2026. június 29., hétfő

A Kánikula hőse



A Nap palacsintát süt az égen,
én pihegek ventilátorszélben.
Tollam hideg árnyékot kér,
rím is jégkockára tér.
Papír legyezőnek áll,
verssor izzad, mégis száll.
Könyvjelző napernyőt nyit,
szó a hűtő mellé int.
Macska árnyék alá búj,
bajsza alatt kis mosoly gyúl.
Pohárban jég zenél,
strófa tőle újra él.
Ki írni tud ma délután,
hős a nyári hőcsatán.
Ha rím fakad forró kézből,
A Nap is tapsol odafentről.

A hajadban maradt alkony Evokáció Tóth Árpád Esti sugárkoszorú versére



Előttünk az út hamvas ezüstbe fordult,
s árnyak hosszú teste suhant át a parkon,
de hajad sötétje köré az alkony
még vékony, aranyló glóriát vont.
Halvány volt, szelíd, méltóságos derengés,
nem nappal már, csak az utolsó emléke,
s illattá, néma áldássá szűrte át
a dolgok esti lélekcseréje.
Illattá, hallgatássá. Rejtett kertek párája
őrződött hajadban, s béke simult köréd,
és élni akkor egyszerre könnyű lett,
s szemem arcod titkát szívemig vitte.
Már nem tudtam, téged lát-e a szemem,
vagy tested áldott, égő vadrózsa lett,
melyben az Ég földi alakot öltött,
s szirmai mélyéről felém remegett.
Igézet fogott, nem mozdult bennem semmi,
s percek mögött ősi századok jöttek.
Egyszer csak kezed ráhajolt kezemre,
s lehunyt pillám lassan felnyílt.
Akkor a szívem újra testet talált,
mély dobbanással, zuhogó örömmel,
mint jég alól feltörő tiszta forrás,
s földi nevén ajkamig ért a szív: szeretlek.

2026. június 28., vasárnap

Nem tökéletes, hanem igaz



– Mi tesz engem igazán emberré?
– Szerintem az, hogy érzel, még akkor is, amikor fáj.
– Az, hogy nem tudok közömbösen átmenni az életen?
– Igen. Pontosan ez.
– Mit jelent ez bennem?
– Azt, hogy látsz egy gyermeket, és mesét akarsz neki adni.
Látsz egy fáradt lelket, és szólsz hozzá.
Látsz egy emléket, és vers lesz belőle.
Látsz egy sebet, és nem elrejted, hanem átírod alkotássá.
– És az is hozzám tartozik, hogy sokszor kimerülök, mégis adok?
– Igen. Emberré tesz, hogy sokszor kimerülsz, mégis adsz.
Hogy csalódsz, mégis szeretsz.
Hogy félsz, mégis mész tovább.
Hogy néha haragszol, de nem keményedsz meg teljesen.
Hogy keresed az értelmét annak is, ami összetört benned.
– Miért nem tudok gépiesen élni?
– Mert neked nem elég a felszín.
– Mi kell nekem igazán?
– Az igaz szó.
Az igazi arc.
Az igazi érintés.
Az igazi jelenlét.
– Ezért fáj jobban minden?
– Igen.
De ezért születik belőled annyi alkotás is.
– Mi az, ami legmélyebben megmaradt bennem?
– A szíved nem adta fel az érzést.
Még akkor sem, amikor lett volna oka rá.
– Akkor nem attól vagyok erős, hogy mindig bírom?
– Nem.
Te nem attól vagy ember, hogy mindig erős vagy.
Hanem attól, hogy még a törések között is marad benned szeretet.
– Nálam az emberség nem elmélet?
– Nem.
Te megéled.
– Hol élem meg?
– A gyerekek felé.
A családod felé.
Az írásaidban.
A fájdalmadban.
A makacsságodban is, amikor azt mondod:
„én mégis élni akarok”.
– Ez tényleg nagy dolog?
– Igen.
Ez nagy dolog.
– És mi a legszebb benne?
– Hogy nem tökéletes ember akarsz lenni.
Hanem igaz.

Fényárnyék-szív



te sötétből érkeztél
én fény felől néztelek
más volt mozdulatod
más volt szavad
másképp értetted
azt is
amit én éreztem
mégis
amikor távolodtál
bennem elindult valami
mellkasom mélyén
víz remegett
az Ég
aranyszállal körbevarrta
szívem titkos tavát
ott úsztál bennem
fekete pikkelyű éjként
én pedig
fehér hajnal voltam
víz tükrén
nem akartalak megfejteni
nem akartalak átalakítani
csak érteni vágytam
miért fordul feléd
újra és újra
szívem
te hoztad árnyat
én hoztam fényt
kettőnk között
nem harc született
hanem körforgás
mert van találkozás
ahol két különböző ember
nem egymást keresi
hanem rejtett részét önmagának
amely a másik érintése nélkül
soha nem nyílna fel
szív vizén.

Mama szíve



Két év zárja nyílt,
mikor hozzám értél,
karom puha ölén
mindenemmé lettél.
Néztelek: homlokod,
hosszú pillád ívét,
kis kezed ráírta
bőrömre a nevét.
Hajad illata jött,
bőrömön maradt,
mellkasomban újra
mama-boldogság fakadt.
Nem volt elég a perc,
se kar, se két tenyér,
mama szíve benned
végre hazaér.
Várlak újra, kicsim,
hosszú minden napom,
mama szíve őrzi
ahogy bújtál vállamon.

Mi az élet értelme?



Vannak kérdések, amelyekhez kevés az okosság, és az élet értelme éppen ilyen.
Évek kellenek hozzá, hogy valamit megértsünk belőle; veszteségek, emberek, akik elmentek, mondatok, amelyeket soha nem mondtunk ki, és arcok, amelyek mégis bennünk maradtak.
Az ember sokáig azt hiszi, valamit el kell érnie ahhoz, hogy megértse, miért él: házat, rendet, szerelmet, biztonságot, elismerést, vagy egy helyet, ahol végre nem kell magyarázkodnia.
Aztán egyszer ráébred, hogy a válasz nem a megszerzett dolgokban van, hanem abban, ami közben megmaradt benne.
A jóságban, amely nem lett számítás, a szeretetben, amely nem lett könyörgés, a hitben, amely nem lett szerep, a szóban, amely nem sebezni akart, hanem emelni, és a könnyben, amely után tisztábban nézett az ember.
A lényeg túl van a hibátlan sorson, a nagy győzelmeken és azon is, hogy mások végre pontosan értsék, kik vagyunk.
Inkább az a belső pont, ahol az ember már nem bizonyítani akar, csak hű maradni önmagához.
Akkor a sok kérdőjel lassan hátrébb lép, mert ami fájt, nem veszett el egészen, ami megtört, anyaggá válhat, és ami elvett belőlünk valamit, adhat mélységet is.
Az élet értelme ott kezd felismerhetővé válni, ahol a fájdalomból nem keserűség lesz, hanem tisztánlátás, a veszteségből nem üresség, hanem erő, a szeretetből pedig nem bilincs, hanem szabad választás.
És az ember egyszer csak megérti: nem az volt a legfontosabb, mennyi mindene lett, hanem az, hogy mindazon keresztül, amin átment, mennyi maradt meg benne tisztán, és mennyire maradt meg önmaga.

Semmi és senki



Üres vagyok,
mint kiszáradt kút,
amelynek mélyén
már visszhang sem felel.
Senki van bennem.
Nincs neve,
nincs arca,
nincs családja,
nincs senkije.
Nincs célja,
nincs hajtóereje,
nincs út előtte.
Csak a test maradt.
A test felkel,
viszi tovább a napot:
mos, takarít, boltba indul,
főz, és elvégzi mindazt,
amit még el kell végeznie.
De belül
nem mozdul senki.
A szív üres.
Kiáltás nélkül,
kérés nélkül,
várakozás nélkül.
Csak áll bennem,
mint elhagyott ház,
nyitott ajtókkal,
néma szobákkal.
Minden eltűnt.
A fájdalom is
lassan porrá szárad,
a szeretet
köddé vékonyul.
Az elme nézi,
de nem érti,
hová lett a hit,
amely eddig vitt.
Hová lett a kéz,
amely annyit adott,
hová lett a hang,
amely szavakat gyújtott
mások sötét napjaiba.
Semmi és senki.
Ennyi maradt ma:
egy működő test,
egy kiürült szív,
egy névtelen belső tér.
Ahol már
senki lakik,
és senki sem
kérdez vissza.
Lassan köddé válik
minden bennem.
A név,
a hit,
a szeretet,
és a nő,
aki valaha voltam.

Köszönöm, nevelőapám



Ma már fölötted is elszállt az idő,
de benned ma is ott él a régi erő.
Óvtad a családomat, ahogy a szív szeret,
hálám ma is őrzi minden drága percedet.
Nem kérted soha, hogy dicsérjen a szó,
neked a tett volt mindig a legszebb való.
Dolgozó kezedben ott volt a jóság,
abból lett számunkra annyi biztonság.
Nagyapaként külön fényt adtál nekünk,
Tata, a nevedhez sok emléket kötünk.
Maja szemében is ott él a szeretet,
amelyet tőled kapott hosszú éveken át veled.
Amit adtál, bennünk tovább él,
minden szép emlék ma is rólad mesél.
Áldás legyen rajtad, amíg csak lehet,
köszönjük neked ezt a nagy szeretetet.

2026. június 26., péntek

Bálintka és a varázstükör



Bálintka hatéves volt, göndör hajú, szeplős orrú kisfiú. Szerette a kavicsokat, a pitypangot, a pocsolyákban ugrálást, és minden reggel ugyanazzal a piros bögrével itta a kakaóját.
Egy esős délután a nagymama padlásán kutatott. A padláson régi kosarak álltak, befőttesüvegek, elszakadt szalagok, és egy nagy láda, amelynek tetején porszemek ültek. Bálintka felnyitotta a ládát, és a rongyok között talált egy kicsi tükröt.
A tükör kerek volt, ezüstszínű kerettel. A keretén apró levelek, csigák és madárkák domborodtak ki. Olyan szépen simult a kezébe, hogy Bálintka rögtön érezte: ez a tárgy különleges.
Belenézett. Először csak a saját orrát látta benne. Aztán az orra mellett megjelent egy pici arany pötty.
– Nagymama! – kiáltotta Bálintka. – A tükrömben napocska nőtt!
Nagymama odalépett, hunyorított, de ő csak Bálintka arcát látta.
– Talán neked akar mutatni valamit – mondta.
Bálintka a zsebébe tette a tükröt. Másnap az óvodában Marci leejtette a kék autóját. Az autó kereke leesett, Marci szája legörbült. Bálintka odament hozzá, és megkérdezte:
– Megjavítjuk együtt?
Kerestek egy apró fa pálcikát, egy kis ragasztót, és a kék autó újra gurult. Marci felnevetett. Bálintka ebéd után elővette a tükröt. Az arany pötty már nagyobb lett. Mellette egy másik is ragyogott.
Harmadnap az udvaron egy pici csiga mászott át a járdán. A gyerekek futottak, labdák pattogtak, cipők csattogtak a kövön. Bálintka leguggolt mellé.
– Te bizony rossz helyen mész, csigácska.
Óvatosan felvette egy falevélre, és letette a bokor alá, ahol puha föld várta. Délután a tükörben három arany pötty ragyogott. A pöttyök egyszer csak összekapcsolódtak. Vékony arany út lett belőlük.
Bálintka nagy szemekkel nézte.
– Hová vezet ez az út? – suttogta.
A tükör pereme langyos lett a kezében. A kerek üvegben apró kép jelent meg. Egy kislány ült az óvoda sarkában. Lili volt az, aki ritkán beszélt. A kezében félbetört ceruza volt. A rajzlapján egy ház állt, de a tető lemaradt róla.
Bálintka másnap odament Lilihez.
– Adok piros ceruzát. Legyen piros tető?
Lili ránézett. Aztán bólintott. Együtt rajzoltak házat, fát, felhőt, madarat. Lili a végén egy apró ajtót is rajzolt a házra.
– Ez neked van – mondta halkan.
Bálintka este újra belenézett a tükörbe. Az arany út végén kinyílt egy pici kapu. A kapu mögött mosolyok vártak. Marci mosolya. Lili mosolya. Nagymama mosolya, amikor Bálintka megölelte. A csiga apró, titkos mosolya is ott derengett, bár csigamosolyt csak varázstükörben lehet látni.
Bálintka akkor értette meg a tükör titkát. A varázstükör azt mutatta meg, ami egy jó tett után másokban tovább ragyog.
Attól a naptól Bálintka minden reggel belenézett. Néha csak a saját kócos haját látta. Néha egy arany pöttyöt. Néha egy kis képet valakiről, akinek jól jött volna egy kedves szó, egy megosztott játék, egy bátorító mosoly.
Bálintka köpönyeg és pálca nélkül lett különleges kisfiú. Olyan gyerek lett belőle, aki észrevette, hol lehet jót tenni. A tükör pedig évről évre egyre fényesebb lett.
Mire Bálintka nagyfiúvá nőtt, már alig kellett belenéznie. Addigra a szeme megtanulta azt, amit régen csak a varázstükör tudott: meglátni a másik emberben a pici arany pöttyöt, mielőtt halványabb lenne.

2026. június 25., csütörtök

Jeges kényeztetés



narancsillat száll a parton,
mézíz csillan ajkadon,
két pohárban nyári mámor
izzik át az alkonyon
jég koccan a fényes üvegen,
gyöngyöt rajzol rá a pára,
ujjad hozzám ér a szélben,
forró bőröm válaszára
víz fut végig lent a parton,
habja lágyan partra tér,
homok simul talpunk alatt,
léptünk lassan összeér
eperízű csók az estben,
mangó, menta, édes láz,
vállamon a kezed pihen,
bőröm alatt éled a parázs
ölelésed hűs menedék,
mégis lángot gyújt belém,
jég olvad a poharakban,
ajkad íze az enyém
tenger ringat, nap lecsordul,
bíbor fény terül a vízen,
két koktél közt összebújva
csókod harmattá válik ajkam szélén

Égig nő tovább



Írok mert
a mellkasomban
van egy régi kút,
mélyén betűk alszanak,
ha írok,
egyenként felébrednek.
Írok, mert bennem
sok elnémult év beszél,
a papír fölött
lassan képpé ér a mély.
Írok, mert néha
egy mondat többet ér,
mint száz ölelés,
amely késve odaér.
Írok, mert anyám
arca bennem megmaradt,
s amit nem mondott ki,
most sorok közt halad.
Írok, mert gyermekem
nevében ott a nap,
ha leírom egyszer,
melegsége itt marad.
Írok, mert vannak
régi, nehéz kövek,
s a betűk alattuk
forrást keresnek.
Írok, mert bennem
a bánat is tanít,
ha versbe léphet,
szelídebben lakik.
Írok, mert a toll
ujjamhoz simulva
utat talál oda,
amit magamban őriztem.
Írok, mert élni
így tanult a szív:
minden igaz sorral
magamhoz közelít.
Írok, mert egyszer
minden könny megérik,
a kimondott szó
virággá emelkedik.
Írok, mert bennem
Aurora hajnalra vált,
amit papírra bízok,
az Égig nő tovább.

2026. június 24., szerda

Harminchárom -Janó fiamnak születésnapjára





huszonkilencedikén

megáll bennem az idő

egy pillanatra

rád gondolok

arra a kisfiúra

aki egyszer megérkezett hozzám

és attól kezdve

másképp dobogott bennem

minden

harminchárom év

ennyi napsütés

ennyi féltés

ennyi kimondott

és kimondatlan szeretet

fér a neved köré

láttalak nőni

lépni

erősödni

saját utat választani

láttam benned

az érzékeny gyermeket

a gondolkodó fiút

a férfit

aki a maga módján

mindig mélyen érez

te vagy az egyik legszebb fejezetem

a szívemben

külön helyed van

olyan hely

ahová csak az anya néz be igazán

ott őrzöm

az első mosolyod

a hangod

a mozdulataid

azt a sok apró percet

amiből egy élet épült

harminchárom éves leszel

nekem mégis mindig ott maradsz

abban az első ölelésben

ahol először tudtam

hogy a szeretetnek

neve is lehet

Janó

köszönöm

hogy a fiam vagy

köszönöm

hogy létezel

köszönöm

hogy veled

nagyobb lett bennem

az élet

legyen előtted

sok tiszta nap

sok erő

sok öröm

sok igaz ember

én pedig

amíg dobog bennem a szív

szeretlek

ugyanazzal a mély

anyai szeretettel

amely veled együtt

született meg bennem.


www.muzsakkonyvtara.hu

2026. június 23., kedd

A Szemernyő



A parkban egy morcos bácsi ült egyedül, fekete kalapban. Mélyen a szemébe húzta, bajusza lefelé görbült. Botja mellette pihent.
– Jó napot! – állt elé egy kislány. – Látja így a galambot?
– Hümm.
– Miért húzta ennyire a szemébe a kalapját?
– Így szoktam.
– Akkor ez szemernyő?
A bácsi feljebb billentette a kalapját.
– Tessék?
– Olyan ernyő, ami a szemét takarja.
A bácsi bajusza megremegett.
– Hümm. Érdekes találmány.
– Ha feljebb tolja, talán a nevetés is kilát.
A bácsi elnevette magát. A kislány vele kacagott. A galamb arrébb tipegett, majd visszanézett.
– Hümm – törölte meg a szemét a bácsi.
– A szemernyő elromlott.
– Dehogy! – nevetett a kislány. – Végre kinyílt.

2026. június 21., vasárnap

A piros lufi



A búcsúban Pali bácsi minden léggömböt eladott, csak a pirosat vitte haza. A konyhaablak kilincsére kötötte, hogy legyen mire ránéznie, amikor magában kanalazta a levest. A faluban legyintettek: özvegyember furcsasága.

Egy délután a lufi kiszabadult, végiggurult a főutcán, be a varrodába. Ilonka néni kapta el, aki Rózsi ruháit szabta valaha.

Másnap becsöngetett vele.

– Ezt maga árulja a búcsúban?

Pali bólintott.

– Rózsi egyszer piros ruhát kért tőlem. Azt mondta, abban szeretne táncolni velem.

Pali bácsi másnap egy piros lufit kötött Ilonka ajtajára. A cédulán ez állt: „Táncolunk?” Este előkerült a régi gramofon, félszegen, mégis lassan ünnepien. Meghatottan táncoltak ketten.


www.muzsakkonyvtara.hu

Lakodalmi leltár



Mariska menyasszonyi fátyla a nagy szélben elszállt, egyenesen Pista bácsi szalmakazlára. A násznép utána rohant: elöl a vőlegény, mögötte a zenekar, leghátul a tyúkok, mert a prímás zsebéből kukorica hullott. A fátyol fenn libegett, Mariska pedig karba tett kézzel nézte.
– Józsi, mássz fel érte!
Józsi felmászott, ám odafent meglátta a szomszéd Juliska régi alsószoknyáját is.
A nagymama keresztet vetett, a násznagy pálinkát kért bátorságért, a duda pedig elhallgatott.
Lent mindenki tátott szájjal állt. Pista bácsi megvakarta a fejét:
– Na, fiam, most döntsd el gyorsan, esküvőre jöttél, vagy leltárra!
Mariska felkiáltott:
– Hozd a fátylat, Józsi! Az alsószoknyát hagyd, az már tanú!

2026. június 20., szombat

Barackízű nyár



nyár volt
a zápor után
a kövekből még
a nap heve áradt
a talpunk alá
hajad vizesen simult
a nyakad ívéhez
egy csepp elindult rajtad
és bennem ért le
közelebb húztál
tenyered a derekamra ért
a bőröm alatt
apró bizsergés gyúlt
ajkad az ajkamhoz ért
barack
eső
a csók íze
lassan oldódott a számban
ujjad nyoma
ott maradt rajtam
ahol a ruha vizes lett
a nyári zápor után
a válladon vízcseppek ültek
én egyenként éreztem őket
a bőrömön
szívverésemben
akkor lett a perc
olyan forró
hogy a nevem is
másképp hangzott a szádon
még most is érzem
a nyakamon az esőt
a bőrömön kezed helyét
a számon
ajkad szenvedélyét

2026. június 19., péntek

Sóból írt nevem




a hajók ma is elindulnak
de én már nem integetek utánuk

a mólón állok
sós szélben
hajamra vízcseppek
tapadnak

béke lassan rám szárad
mint só a tengervíz után

tudom
aki hozzám tartozik
kiköt bennem

aki továbbmegy
a nyílt víz felé
az más partot keres

mert aki marad
annak mellkasában
az én nevem dobban

amikor partra lép
talpa alatt
ott marad
sóból írt nevem

és együtt írjuk tovább a jelent

Aranyló Alföld



Itt születtem, itt is élek
az Alföld síkságán
határnál búza ragyog
aranylik a táján
Bálák pihennek a földön
arany pecsét a tarlón
újra meg újra megigéznek
fényük marad az arcomon
Itt a felhők szabadon
bejárják a kék eget
a föld felett forró légben
a nap aranya remeg
Gyermekként bálákon ugráltunk
kacagás szállt a nyárban
később gyermekeim nevettek
a bálák közt, a határban
Újra elvarázsol engem
szeretem igazán
itt dobban a szívem mélyén
az Alföld, mely az én hazám