Mi értelme a rohanásnak?
A napok csak úgy elszaladnak,
mint homokszemek, amelyek egyenként peregnek át az ujjaim között,
észrevétlenül, halkan,
mintha sosem akarnának megállni.
Elfelejtünk szeretni, figyelni,
egyetlen ölelést adni, ami gyógyírt jelenthetne,
vagy egy szót, amely megtörné a csendet,
mert a világ hangos, és mi vele rohanunk,
míg a lelkünk egyre jobban fárad, egyre magányosabb.
Minden elmúlik egyszer.
Elveszítjük azokat, akiket szívből szerettünk,
és az idő felettünk siklik,
mint őszi szélben táncoló falevél, mely egyszer földet ér.
Mit hagyunk magunk után?
Talán egy mosolyt, amit nem tudnak elfelejteni,
egy könnyet, amit csendben hullajtottunk el,
vagy egy ölelést, amelyben egy pillanatra újra nyugodtnak érezte magát valaki.
Én is elfelejtettem élni.
Túl sokat adtam másoknak, és közben elvesztettem önmagam,
elfelejtettem meghallani a saját szívem halk dobbanását.
Most rájöttem, meg kell állnom,
meg kell állnom, hogy újra megtaláljam önmagam.
Mert amikor végre megállok,
meghallom a csendben szívem halk énekét,
érzem a szél gyengéd simogatását,
a Nap melegét, amely finoman cirógatja arcomat.
És tudom: élek.
És amíg élek,
van kit szeretnem,
van miért megküzdenem,
és van remény, amely újra fényt hoz.
