Szeretet szövődik körém, mint láthatatlan takaró,
és erőt ad, hogy a bizalom szívem mélyén megmaradjon.
A kitartás lassan lélegzik bennem,
mert tudja: nem mindig rohanás az út.
Néha meg kell állni – pihenni, figyelni,
hogy a természet csendje gyógyítóan simuljon rám
a zajos mindennapokban.
Egy séta, egy szellő, egy falevél lebbenése –
mind visszahozza a mosoly emlékét.
A munka, a nehéz súly, a sűrűség csak része az egésznek,
hiszen ott a könnyedség ígérete is:
egy halk nevetés, egy apró mozdulat,
amelyben feloldódik a fájdalom.
Minden napban ott a kettősség –
zaj és csend, súly és fény, fájdalom és gyógyulás.
És mégis: bennem marad a bizonyosság,
hogy a szív mindig hazatalál.
A testem hordozza a fájdalmat,
minden mozdulatban ott lüktet a sajgás.
Mint emlékeztető, hogy gyarló és törékeny a test,
mégis: a lélek erősebb a múló kínnál.
Szeretet borítja be a tagjaimban feszülő terhet,
és miközben érzem a sűrűséget,
a bizalom szelíden suttog:
„Ez is elmúlik, ahogy minden vihar tovatűnik.”
Néha a súly olyan nehéz,
hogy szinte beleroskadok,
de tudom: a lelkem magasabbra emel,
mint a test korlátai.
Mint madár, amely vérző szárnnyal is próbál repülni,
én is keresem a fényt,
és minden mozdulatban ott a vágy: újra felszállni.
Mert a fájdalom nem az ellenségem –
csak a tanítóm, aki arra hív,
hogy még mélyebben szeressem magam.
Hogy minden sajgásban megtaláljam a gyógyulás magját.
Mint apró gyertyaláng a sötét szobában,
újra és újra fellobban a szeretet fénye,
és megtanít: a könnyedség nem kívülről jön,
hanem belül fakad, a szív mélyéből.
És amikor a fájdalom legerősebben lüktet,
akkor érzem igazán: élek.
Mert aki érez, az kapcsolódik –
a testhez, a földhöz, az éghez,
és végül önmagához.
A hit, a szeretet, az erő és a bizalom
több, mint szavak –
ezek az én csendes imáim,
amelyek átölelik a napjaimat,
és felemelnek, amikor a súly túl nagy.
