Bálintka hatéves volt, göndör hajú, szeplős orrú kisfiú. Szerette a kavicsokat, a pitypangot, a pocsolyákban ugrálást, és minden reggel ugyanazzal a piros bögrével itta a kakaóját.
Egy esős délután a nagymama padlásán kutatott. A padláson régi kosarak álltak, befőttesüvegek, elszakadt szalagok, és egy nagy láda, amelynek tetején porszemek ültek. Bálintka felnyitotta a ládát, és a rongyok között talált egy kicsi tükröt.
A tükör kerek volt, ezüstszínű kerettel. A keretén apró levelek, csigák és madárkák domborodtak ki. Olyan szépen simult a kezébe, hogy Bálintka rögtön érezte: ez a tárgy különleges.
Belenézett. Először csak a saját orrát látta benne. Aztán az orra mellett megjelent egy pici arany pötty.
– Nagymama! – kiáltotta Bálintka. – A tükrömben napocska nőtt!
Nagymama odalépett, hunyorított, de ő csak Bálintka arcát látta.
– Talán neked akar mutatni valamit – mondta.
Bálintka a zsebébe tette a tükröt. Másnap az óvodában Marci leejtette a kék autóját. Az autó kereke leesett, Marci szája legörbült. Bálintka odament hozzá, és megkérdezte:
– Megjavítjuk együtt?
Kerestek egy apró fa pálcikát, egy kis ragasztót, és a kék autó újra gurult. Marci felnevetett. Bálintka ebéd után elővette a tükröt. Az arany pötty már nagyobb lett. Mellette egy másik is ragyogott.
Harmadnap az udvaron egy pici csiga mászott át a járdán. A gyerekek futottak, labdák pattogtak, cipők csattogtak a kövön. Bálintka leguggolt mellé.
– Te bizony rossz helyen mész, csigácska.
Óvatosan felvette egy falevélre, és letette a bokor alá, ahol puha föld várta. Délután a tükörben három arany pötty ragyogott. A pöttyök egyszer csak összekapcsolódtak. Vékony arany út lett belőlük.
Bálintka nagy szemekkel nézte.
– Hová vezet ez az út? – suttogta.
A tükör pereme langyos lett a kezében. A kerek üvegben apró kép jelent meg. Egy kislány ült az óvoda sarkában. Lili volt az, aki ritkán beszélt. A kezében félbetört ceruza volt. A rajzlapján egy ház állt, de a tető lemaradt róla.
Bálintka másnap odament Lilihez.
– Adok piros ceruzát. Legyen piros tető?
Lili ránézett. Aztán bólintott. Együtt rajzoltak házat, fát, felhőt, madarat. Lili a végén egy apró ajtót is rajzolt a házra.
– Ez neked van – mondta halkan.
Bálintka este újra belenézett a tükörbe. Az arany út végén kinyílt egy pici kapu. A kapu mögött mosolyok vártak. Marci mosolya. Lili mosolya. Nagymama mosolya, amikor Bálintka megölelte. A csiga apró, titkos mosolya is ott derengett, bár csigamosolyt csak varázstükörben lehet látni.
Bálintka akkor értette meg a tükör titkát. A varázstükör azt mutatta meg, ami egy jó tett után másokban tovább ragyog.
Attól a naptól Bálintka minden reggel belenézett. Néha csak a saját kócos haját látta. Néha egy arany pöttyöt. Néha egy kis képet valakiről, akinek jól jött volna egy kedves szó, egy megosztott játék, egy bátorító mosoly.
Bálintka köpönyeg és pálca nélkül lett különleges kisfiú. Olyan gyerek lett belőle, aki észrevette, hol lehet jót tenni. A tükör pedig évről évre egyre fényesebb lett.
Mire Bálintka nagyfiúvá nőtt, már alig kellett belenéznie. Addigra a szeme megtanulta azt, amit régen csak a varázstükör tudott: meglátni a másik emberben a pici arany pöttyöt, mielőtt halványabb lenne.
