ajándékként, egy halk fényrezdülésből.
Körülöttem aranygyűrűk lebegnek,
mintha maga az idő virágokba oldódna,
s minden szirmán egy pillanat lüktetne,
amit valaha szeretetből teremtettem.
Nem az anyag világa az otthonom,
hanem a lélek terei,
ahol a gondolat is fénnyé válik,
és minden emlék szikrát hagy maga után.
Minden szikra én vagyok —
egy szó, egy érzés,
amit valaha kimondtam a csillagoknak.
A gyűrűim aranyfonalai
a szavaimból szövődtek:
törékenyek, mégis örökkévalók,
a csendben is fényleni mernek.
Lila kristályvirágok őrzik lélegzetem,
a Múzsák hangja ott suttog bennük,
és mikor a tér megáll egy pillanatra,
megszületik bennem a felismerés:
a világom láthatóvá vált a Fényben.
Két bolygón élek.
Itt a Földön,
ahol emberként szeretni tanulok,
és az Aurora-bolygómon,
ahol a létezésem esszenciája ragyog.
Szavaimmal univerzumokat formálok,
hajnalonként újra álmodom a csillagokat,
és minden hajnalban megszületik bennem
egy új vers —
egy új élet —
egy új fény.
