Én, te, mi – mindannyian kulcsok vagyunk,
nem tudjuk, hol nyit ajtót egyetlen szavunk.
Egy pillantás, egy mondat, egy apró mozdulat,
valakinek a szívében sokáig ott marad.
Van, aki egész nap a gondjait cipeli,
már arra sem számít, hogy bárki észreveszi.
Te megállsz mellette: „Hogy vagy?” – csak ennyi,
és talán épp ettől mer először beszélni.
Nem kell minden bánatra választ találnod,
sem a másik helyett a terheit vállalnod.
Elég, ha figyelsz rá, s megvárod a szavát,
ha egy pillanatra megosztja veled az ő világát.
Mert nem minden seb látszik az ember arcán,
van, aki mosolyogva hordja a fájdalmát.
Sokszor észrevétlen történik a csoda,
nem kíséri taps, nem beszélnek róla.
Csak egy szívben fordul el halkan a zár,
és bejut a fény, ahol jó ideje senki sem járt.
Aztán továbbmész, várnak a dolgaid,
talán estére elfelejted azt a pár szót is.
De ő hazaviszi a percnyi figyelmet,
amit a szívébe csempésztél észrevétlen.
És amikor újra magára marad,
eszébe jut az a kedves pillanat.
Talán nem is sejted, mit adtál azon a napon:
reményt, szeretetet és azt a jóleső érzést:
„Valaki gondolt rám. Fontos vagyok.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése