Árnyék és fény

A faluban azt suttogták, hogy ha egyszer a Hold teljesen az árnyék mögé kerül, valami végérvényesen megváltozik. Nem a világban – hanem bennünk.

Aznap éjjel az emberek a dombtetőn gyűltek össze, a levegő vibrált a feszültségtől. A Hold lassan vörösbe fordult, mintha vért sírna. A gyerekek sírtak, az öregek imádkoztak, de Anna csak némán állt, a szívében egyetlen gondolattal:

– Ha tényleg eljön a vég, bárcsak még egyszer láthatnám őt a Hold fényénél.

És akkor, a sötétség közepén – ott állt előtte. Az a férfi, akit évekkel korábban elveszített. A szerelme. Nem álom volt, nem látomás: érezte a jelenlétét, a tekintetét, a mosolyt, amit soha nem tudott elfelejteni. A Hold vörös fénye alatt minden valóságosnak tűnt.

– Anna szerelmem! Nem maradhatok – suttogta a férfi. – Csak amíg a Hold újra felragyog.

– Annyira hiányzol! Megszakad a szívem! – mondta izgatottan Anna.

– Tudom! De legalább utoljára láthatjuk egymást. Szeretlek! – súgta oda Annának.

Anna térdre rogyott, és zokogva kapaszkodott volna belé, de nem érhetett hozzá. Csak a szemeik találkoztak, csak a lelkük érintkezett egyetlen, lopott pillanatra. A Hold árnyéka köréjük vonta a világot, mintha az egész univerzum figyelné ezt az örök búcsút.

Aztán a Hold fénye lassan visszatért. Az árnyék hátrált, a vörös szín halványodott, és vele együtt a férfi alakja is elenyészett. Mintha soha ott sem lett volna.

Anna egyedül maradt a csillagok alatt, könnyekkel az arcán. A többiek örültek, hogy véget ért a fogyatkozás. Ő viszont tudta: elveszítette másodszor is. És ez a második veszteség fájdalmasabb volt, mint az első, mert soha többet nem láthatja.

Mert a Hold árnyéka nem csak elnyeli a fényt – elrabolhatja azt, amiért a szívünk a legerősebben dobog.

Nyárbúcsú

Búcsúzik a nyár,

a Nap fénye lágy arannyal simítja a kertet,

míg a reggel hűvös lehelete

selymesen érintve üdvözöl.

A fák levelei lassan színt váltanak,

mintha álmaikat festenék

aranyba, vörösbe,

sárgába, mint a mesébe.

A gesztenyék koppanva hullnak,

mint apró titkok,

melyeket az ősz

a földnek halkan suttog.

Nyár és ősz együtt jár,

mint ölelkező testvérek,

kis időt töltenek még együtt,

hogy megosszák a fényt,

a színeket, az illatot,

s a nyár és az ősz utoljára

egyszerre újra felragyog.

A természet lenyűgöző ereje

most bennünk rezeg,

ahogy nézzük:

a mindennapok is így változnak –

árnyból fénybe,

nyárból őszbe,

búcsúból születik a jövő szépsége.

Csillogó toll

A park ködös fényében egy bagoly suhant gördeszkán. Kerekei koppantak a járdán, szárnya finoman egyensúlyozott, mintha a levegő és a föld között táncolna. A kislány szeme elkerekedett, szíve hevesen dobogott, levegőt is alig mert venni.

– Ez… tényleg megtörténik? – suttogta, hangja remegett a csodálattól.

A bagoly megállt, fejét oldalra döntötte, szeme komolyan csillogott.

– Csak gyakorolok.

– Gördeszkával gyakorolni?– ámuldozott a kislány.

– Mindenki gyakorol valamit – huhogta.

A kislány közelebb lépett, szívét melegség öntötte el. A bagoly lendületet vett, egy trükköt mutatott, és a deszka alól egy apró, ezüstösen csillogó toll hullott a lány kezébe.

– Ezt… nekem hagytad? – lehelte, szívében ámulat és csodálat vegyült.

Topogó csoda

Ő a mindenem, lelkem darabja,

családtag, kincs, szeretet magja.

Maciját hozza, labdája várja,

napfény simítja bundája bája.

Pici lábával vígan topog,

pórázt látva máris bezsong.

Séta a mindene, szíve repes,

ha elmegyek, sír – hű és nemes.

Ha dörög, villámlik, hozzám simul,

reszketve bújik, apró szíve dúl.

Okos, ügyes, szeretetet kér,

Mollyka mindig csodát ígér.

Visszatérnek

A fecskék gyülekeznek, könnyed rezdüléssel,

szárnyuk ezüstfonalakként szövi át az égboltot,

Egyedül állok, és figyelem az indulást,

bátrak, kitartóak, minden mozdulatuk halk ének.

Elindulnak – a táj megüresedik egy időre,

de a csend színes dallammá fonódik, ha visszatérnek.

A szemem követi, a szívem megtanul várni,

mert tudom: mindig hazatalálnak, mindig.

Ha a fecskék visszatérnek, a levegő megremeg,

minden szárnycsapás apró csoda.

A környék újra életre kel, fény szóródik minden ágra,

és bennem is felcsendül a tavasz, lágy, szárnyaló dala.

Felemelés

A Nap aranyló fényben fürdette a mezőt, de a mély gödör alján minden árnyékba borult. A Föld illata keveredett a kétségbeesésével.

– Már azt hittem, senki sem talál rám – szólalt meg rekedten a lent rekedt férfi. Karjai gyengén kapaszkodtak a sötét falakba, de minden próbálkozása hiábavaló volt.

A gödör szélén egy másik férfi térdelt. Szemében aggodalom, szívében remény.

– András… miért nem szóltál, hogy ennyire fáj minden? – kérdezte halkan, miközben kezét nyújtotta.

– Nem akartalak terhelni, Péter… Azt hittem, kibírom. A veszteség… az üresség… csak elviselni kellett volna.

Péter szeme megtelt könnyel. Tudta, hogy András a felesége halála óta minden nap harcolt – kívül mosolygott, belül darabokra hullott.

– Nem kellett volna egyedül cipelned. – Péter hangja remegett, mégis erősen tartotta a kezét. – Én itt vagyok. Nem engedlek el.

András felnézett, és először látta meg igazán a fényt a felszínen – nem csak a napét, hanem a reményét.

– Félek, hogy nem tudok kimászni… – suttogta.

– Nem kell egyedül. Én felhúzlak. De ígérd meg, hogy ezután elmondod, ha baj van. Hogy hagyod, hogy melletted legyek.

Egy pillanatnyi csend, majd András könnyes szemmel bólintott. Ujjai szorosan fonódtak Péterére, s lassan, centiről centire elindult felfelé.

Mikor felértek, Péter átölelte barátját, erősen és biztosan, mint a Föld, amelyre újra rá lehet lépni.

– Látod? – súgta. – Egy igaz barát mindig képes felemelni, amikor már nem hiszel magadban.

A Nap áttört a felhőkön, és fénybe vonta a mezőt – ahogy a barátság ereje is képes beragyogni a legmélyebb sötétséget.

Merre mész?

Hallgatok. Bennem zúg az idő,

finom rezdülés, mely mindent átsző.

Nem szavak, nem hangok,

csupán pulzáló, tiszta dallamok.

Lüktet a fény, mint rejtett patak,

szívemben távoli harangok szólnak.

Emlékek fodra hullámot vet,

múlt és jelen titokban összeér.

Hív egy forrás, bennem él,

minden kezdet hozzá ér.

Csöndje szól, mint ősi hárfa,

világot nyit meg, titkait feltárva.

Szívem üteme őriz régit,

hol időkapu csillaga fénylik.

Kérdezi bennem: Merre mész?

Saját zenédhez vajon hívást érzel még?

És válaszolok – nem szavakkal,

csak érzéssel, mely túlcsordul a szavakon.

Hiszen a szív hangja túlmutat mindenen,

kapu, hol a lélek kiteljesedhet.

Elveszett dallam

Az árnyék lassan kibontakozott a holdfényből, mintha rég eltemetett fájdalmas emlék kelne életre. A trombita a kőlépcsőn pihent, rézteste halványan pulzált, mint egy szív, amely még várja, hogy egyszer megszólaljon.

Lili szíve hevesen vert, mellkasát vágy és félelem feszítette egyszerre. – Hallod? – suttogta remegő ajkakkal.

Egy láthatatlan kéz megérintette a hangszert, és mély, fájdalmas dallam tört elő. Könnyei végigcsorogtak arcán, szíve egyszerre sírt és nevetett a múlt emlékén.

– Ki vagy te? – kérdezte suttogva, hangját a szél vitte el.

– A lelked elveszett dallama vagyok, aki hazatalált hozzád – felelte a zene, és Lili szíve megtelt fénylő melegséggel, érezve, hogy nincs egyedül soha többé.

Az Ég könnyei

A Föld mohón itta az esőt,

szomjas talajként itta a cseppeket.

Én kiléptem, szívem kitárult,

mint az Ég, mely titokban könnyezik.

Kiáradt belőle a szomorúság –

folyt, folyt, mint az én könnyeim,

melyek az Ég könnyeivel eggyé váltak,

s minden bánat halk dallammá szelídült.

A fák lombjai ringtak a szél lágy karjaiban,

levelek táncoltak az égi tenger hullámain,

az ősz illata lágyan áradt,

simítva a múlt poros emlékeit.

A nagy forróság a múltba tűnt,

friss, tiszta lehelet szállt mindenbe,

új életet lehelt a földbe, a fákba, a szívembe,

és a szívem minden csepp könnyével az Égbe írt dal lett.