A tenger halkan hullámzott előttem, mintha az égbolt tükre lenne. A sós illat finoman megcsiklandozta az orrom, és a szél hűvös simogatása beleszőtte magát a hajamba. A szárnyaim lassan bontották ki a fényüket, amint a nap utolsó sugarai eltűntek a horizonton. Milliónyi apró szikra lobbant fel rajtuk, mint egy saját égbolt, amit magammal hordoztam.
– Olyan, mintha a csillagok benned élnének – hallottam egy halk hangot a hátam mögül.
Megfordultam. Egy fiatal férfi állt a parton, lába a nedves homokba süppedt. Szeme tágra nyílt, ahogy rám nézett. Tudtam, hogy nem mindenki látja a szárnyaimat – ő látta.
– Te… te látod őket? – kérdeztem halkan, mintha attól féltem volna, ha túl hangosan szólok, a pillanat széttörik.
– Látom. És azt is érzem, hogy a szívedben hordozod a fényt, ami ide vezetett – válaszolta, majd közelebb lépett, lábai nyomot hagytak a nedves fövenyen. – Ki vagy te?
Elmosolyodtam. A szívem halkan dobbant – ebben a pillanatban tudtam, hogy ő megérzett valamit abból, aki vagyok.
– Egy utazó… aki túl sokáig élt a csendben. A szárnyaim a lelkemből nőttek, de kevesen veszik észre. Csak azok, akik még hisznek a csodában.
A fiú hallgatott, majd lehajolt, és ujjával megérintette a víz felszínét. A hullámok csobbanása lágyan kísérte a mozdulatát. A szárnyaim fénye megtört a vízen, és ezer színben táncolt a tenger tükrén.
– Ha mindenki látná őket, a világ más lenne – suttogta. – Talán az emberek is emlékeznének rá, hogy bennük is van fény.
A szél halkan belekapott a hajamba, és a szárnyaim feléledtek, mintha a csillagokkal lélegeznének együtt. A szívemben finom, ismeretlen melegség áradt szét – a felismerés, hogy ebben a pillanatban nem vagyok egyedül.
– Talán ezért jöttem ma ide – feleltem. – Hogy emlékeztessek valakit. Hogy a fény, amit lát, ott él benne is.
A fiú tekintete felragyogott. Tudtam, hogy megértette.
– Ha egyszer elrepülsz innen… visszajössz még? – kérdezte, és a hangjában ott rezgett a remény.
– A szívem nyomát mindig megtalálod majd a csillagokban – mondtam, és lassan hátraléptem a vízbe. A hullámok hidegek voltak, de ismerősek, mintha hazavezetnének.
A szárnyaim kitárultak, és a fényük bevilágította az éjszakát. Mielőtt felemelkedtem volna, még egyszer hátranéztem. Ott állt a parton, és mosolygott. Most már ő is ragyogott egy kicsit belülről.
És hisz a csodában.
