– Ti mindig tudjátok, mikor jövök sírni – suttogta, miközben végigsimított a legkisebb madárka hátán.
– Miért sírsz, Liora? – kérdezte a legidősebb, akit a tündér csak úgy hívott: Égi.
– Mert emlékszem… – Liora hangja megtört. – A testvérem is egy ilyen napon tűnt el a tó mélyén. Csak ő ismerte a Lélekmadarak dalát, de aznap… nem tudta hívni őket. Nem jöttek.
– Nem jöttünk – mondta Égi szomorúan. – Mert nem hallottuk. A gyász hangja néma.
– A szívem még mindig vérzik. A vízbe meredek, és mindig azt várom, hogy felbukkanjon. Hogy nevessen úgy, mint régen.
Egy halk hullám szaladt végig a vízen, mintha válaszolna. A kék fények megremegtek. Az egyik madár halkan megszólalt:
– Vannak, akik nem vesznek el. Csak átmennek oda, ahol már nincs fájdalom. De figyelnek. Mindig figyelnek.
Liora ekkor egy különös hangot hallott: nem a madarak éneke volt, hanem egy ismerős nevetés. A víz tükre megrebbent, és ott állt mellette valaki. Ugyanaz a fény ölelte körbe, mint őt: a nővére volt.
– Liora – szólalt meg halkan. – Ne gyászolj tovább. A szíved megtelik fénnyel, ha hagyod, hogy új élet szülessen a fájdalomból.
– Te… te élsz? – kérdezte Liora remegő hangon.
– Nem, drága kicsim. De a lélek nem csak ott él, ahol test lakozik. A szeretetben, az emlékekben, a madarak szárnyalásában is ott vagyok. Mindenhol.
Liora könnyei most már nem fájtak úgy. Megértette. A nővére lassan eltűnt, de utoljára még így szólt:
– Amikor nevetsz, én is nevetek. Amikor szeretsz, én ott vagyok.
Liora megfordult, és a Lélekmadarak körbe-körbe kezdtek szállni körülötte, mint akik ünnepelnek.
– Köszönöm – suttogta. – Most már értem. A veszteség, ha fáj is, mégis egy kapu. A szeretet pedig örökké megmarad.
És így lett a Kékmadarak Tava nem a fájdalom helye, hanem a gyógyulásé. Aki ott énekelt, az sosem volt egyedül.
