Lukas másnap délután megjelent Falkék házánál. Anna nyitott ajtót. Amikor meglátta, meglepetten nézett rá. A fiatalember kezében kis, összehajtott papírcsomag volt.
– Lukas? Mit keresel itt?
– Reméltem, hogy nem küldesz el rögtön – felelte Lukas.
Anna a kezében tartott csomagra pillantott.
– Attól függ, mit hoztál.
Lukas felé nyújtotta.
– Neked hoztam. Arra gondoltam, talán örülnél neki.
Anna kibontotta.
– Fahéj?
– Nürnberg felől érkezett. Tegnap hallottam a piacon, hogy karácsonyig aligha lesz belőle több.
– És arra gondoltál, hogy hozol nekem belőle?
Lukas kissé zavarba jött.
– Inkább arra gondoltam, hogy szeretnélek újra látni. A fahéj jó ürügynek tűnt.
Anna megszagolta a fűszert.
– Legalább őszinte vagy.
– Úgy gondoltam, jobb, ha bevallom.
Anna elfordította a fejét, hogy Lukas ne lássa a mosolyát.
– Apád tudja, hogy itt vagy?
– Azt tudja, hogy eljöttem otthonról.
– Nem ezt kérdeztem.
– Akkor nem. Azt nem tudja, hogy éppen itt vagyok nálatok.
Anna az utca felé pillantott. A szemközti ház egyik ablakában már megjelent egy kíváncsi arc.
– Akkor hamarosan megtudja.
Lukas is odanézett.
– Attól tartok, ebben igazad van.
A következő napokban egyre gyakrabban találkoztak. Eleinte valóban véletlenül futottak össze. Lukas a raktárak között járt, Anna a piacra ment, gyógynövényt gyűjtött vagy vizet vitt haza. Később már mindketten pontosan tudták, mikor és merre jár a másik, mégis véletlen találkozásoknak nevezték ezeket az alkalmakat.
Nem beszéltek folyton komoly dolgokról. Anna éppen azt szerette Lukasban, hogy mellette olyan dolgokon is tudott nevetni, amelyeknek semmi jelentőségük nem volt.
Egy délután Lukas elmesélte, hogyan esett nyolcéves korában egy félig borral telt hordóba, és hogyan kellett az apjának kihúznia belőle.
Anna annyira nevetett, hogy le kellett ülnie egy kőre az út szélén.
– Te ezen most nevetsz, de én akkor meg voltam győződve róla, hogy ott fulladok meg.
– A borban? Így nehéz komolyan vennem a dolgot.
– Nyolcéves voltam. Akkor még sok mindenről hittem, hogy halálos veszedelem.
– És mit szólt hozzá az apád?
– Először azt hittem, megver. Aztán megkérdezte, legalább jó bor volt-e.
Anna ismét nevetni kezdett.
Máskor Lukas fedezte fel, hogy Anna fél a libáktól.
– Nem félek tőlük – tiltakozott a lány.
– Az előbb végigfutottál az utca felén egy liba elől.
– Nem futottam. Csak gyorsan arrébb mentem, mert meg akart csípni.
– Ha te ezt gyaloglásnak nevezed, akkor nagyon különös módon jársz.
– Ha tovább nevetsz, hozzád vágok valamit.
– Akkor talán jobb lesz, ha elhallgatok.
Anna felkapott a földről egy almát, és hozzávágta.
Lukas elkapta.
– Most már biztosan tudom, hogy kedvelsz.
– Ebből hogyan jutottál erre?
– Aki közömbös neked, arra nem pazarolsz almát.
– Add vissza!
– Nem adom. Megtartom.
– Egy almát?
– Az első ajándékom tőled.
– Hozzád vágtam.
– Csak az átadás módja volt kissé szokatlan.
Anna közelebb lépett, hogy kivegye az almát Lukas kezéből.
Lukas azonban nem mozdult.
A nevetés lassan elhalt közöttük. Anna először vette észre, milyen világos Lukas szeme. A fiú most nem tréfálkozott. Lassan felemelte a kezét, és megérintette Anna arcát.
A lány szíve olyan erősen vert, hogy attól félt, Lukas is hallja.
Nem húzódott el.
Lukas megcsókolta.
A csók rövid és bizonytalan volt. Amikor elváltak, Anna lesütötte a szemét, Lukas pedig zavartan megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, ezt nem kellett volna megtennem.
Anna felnézett.
– Valóban nem.
Lukas arcáról eltűnt a mosoly.
Anna néhány pillanatig hagyta bizonytalanságban.
– Legalábbis nem ilyen röviden.
Lukas döbbenten nézett rá, aztán elnevette magát.
A második csók már nem volt tétova.
Anna később sokszor gondolt vissza arra a néhány hétre. Az élet akkor még egyszerűnek tűnt. Várta a délutánokat, Lukas lépteit, az elkapott pillantásokat és azt a néhány percet, amikor kettesben maradhattak.
Klara hamar észrevette, mi történik.
Egyik este Anna a tűz mellett ült, és egy elszakadt ruhaujjat varrt.
– Szereted azt a fiút? – kérdezte az anyja.
Anna ujjába beleszaladt a tű.
– Jaj! Ezt igazán váratlanul kérdezted.
Klara elmosolyodott.
– Ahogy összerezzentél, abból majdnem ki is találtam a választ.
Anna abbahagyta a varrást.
– Nem tudom, szeretem-e.
– Szerintem tudod. Csak még nem szívesen mondod ki.
Anna sokáig nézte a lángokat.
– Igen. Szeretem.
Klara arcáról lassan eltűnt a mosoly.
– Akkor attól félek, nehéz napok várnak rád.
Anna felkapta a fejét.
– Miért? Apa sem hajlandó megmondani, mi baja van a Hartmann családdal.
– Mert van valami a múltban, amiről sokkal korábban beszélni kellett volna.
– Te is tudod, mi történt?
– Tudom.
– Akkor mondd el.
Klara megrázta a fejét.
– Apád döntése volt, és neki kell vállalnia, amit tett. Ha én mondanám el helyette, attól csak könnyebb dolga lenne.
Anna keserűen nézett rá.
– Ha Lukashoz van köze, akkor már hozzám is.
– Igen. Most már hozzád is.
