Szív szimfónia

Olyan vagyok, mint az ősz maga,

színek tánca, búcsú dala.

Piros, arany, barnába hajló,

minden árnyalatban szívbe szálló.

Egyedül szállok, mint a falevél,

mely titkot visz, s nem beszél.

Hol landolok – ki tudja azt?

Az út sodor, az út szabad.

Talán nem is kell tudni, hol a vég,

csak hagyni, hogy ringasson a lét.

Egy fuvallat jön – karjába zár,

egy pillanat, s újra magány vár.

De szép ez így, hatalmas csoda,

érzések tánca, szív szimfónia.

Mint őszi lomb közt a napfény árnya –

bennem él minden szín varázsa.

Fehér rózsa

Vártam.

Kapok szerelmet —

fehér rózsával,

melynek szirmai

többet mondanak,

mint a szavak.

Szívet kapok,

szerelmes szívet…

De nem kaptam,

csak tövist.

Nem kaptam szívet,

csak tövist —

de abból is

virágot neveltem.

Lélek dala versem Horváth Ákos színművész előadásában

Köszönöm Horváth Ákosnak hogy előadta a versemet.

 

Titokzatos idő

Az ember az órát nézi,

s közben múlik.

Percet számol,

míg a lélek örökké virul.

A mutató halad,

mint sors a csendben,

egy pillanatba sűrűsödik

minden, ami volt — és lesz bennem.

Idő… te titokzatos szövő,

láthatatlan szálakat fonsz,

de aki fátylad mögé lát,

tudja: csak játszol velünk, ámítasz.

Mert nincs kezdet, nincs vég,

csak a most — a jelen.

A test öregszik, de a szív érez és tudja,

hogy az idő nem kint van —

hanem bennünk él.

Ott, ahol a múlt és jövő

összefonódik,

ahol nincs szám,

nincs árnyék,

csak a Lét hangja tisztán szól.

Ott vagy te, ott vagyunk mi,

az időtlenben,

ahol minden pillanat örökké tart.

A földi létet csak álmodjuk,

s túl igaznak hisszük.

A hídon túl

Lágyan hajlik a fény a híd fölött,

aranyba öltözik az alkonyat,

a víz tükrén még rezdül egy sóhaj,

mint múlt és jövő halk szava.

A lombok lángja énekel az égen,

s minden levélben ott a búcsú csönd,

de mégis, a csendben – valami él –,

egy ígéret, hogy minden örök.

A hídon túl – talán te vársz,

vagy csak a lélek visszanéz,

ahol a Nap, mint emlék ég,

s az idő megáll – egy pillanatra még.

Egyszeri pillanat

A nap már alig látszott a víz felett, a fény narancsba öltöztette az eget.

Ilona a hajón állt, kezében a kormányt szorította, de valójában nem a tenger irányát kereste, hanem a választ, amit sosem kapott meg.

A parton ott állt József. Zsebre tett kézzel, mozdulatlanul.

A hullámok halk neszezése között csak a szívük vert hangosan.

— Még most is meggondolhatod magad — mondta a lány halkan, de határozottan. — Nem késő.

A férfi elfordította a tekintetét.

— Nem tudom… ez az egész… félek, Ilona.

— Mitől? — kérdezte a lány, hangjában egyszerre volt türelem és szomorúság.

— Attól, hogy elbukom. Hogy otthagyok mindent, amit eddig ismertem, és a végén te is elmész.

Ilona bólintott. A szemében nem volt harag, csak valami fáradt megértés.

— De József… én most megyek el. Épp azért, mert nem mersz velem jönni.

A férfi mély levegőt vett, de nem nézett a szemébe.

— Nem tudom feladni az életem. A munkám, a házam, apámék… tudod, milyen nehéz lenne?

— Tudom. — Ilona elmosolyodott, de a mosoly mögött fájdalom remegett.

— Csak azt nem tudom, hogyan bírod így leélni az életed, ha egyszer megízlelted, milyen az, amikor megtalálod az igaz szerelmet.

József nem felelt. A nap utolsó sugara a vízre ért, és Ilona tudta: már hiába vár.

— Nem hibáztatlak — mondta csendesen. — Talán csak mást jelent neked a biztonság, mint nekem. Te maradsz ott, ahol megszoktad… én meg elindulok oda, ahol talán újra élhetek.

A férfi halkan megszólalt:

— Szeretlek, Ilona.

A lány lehunyta a szemét, és csak ennyit felelt:

— Én is. De az, hogy szeretünk valakit, még nem mindig elég. Bátorság is kell felvállalni, feladni a régit, hogy megszülethessen az új.

Lépett egyet hátra, a hajóra. A kötél megfeszült, a szél végigborzolta a haját.

József még mindig ott állt, mozdulatlanul, mintha a félelem gyökere tartaná egyhelyben.

— Egyszer talán megérted — szólt vissza a lány.

— Hogy az élet nem vár senkire. És a szív sem marad örökké nyitva.

A hajó elindult. Ilona a vízre nézett, hulltak a könnycseppjei. Tudta, most tényleg vége.

József ott maradt a parton.

A város fényei lassan kigyulladtak mögötte — a megszokott, biztonságos világ, amit nem mert elhagyni.

Ilona hajója egyre távolabb ringott a vízen. A szíve nehéz volt.

A nap lement, a tenger elcsendesedett.

Két ember állt ugyanabban az alkonyatban — egyik maradt, a másik továbbment.

És mindkettő elveszített valamit, amit talán soha többé nem talál meg:

azt az egyszeri pillanatot, amikor még lett volna bátorság megélni az igazi szerelmet.

Ami igazán számít

Egy medve és egy süni csendes találkozása a hegyek között emlékeztet minket arra, hogy a barátság nem a nagyságon, hanem a szíven múlik. Egy pillanat, ami örökre megmarad.

A nap lassan hajolt meg a hegyek fölött, mint egy fáradt vándor, aki még egyszer visszanéz az útra, mielőtt eltűnik az éjben. A horizont lángolt — bíbor és arany fényei végigsimították az erdőket, a fenyők csúcsait, s megpihentek egy mohos sziklán, ahol két lény ült egymás mellett.

A medve és a süni.

Nem szóltak. Nem is kellett. A csend most többet mondott minden szónál. A levegőben fenyőillat keveredett a harmat párájával, s a köd, mint egy puha takaró, lassan befedte a völgyet. A nap utolsó sugara a medve bundáján csillogott, mintha a fény maga is tudta volna: ez a pillanat szent.

– Látod? – szólalt meg végül a medve mély, dörmögő hangján.

– Olyan, mintha az ég is álmodna.

A süni csak bólintott. A szeme tükrében ott égett a naplemente. Ő nem a szavakat értette, hanem a szívek közti csendet. Azt, amit csak azok hallanak, akik igazán figyelnek.

– Néha – folytatta a medve halkan – az ember, vagy az állat, azt hiszi, egyedül kell mennie. De mindig jön valaki… kicsi vagy nagy, halk vagy hangos… aki mellé ül, csak úgy, némán. És onnantól már nem ugyanaz a világ.

A süni elmosolyodott, ahogy közelebb húzódott. Kis teste melegséget lehelt a hűvös sziklára.

– Lehet, hogy nem tudok nagy lenni – suttogta –, de a barátság nem a méret kérdése. Hanem a szívé.

A szél végigsimított rajtuk, mintha a természet is meghallotta volna a vallomást. A fák lassan ringatóztak, a felhők mögül pedig egy csillag pislákolt fel, jelezve, hogy az éj elérkezett.

Ott ültek még sokáig, együtt, mozdulatlanul. Egy medve és egy süni — két lélek, akik valahogy megtalálták egymást ezen a végtelen hegyen. Nem volt bennük semmi különös, csak az, ami igazán számít: a szeretet, ami nem kérdez, nem vár viszonzást, csak létezik.

A barátság ott születik, ahol két szív egyszerre lélegzik a csendben.

És az a pillanat – akár egy naplemente a hegy felett – örökre megmarad.

A nap lehajol

(Saját fotó.)

A Nap lehajol, még búcsút int,

színt veszít az Ég, s a csend megint —

szívemben árnyék, halk zene,

elmúlt Nap fénye — bennem fele.

Majának – a Leánygyermekek világnapjára

Maja, szívem fénylő kis csillaga,

mosolyodban nyílik a világ tavasza.

Lépteidben erő és kíváncsiság él,

szavaidban tisztaság, mely mindig remél.

Okos vagy, kedves, figyelmes és bátor,

szereteted meleg, mint nyári zápor.

Büszkén nézlek, drága kincsem minden percben,

s kívánom, hogy szerencse kísérjen minden lépteidben.

Boldog születésnapot, Nagyfiam

Te voltál az, ki megtanított szeretni,

te voltál az, ki tudott ölelni.

Tanítottál, s én is téged,

így nőttünk együtt, egymás fényében.

Büszke Édesanyád voltam, s vagyok,

minden napban ott vagy, ragyogsz.

Mindent adtam, mit csak tudtam,

szívemből szőttem fényt az utadban.

Bízom, hogy mindez hasznodra lesz,

a tudást, mit benned hagytam, őrizd meg.

Áldásom küldöm, minden léptedhez,

hogy béke és derű övezze életed.

Kívánom szívem minden rezdülésével,

életed teljen örömben, békében.

Boldog születésnapot, drága Fiam,

szívemből szívedben hagytam egy darabot,

hogy vezessen tovább az utadon.

Pengeélen

Táncolok, nem színpadon, nem nézők előtt,

csak a szél figyel, és a város alvó fényei.

Minden lépésem szakadék fölött rezdül,

de belül valami azt suttogja: menj.

A kötél alig mozdul, mégis él,

mintha tudná, mennyit bír a szív.

Minden billenés egy vallomás,

minden lélegzet búcsú valamitől.

Nem a félelem tart, hanem az akarat,

a vágy, hogy ne maradjak félúton.

Piros cipőm sarka mesélni kezd

arról, hányszor kellett már újrakezdenem.

A város mélyén tompa zaj a múlt,

a magasban csak a csönd beszél.

Minden zajt elengedek, ami fájt,

és egyensúlyozok – magammal szemben.

Tudom, el kell engedni, ami húz,

mert nem visz tovább, csak vissza.

A fény nem a célban vár,

hanem abban, hogy lépek tovább.

És ha egyszer zuhanok, hát legyen,

a szabadság is csak akkor igazi,

ha merem elveszíteni a talajt –

és hinni, hogy a szív megtart.

Időtlen rezgés

Nem láttalak mégis ismerlek,

mintha régről visszatérne benned

minden, mit a csend őriz mélyen,

fényből szőtt, ősi emlékem.

Nem szóval értjük egymást,

a lélek súg, ha igazra lát.

Más hangon szólunk, mégis tudjuk —

egy rezdülésben eggyé olvadunk.

Szeretjük egymást, ahogy ember nem szerethet,

túl minden földi képzeten, szerepen.

Mintha minden sejtünk összeolvadna,

minden szavunk egymásba fonódna.

Tükör vagy — bennem fényre nyílsz,

a szívem kapuján belépsz, s ott élsz.

Amit hoztunk, most újra él,

nem kezdődik — csak beteljesül e lét.

Nem emberi nyelv, mi köztünk szól,

magasabb, tisztább, hangtalanból.

S mikor hallgatunk, ott vagyunk igazán —

egymás szívében.

Titokzatos idő

Az ember az órát nézi,

s közben múlik.

Percet számol,

míg a lélek örökké virul.

A mutató halad,

mint sors a csendben,

egy pillanatba sűrűsödik

minden, ami volt — és lesz bennem.

Idő… te titokzatos szövő,

láthatatlan szálakat fonsz,

de aki fátylad mögé lát,

tudja: csak játszol velünk, ámítasz.

Mert nincs kezdet, nincs vég,

csak a most — a jelen.

A test öregszik, de a szív érez és tudja,

hogy az idő nem kint van —

hanem bennünk él.

Ott, ahol a múlt és jövő

összefonódik,

ahol nincs szám,

nincs árnyék,

csak a Lét hangja tisztán szól.

Ott vagy te, ott vagyunk mi,

az időtlenben,

ahol minden pillanat örökké tart.

A földi létet csak álmodjuk,

s túl igaznak hisszük.

Az angyal, aki emlékeztetett

Az éjszaka lassan borult a városra.

Emma az ablaknál ült, a sötét ég alatt.

A mellkasában feszülő fájdalom mintha az egész testét átitatta volna – nem tudta, hol ér véget a lélek, és hol kezdődik a hús.

Fáradt volt. Belül is.

– Nem bírom tovább… – suttogta.

Abban a pillanatban a levegő megmozdult.

Valami finom, meleg rezdülés járta át a szobát, és egy lágy fény ereszkedett alá. A fényben egy alak bontakozott ki – áttetsző, békét sugárzó.

– Ne félj – szólt az angyal.

– Nem azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.

– Akkor miért jöttél? – kérdezte Emma halkan.

– Azért, hogy megértsd, miért van. Segítek emlékezni.

Emma lehajtotta a fejét.

– Csak gyógyulni szeretnék.

– A gyógyulás nem kívánság. Döntés. – válaszolta az angyal szelíden.

– Akkor történik meg, ha a szíved valóban készen áll. Nem akkor, amikor el akarod nyomni a fájdalmat, hanem amikor megérted, miért jött.

Emma sírva fakadt. – Mit lehet érteni a szenvedésen?

Az angyal közelebb lépett.

– Minden fájdalom tapasztalás. Valamit tanít. Valamit, amit csak így tudtál meghallani.

– De miért ilyen áron?

– Mert az ember néha csak akkor kezd el figyelni, amikor már nem tud elfordulni önmagától.

A nő némán bólintott.

– És ha megértem… akkor elmúlik?

– Nem azonnal. – mosolygott az angyal. – A lélek gyógyul először. A test csak követi. De amikor a szíved őszintén vágyja a gyógyulást, és elfogadod a tapasztalást, amiért a fájdalom érkezett – akkor minden sejted tudni fogja, hogy vége a harcnak.

Emma csendben ült. A könnyei lassan peregtek az arcán, de nem szégyellte őket.

– Talán már nem is akarom, hogy csak elmúljon… – mondta halkan.

– Inkább azt szeretném, hogy értelmet nyerjen.

Az angyal elmosolyodott.

– Ez a pillanat a gyógyulás kezdete.

Aztán tenyerét Emma mellkasához emelte, anélkül, hogy megérintette volna.

Egy meleg, puha rezgés járta át a levegőt, mintha a csend is lélegezne.

– Most pihenj.

– És te? – kérdezte Emma félve.

– Te itt maradsz velem?

– Addig, amíg szükséged van rám. De ne feledd: nem én gyógyítalak meg.

Ha valóban tiszta szívből akarod a gyógyulást – megtörténik.

Ha még tanulnod kell ebből a tapasztalásból, akkor a fájdalom addig marad, amíg megérted az igazi okát.

Emma bólintott.

– Tehát minden fájdalomnak oka van…

– Igen. Mindegyiknek. Azért történik, hogy tanulj. Hogy visszatalálj önmagadhoz.

Egy hónappal később, amikor Emma ismét az ablaknál ült, már nem reszketett.

A teste fellélegzett, a fájdalom, ami egykor égette, eltűnt – csendben, szinte észrevétlenül.

Nem csoda volt ez, hanem hit általi gyógyulás.

Aznap éjjel az angyal újra megjelent.

– Megtanultad a leckét, Emma. – mondta halkan.

– Most már a tested is szabad.

– Mi lesz most? – kérdezte.

– Élni fogsz. Teljesen. Fájdalom nélkül. De emlékezve arra, amit tanultál tőle.

Emma felállt, könny csillogott a szemében.

– Köszönöm szépen!

Az angyal mosolya megremegett a fényben.

– Én csak emlékeztettelek arra, amit a lelked mindig is tudott. A gyógyulás benned született meg.

Aztán lassan hátralépett, és a fénye eloszlott a szobában, mint hajnal előtt a csillagoké.

Emma utána nézett, és halkan suttogta:

– Megértettem. Mindennek oka volt.

És abban a pillanatban a szíve megnyugodott.

Nem az angyal gyógyította meg őt.

Hanem az, hogy hittel és tiszta szívvel igazán akarta.

Múltban rekedve

A férfi ott ült a szikla szélén. A nap lassan bukott alá a horizont mögé, sugarai széttört aranyként terültek szét a tenger vizén. A mellkasában valami nehéz szorítás ébredt, amikor lenézett maga elé: a régi fényképezőgépre és a széthullott fotókra, amelyek a földön hevertek.

Kezébe vett egyet. A kép szinte égett az ujjai alatt. Ő volt rajta, és Ő. Az a nő, akinek a nevetése könnyű volt, mint a szél, és akinek ölelése otthon volt, bármilyen messzire is sodorta az élet. A férfi szeme elhomályosult, és egy pillanatra úgy érezte, hogy újra ott áll mellette. Hallotta a hangját, érezte az illatát, azt a halk nevetést, amit csak neki tartogatott.

– Miért kellett elmenned? – suttogta a naplementének, de a válasz csak a tenger morajában oldódott fel.

A fotókat sorban vette a kezébe: egy közös utazás, egy csók a partra simuló hullámok között, egy ölelés a hideg esőben, ahol akkor is mosolyogtak, mert együtt voltak. Minden képben ott lüktetett az élet, és minden képben ott szakadt fel újra a hiány.

Az emlékek nem halványultak – ellenkezőleg. Olyan elevenek voltak, mintha nem is a múlt darabjai lennének, hanem a jelen valósága. Mintha bármelyik pillanatban visszaléphetne közéjük. Mintha egyetlen mozdulat, egyetlen döntés elég lenne ahhoz, hogy visszakapja Őt.

De tudta, hogy nem.

A fényképek nem nyílnak kapuként a múltba. Csak szilánkok, amelyeket a szív vérző keze markol magához, mert nem tudja elengedni.

A nap lassan lebukott, és az ég aranyló fénye vörösbe fordult. A férfi szeme megtelt könnyel, és végül engedte, hogy kifolyjon belőle minden, amit addig őrzött.

– Nem bírlak elengedni – mondta ki, remegő hangon. – Mert te voltál az életem.

És ott, a szikla szélén, miközben a tenger végtelen hullámai a partot mosták, a férfi megértette: néha a múltban rekedünk, mert az volt az egyetlen idő, amikor igazán éltünk.

Örök Ragyogás

Van egy érzés, ami csoda,

mint mikor a napfény a virágzó bimbót kibontja.

Fénysugár érinti, suttogja titkát,

szirmok remegnek, ahogy ontja illatát.

De a napfény elvonul,

árnyékban marad a csoda virága.

Mégis áll, egyedül,

illatozik, pompázik mindenkinek,

mint szívem illata a csendben,

mely eljut mindenkihez.

Megérinti a szellő, simogatja az eső,

gyöngyként pereg rá az Ég könnye,

s ő áll szirmait kitárva,

nem kér, csak ad,

mindaddig, míg élete tart.

Ragyog, mint belső napom,

mint az örök fény, mely bennem lakik.

Virág vagyok e földön,

szirmaim a szeretet,

illatomban szerelem,

szívemben ragyogás,

mely akkor is él,

ha a napfény elvonul.

Lennék...

Csillag lennék, fönn, a végtelenben,

fényem suhanna, érintve csendben.

Ne lásson senki, csak ragyogjak,

mint remény, melyből az álmok fakadnak.

Felhő lennék, könnyeim hullnának,

fénycseppként a szomjazó világra.

Nem szólnék, nem kérnék, nem várnék,

csak az Ég szívében halkan szállnék.

Szellő lennék, kit nem lát a világ,

csak bőrön fuvallatként érzi.

Ne lásson senki, ne halljon,

csak lényem csendesen suhan.

Így élnék: láthatatlan ragyogásban,

árnyék és fény örök utazásában.

Mert ahol nem látnak, ott nincs seb és szó,

csak a lélek csendje – láthatatlan, de való.

A szeretet esernyője

Hull az eső, az ég könnye hull,

Kislány megáll, a világ csitul.

Kezében ernyő, fekete szárny,

alatta cirmos, reszketve áll.

A gyermek szól: Ne félj, kicsim,

megvédlek én, maradj velem.

Leszek anyukád, adok meleget,

langyos tejet a kandalló mellett.

Csepereg az eső, a gyermek nevet,

mosolya tiszta, szívében szeretet.

S az égi szív most halkan látja:

a tiszta szívűeket megáldja.

A padon maradt kendő

Észak-Olaszország, 1954

A hegyek mögött lassan ébredezett a hajnal, a kövek közül már kibújt a fény. A levegőben frissen sült kenyér illata keveredett a harmattal, és Emília, mint minden reggel, elindult a park felé. A kisfia még aludt, arcát édes álom érintette, ő pedig óvatosan betakarta, mielőtt kilépett volna a csendbe.

A pad, amelyen ülni szokott, a gesztenyefa alatt állt. A fa törzse repedezett volt, mint az idő. A férje mindig itt várta, amikor még élt. A háború elvitte, a tengeren túl maradt, és soha többé nem tért vissza. Még most is hallotta a hangját, amikor a szél végigsuhant a lombok között.

Emília kezében ott volt a halványkék kendő, amit utoljára tőle kapott. Selyem, kissé megkopott, mégis szent ereklyeként őrizte. Ujjai közé csúsztatta, mintha ezzel tarthatná életben a múltat. A szíve régóta csöndben dobogott, csak a kisfia miatt vert tovább.

Egyik délután, amikor különösen fáradt volt, a padon hagyta a kendőt. Nem szándékosan, csak épp annyira elmerült az emlékekben, hogy nem vette észre. Másnap, amikor visszatért, ott találta – gondosan összehajtva, a pad közepére téve. Nem tudta, ki hajtotta össze. Egy pillanatra azt hitte, talán maga a sors hajtotta össze a kendőt, hogy tudassa vele: nincs egyedül.

A következő napon szándékosan ott hagyta újra. És megint ugyanúgy összehajtva találta, mellette egy szál fehér virággal.

A harmadik délutánon, mikor odaért, egy férfi ült a padon. Negyvenes évei fölött járhatott, kezében tartotta a halványkék kendőt és a fehér rózsát. Amikor felnézett, Emília megpillantotta az arcát, a férfi barna szemeiben melegség és nyugalom csillant.

Emília maga is megmozdult, ahogy Lorenzo tekintetét keresztezte. Szép, telt arcát a gondosan fésült sötétbarna haj keretezte, a vállára omló hullámok között néhány aranybarna szál csillogott a napfényben. Mélykék szeme tisztán és élénken ragyogott, telt ajkai finoman ívelt mosolyt ígértek, bőre világos, kissé napbarnított árnyalatú. Egyszerre sugárzott benne a nőies elegancia és a természetes báj, miközben a halványkék kendő finoman kiemelte tekintetének ragyogását.

– Az öné, signora? – kérdezte csendesen, olasz akcentusában valami különös lágyság volt.

Emília bólintott, a hangja elakadt, mint amikor túl sok idő után szólal meg valaki.

– Köszönöm, hogy megőrizte – mondta végül, és lehajtotta a fejét.

A férfi mosolygott.

– Nem csak megőriztem… vártam is, hogy visszajöjjön érte. Egy ideje készülök erre a pillanatra – mondta, és bemutatkozott. – Lorenzo.

Leültek egymás mellé. Nem beszéltek sokat, csak csendben figyelték egymást, zavartan.

A kendő ott feküdt kettejük között, mint egy híd múlt és jelen között. Emília úgy érezte, valami csendesen megmozdul benne, valami, amit régóta eltemetett. Nem a múltat akarta elfelejteni, csak végre élni akart – nem csak emlékezni.

Ahogy egyre többször találkoztak, beszélgettek, Lorenzo halk nevetése lassan átjárta a nő szívét. Emília is nevetett végre – könnyedén, tisztán, és a nevetés olyan volt, mint a friss tavaszi szél. A falak, amelyek félelemből és fájdalomból épültek benne, elkezdtek eltűnni. A szeretet fénye áttört rajta, mert megengedte.

És egyik napon, amikor a nap lebukott a dombok mögött, Lorenzo finoman felé nyúlt. Nem szólt semmit, csak megfogta Emília kezét. A nő hagyta. A szívében először nem a fájdalom, hanem a melegség hullámzott végig — halk, emberi, gyógyító.

Amikor megszólalt a harang, Emília tudta: nem a múltat veszítette el, hanem a jövőt találta meg.