Vannak napok
Melyek oly nehezek,
mintha kövek zúdulnának rám
emlékeim hegyeiről.
Fáj a test, lüktet a fájdalom,
mint rozsdás harang kongása,
s én kint ülök a sötét éjben,
hol tücskök apró lantokon zenélnek.
Várok, hogy könnyebb legyen,
könnyeim, mint harmatcseppek,
lassan felszáradnak a hajnal szélén.
Talán álomra hajthatom fejem,
hol csillagokból szőtt takaró
ringatja fáradt lelkem.
Ez az egyedüli csendes szenvedés,
mit az évek sora reám mért.
A test a templomom,
mely sajnos sok év alatt beomlott,
mint kőből rakott szentély,
melyet az idő erdői benőttek.
Gyógyítani lassan tudom,
egyedül nehéz a dolgom.
Az éj leple alatt testemnek suttogom:
„Gyógyulj, mert szeretlek nagyon,
s talán egyszer újra felépítelek
a hajnal fényeiből.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése