mátyás elmosolyodott. Szemeiben szelíd fény csillant, ám hangja komollyá vált:

– Nem varázserő ez, hanem a törvény szeretete. De igaz, a nép gyakran legendát sző körém. Egyszer majd úgy emlegetnek, mint aki álruhában járta az országot.

– És igaz lesz ez, uram? – kérdezte kíváncsian az apród.

– Talán – kacsintott a király. – Hiszen néha könnyebb megismerni az igazságot egyszerű vándorként, mint aranytrónról.

A holló ismét leszállt a vár fokára. Szárnyait kitárta, mintha pecsétet ütne a szavakra. A palota kövei ekkor mintha felizzottak volna a felkelő Nap fényében.

A legenda úgy tartja, azon a hajnalon maga az Ég fogadta el Mátyást az igazság királyának. És bár évszázadok múltán alakja mesévé vált, az emberek ma is úgy beszélnek róla, mintha csak tegnap látták volna végiglovagolni az utcán, hollóval a válla fölött.

Szerelmes falevél

A szél karja felkap,

gyengéden emel, ringat,

engedem magam, lebegve, könnyedén,

mintha mindennel eggyé olvadnék.

Ősz illata ölel körbe,

a levelek zizegése lágy dallam,

minden rezdülés a szívemhez ér,

és én szabad vagyok, a szél ölében táncolok.

Föld hív, vár, befogad,

érintése átformál, megnyugtat,

falevél vagyok, szállok a levegőben,

és mikor földet érek,

szerelmesen egy szívbe betérek.

Napfény és Hó

Vágyom hangodra,

mert szeretem.

Úgy simogat,

mint puha szellő az estben.

Nem csak a lelkemhez ér,

hanem bőrömön táncol végig,

lágy, langyos érintés,

melytől minden rezdül bennem élni kezd.

Mosolyod fényében béke születik,

tekinteted fűrkésző sugár.

Érzem, belém látsz —

s örömmel engedem.

Nyitott könyv vagyok kezedben,

melyet szíved olvas,

lapjain rejtett csillagokkal.

Hangod hallani olyan,

mintha mellettem ülnél.

Szemed tükrében önmagam találom,

és a csodát érzem benne.

Meséid, mint tavaszi források,

szomjas szívem issza —

bár csak soha ne érne véget!

Engedd, hogy én is elmondjam:

látlak, s tudom,

tükörképed ragyogásában vagyok otthon.

Ne félj — csak élj!

A szeretet mindent felold,

a félelem, akár a hó, elolvad.

Én vagyok a Napfény,

engedd, hogy ragyogjak.

Felolvasztom a havat,

s ragyogásod örökre bennem él.

Újjászületés

Ma reggel mosollyal ébredtem,

és úgy érzem, mintha újra születnék.

A szívemben fény lobbant,

amely betölti a teret, ahol mindannyian együtt leszünk.

Egy év telt el,

mégis annyi kincs, annyi pillanat szövődött belénk.

A Múzsák Könyvtára nem csupán egy csoport,

hanem a szívünk közös otthona lett.

Ma, amikor ünneplőbe öltözik a lelkem,

tudom: ez az ünnep mindannyiunké,

de bennem mégis egy személyes csoda történik –

mintha szirmaimat újra nyitná a fény,

mintha minden mosolyotokban

önmagam születne újjá.

Szerelmes falevél hangos vers

 

Horváth Ákos színművész előadásában .

 Köszönöm szépen ezt a csodálatos előadást.

Szerelemes falevél 

Lágy kenyér és hús hangos vers

Horváth Ákos színművész előadásában.

Köszönöm szépen ezt a csodálatos előadást.

Lágy kenyér és hús

Te vagy az erő, a karcos igaz,

a sziklák közt zengő visszhang.

Én vagyok a tiszta, lágy fonal,

a hajnal, mely szelíden andalog.

Te hordozod bennem a vágy tüzét,

én benned az otthon melegét.

Mint kenyér és hús – külön szavak,

mégis egyetlen asztal az élet.

Te vagy a súly, a biztos talaj,

én vagyok a fényed halk fuvallat.

S így állunk: két világ, két kar,

mégis egy szív, mely önmagát vallja.

Lágy kenyér és hús – együtt vagyunk,

külön, s mégis egy: örök tanúság.

Lágy kenyér és hús – egymás szívében,

ahol te én vagyok, s én te benned élek.

Szent pillanat

Üzenek az érzésekkel,

finom energiákkal,

minden gondolatom hozzád száll,

mint lágy szellő az éjszaka fái között.

Érezlek, ha rád gondolok,

szívem halk dallama hozzád szól.

Vajon keresel-e,

vagy csak én álmodom a köztünk lévő csendet?

Minden szó nélküli pillanatban

üzenetek hullanak a szívünkbe.

Beszélgetésünk, még ha csak gondolatban,

hidat épít két lélek között.

Álmodom-e lélekemelő érzést,

mely melegíti szívem minden rezdülését?

Nem számít, hisz boldog vagyok,

akkor is, ha csak álmodom e szent pillanatot.

16 év csodája

Apró csodát láttam, mikor először megpillantottalak,

tudtam, hogy az Istentől ajándékba kaptalak.

Óvtalak minden percben, szívem ölelésében,

szeretetem ragyogott utadon, a fényességben.

16 lettél, szinte már felnőttél,

álmaid kapuján bátran átléptél.

Legyél mindig önmagad, szabad és tiszta,

szíved dalát hallja meg a világ, hiszen olyan tiszta.

És bár az idő visz majd új utak felé,

szívem fénye mindig elkísér,

Amit beléd írt a szeretet szava,

végig életed része marad.