mint egy szó, amit senki nem mondott ki még.
A szél a kabátod szélét vitte tovább,
s én úgy maradtam ott, mint part a folyó partján.
A kezem még őrizte a kezed lenyomatát,
mint a hó az éjszaka lépteit – halkan, szavak után.
De reggelre olvadt minden, ami tegnap volt igaz,
és már csak a csend tudta, hol kezdődik a hiány.
A szívem benned álmodott még néhány napig,
mint fa a lombot, mielőtt végleg elhullajtja mind.
Most üres az ág, de nem kérdez semmit már:
A szívem nem felejt — csak más ritmusban ver tovább.
