Kabátok alatt

Voltam, vagyok, leszek,

nevem alatt élek,

identitások rétege

alá bújt régi lényem.

Valóságnak hitt valóság

tapadt rám kabátként,

szerepeim rám simultak

megszokott ruhaként.

Szavak, érzések mögött

rezdült energiamező,

mozdulat és rebbenés

lett bennem útjelző.

Árulkodó jelek sora

futott át arcomon,

minden régi mozdulás

ott élt a hangomon.

Lehull rólam minden réteg,

csupaszon megállok,

múlt, jelen és szerep mögött

önmagamra látok.

Álarc mögött

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Farsangi éj, hol minden arc gazdát cserél,

álarcok csillannak pislákoló fényözönben.

Kavarog a tánc, nevetés zsong,

de legbelül a csend titkokat bont.

Játszunk és nevetünk, sodor a zene,

de kit rejt a maszk, ki a lélek gazdája?

Ha lehull a lepel, mit lel odabent?

Sötét árnyékot, fényt, igaz emberi lényt?

Az álarc mögött mindent szabad,

álmodhatsz rangot, szerepet, hatalmat.

De mikor a hajnal átvág az álmokon,

kivel találkozol azon a hajnalon?

A ragyogó maszk könnyed, de súlya, mint a kő,

mert elrejti azt, mi igaz, mi valódi élő.

Könnyebb táncolni, könnyebb takarni,

mint vállalni azt, ki igazán te vagy.

Véget ér a farsang, az álarc lehull,

a terem elcsendesül, hajnal érint,

s ott áll az ember, tükörbe néz,

és vajon mit lát? A valódi énjét?

Vagy a hamis tükörképét?