Aurora Amelia Joplin írónő verseit, novelláit, meséit olvashatja a kedves olvasó. A versekben a lélek és szeretet összefonódik, az írásokban az önszeretetről, önismeretről, egy jobb élet elérésről kaphat leírást, amelyek a szerző saját tapasztalataiból íródtak és jelenleg is íródnak.
2026. október 30., péntek
A nyugalom küszöbén
Egy cseppnyi élet
2026. október 28., szerda
A Hajnal ágya
Valahol a gyergyói hegyek között, ahol a fenyők olyan magasra nőttek, hogy legfelső ágaik már a csillagokkal beszélgettek, állt egy különös ház. Senki sem tudta, ki építette, és azt sem, mióta áll ott. Falait ezüstszürke kövek alkották, tetejét vastag moha borította, az ablakában pedig minden éjjel égett egy apró, aranyszínű lámpás. A háznak két ablaka volt. Az egyik a hegyekre nézett, ahol a fenyvesek között ködfátyol úszott, és hajnalonként szarvasok lépkedtek a harmatos tisztásokon. A másik ablakon azonban a tengert lehetett látni. A gyergyói hegyek kellős közepén, egy apró ablak mögött az olasz partvidék kéklett. Fehér házak kapaszkodtak a meredek sziklákba, a hullámok lágyan ringatták a halászcsónakokat, a levegőt pedig citromvirág illata töltötte be. Aki belépett ebbe a házba, egyszerre lehetett a hegyek és a tenger vendége. Az ajtaja azonban ritkán nyílt meg. Csak akkor, amikor valaki valami igazán szépet teremtett, és a szívében akkora öröm támadt, hogy egy időre megfeledkezett a külvilágról.
Egy hajnalon, amikor a világ nagy része még aludt, Aurora sétált az erdei ösvényen. Hosszú, sötét haja a vállára omlott, léptei lassúak voltak. Egész éjszaka ébren maradt. Írt, alkotott, zenét hallgatott, és olyan boldogságot érzett, amilyet már nagyon régen. Mostanra azonban elfáradt. Leült egy hatalmas fenyő tövébe, hátát a törzsének támasztotta, és felnézett az égre. A csillagok lassan halványodni kezdtek.
– Milyen furcsa az élet! – suttogta. – Mennyi mindenre képesek vagyunk, amiről korábban még csak nem is álmodtunk!
A fenyő megmozdította az ágait.
– Bizony, bizony – szólalt meg mély, öreg hangján.
Aurora meglepetésében felnevetett.
– Hát te tudsz beszélni?
– Már több száz éve. Csak ritkán akad valaki, aki meghallja.
– És mit mondanál nekem?
A fenyő elhallgatott. Olyan sokáig nem felelt, hogy Aurora már azt hitte, újra álomba merült. Végül lassan megszólalt.
– Azt, hogy indulj el. Valaki vár rád.
Egyik hatalmas ága félrehajolt, és mögötte keskeny, ezüstösen csillogó ösvény jelent meg. Aurora kíváncsian felállt, és elindult rajta. Léptei alatt puhán süppedt a moha. A fák között apró fények lebegtek, mintha néhány csillag leszállt volna az égről, hogy megnézze, milyen a földi élet. A levegő fenyőgyantától illatozott, a távolból patak csobogása hallatszott. Egy kanyar után megpillantotta a házat. A lámpás fénye melegen világította meg a bejáratot. Aurora megállt előtte, majd óvatosan bekopogott.
– Szabad! – hallatszott odabentről.
A házban egy idős nő ült egy hatalmas, faragott karosszékben. Ezüstös haját lazán összefogta, ölében különös, áttetsző kelmét tartott, amelybe apró csillagokat hímzett. A kandallóban vidáman pattogott a tűz, a falakon régi festmények függtek, a polcokon színes üvegcsék sorakoztak. Aurora belépett, és kedvesen rámosolygott a házigazdára.
– Üdvözlöm! Aurora vagyok.
– Üdvözöllek, Aurora! – viszonozta a mosolyát az idős házigazda. – Engem Rozáliának hívnak. Gyere csak beljebb, már vártalak!
– Engem? – kérdezte Aurora meglepetten.
– Téged bizony. Ma hajnalban különösen sok fény érkezett hozzám.
– Honnan?
Rozália letette a hímzését.
– Az emberek öröméből.
Aurora kíváncsian nézett körül. A polcokon különböző méretű üvegcsék álltak. Akadt köztük gyöngyszemnyi, de olyan is, amelyik akkora volt, mint egy boroskancsó. Mindegyikben más színű fény derengett. Némelyik alig pislákolt, mások úgy ragyogtak, mintha parányi napokat zártak volna beléjük.
– Mik ezek? – kérdezte.
– Megőrzött pillanatok.
Rozália felemelt egy apró, aranyszínű üveget.
– Ebben egy kislány első önfeledt nevetése lakik.
Aztán egy másikért nyúlt, amelyben lágy, kékes fény hullámzott.
– Ebben pedig egy öregember öröme, aki hetven év után újra meglátta a tengert.
Végül egy különösen ragyogó üvegcsét vett a kezébe.
Belsejében arany, vörös és ezüst fények kavarogtak. Olyan elevenen táncoltak egymás körül, mintha saját akaratuk volna.
– Ez ma hajnalban érkezett.
Aurora közelebb hajolt. Az üvegcséből halk zene szűrődött ki. Előbb egy gitár hangja, aztán dobpergés, végül mintha ezernyi ember énekelt volna együtt. A dallam egyre erősebben szólt, majd lassan elcsendesedett.
– Hiszen ez az én zeném! – kiáltotta meglepetten.
– Igen – mosolygott Rozália. – És a te örömöd.
Aurora hosszasan nézte az üvegben táncoló fényeket.
– De hogyan kerülhetett ide?
– Tudod, minden őszinte örömből marad egy egészen apró rész, amely túlcsordul a szívünkön. Olyankor, amikor annyira boldogok vagyunk, hogy szinte magunk sem értjük, mi történik velünk. Ezeket a pillanatokat gyűjtöm.
– És mihez kezdesz velük?
– Ó, sok minden történhet velük!
Van, amelyik egy virág színében él tovább, mások a madarak énekébe költöznek. Némelyikből csillagfény lesz, és olyan is akad, amelyik egy idegen ember arcára csal mosolyt.
Aurora elgondolkodott. Még mindig különösnek találta, hogy a saját boldogsága ott ragyog egy apró üvegben.
– És az enyémmel mi lesz?
Rozália titokzatosan elmosolyodott.
– Gyere, mutatok valamit!
A tengerre néző ablakhoz vezette. Odakint az olasz partvidéket még a hajnal halvány derengése borította. A távoli házak ablakaiban apró fények pislákoltak, a tenger fölött pedig lassan oszladozott az éjszaka sötétje. A víz nyugodtan hullámzott, a messzeségben egy apró vitorlás haladt a nyílt tenger felé. Fehér vásznát időnként megduzzasztotta a szél.
– Látod azt a hajót?
– Látom.
– A fedélzetén egy férfi áll. Sok nehézségen ment keresztül, és már hosszú ideje szomorú. Ma hajnalban azonban úgy döntött, újra útnak indul. Még fogalma sincs, hová jut el, csak azt tudja, hogy szeretne ismét örülni az életnek.
Rozália óvatosan kihúzta az üvegcse dugóját. Az arany, vörös és ezüst fények lassan felemelkedtek, egy pillanatra körbetáncolták a szobát, majd kiszöktek a nyitott ablakon. Szikrázva lebegtek a tenger fölött, míg végül elérték a vitorlást. Körülölelték a fedélzeten álló férfit, majd lassan, szinte észrevétlenül a szívébe költöztek. A férfi ekkor felemelte a fejét, mélyet lélegzett, és elmosolyodott. Hosszú idő óta először. Valami kellemes melegség járta át a mellkasát, és úgy érezte, mintha a szomorúság, amely oly régóta elkísérte, egy pillanatra könnyebbé vált volna.
– Láttad? – kérdezte Rozália.
– Igen – felelte Aurora halkan.
– Az öröm szeret továbbvándorolni. Néha egészen messzire jut attól, akinek a szívében megszületett.
Sokáig álltak még az ablak előtt. Aurora figyelte a távolodó vitorlást, és arra gondolt, milyen messzire eljuthat mindaz, amit az ember szeretettel alkot. Aztán Rozália gyengéden megérintette a vállát, és a másik ablakhoz vezette. Odakint a fenyők mozdulatlanul álltak a hajnali derengésben. A hegycsúcsok fölött halvány rózsaszín felhők úsztak, a völgyben lassan oszladozott a köd.
– Most pedig ideje pihenned.
– De még annyi mindent szeretnék csinálni! – nevetett Aurora.
– Hát persze! – nevetett vele Rozália. – Holnap is lesz nap. És azután is. A világ tele van megíratlan történetekkel, el nem énekelt dalokkal és olyan örömökkel, amelyek még csak most készülődnek megszületni.
Rozália a szoba túlsó végében kinyitott egy ajtót. Mögötte meghitt hálószoba rejtőzött. A hatalmas ágyat hófehér ágynemű borította, a párnák levendulaillatot árasztottak, a kandallóban pedig lassan izzott a parázs. Az ágy fölött egy tetőablakon keresztül még látni lehetett néhány csillagot. Aurora lefeküdt, és elégedetten nyújtózott egyet. Rozália gondosan betakarta.
– Mielőtt elalszol, elárulok neked egy titkot – suttogta.
– Miféle titkot?
– Tudod, ki szokott ebben az ágyban aludni?
– Ki?
– Maga a hajnal.
– A hajnal? – kérdezte Aurora, és elmosolyodott.
– Bizony. Hajnalonként itt pihen meg egy kis időre, mielőtt útnak indulna, hogy felébressze a világot. Ma azonban átengedte neked a helyét.
– És miért tette?
– Mert meghallotta, milyen boldogan énekelt a szíved egész éjszaka. Úgy gondolta, ma ő vigyáz egy kicsit az álmodra.
Aurora szeme megtelt könnyel, de most egészen másfélével, mint régebben. Aztán lassan lehunyta a szemét. Odakint a fenyők között lágy szél indult, a tenger felől pedig távoli hullámverés hallatszott. Különös volt ez a két hang együtt. A hegyek mély, nyugodt lélegzete és a tenger végtelen ringása. Aurora még hallotta a kandallóban roppanó fahasáb hangját, aztán a gondolatai lassan elcsendesedtek. Hamarosan mély álomba merült.
Rozália egy ideig még ott ült az ágya mellett. Gyengéden megsimogatta Aurora haját, majd felállt, az ablakhoz lépett, és egy pillanatra kinézett a hajnali erdőre. Aztán halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Odakint a legöregebb fenyő az ég felé emelte ágait. Egy apró csillag akadt meg a tűlevelei között.
– Hát te még mindig itt vagy? – kérdezte tőle.
– Még egy kicsit – felelte a csillag. – Szeretném látni, amikor felkel a nap.
– És utána?
– Utána hazamegyek.
A fenyő elégedetten susogott.
– Jól teszed. Még a csillagoknak is szükségük van néha pihenésre.
A csillag még egyszer benézett a ház ablakán. Odabent Aurora már mélyen aludt. Arcán halvány mosoly pihent. Talán egy új dalról álmodott, talán a tengerről, vagy arról a magányos férfiról, akinek szívébe eljutott az ő örömének fénye. Aztán az apró csillag is lehunyta a szemét, és a fenyő ágai között elcsendesedett.
A völgyben lassan világosodni kezdett. A madarak még vártak az első énekkel, a patak halkabban csobogott, és azon a hajnalon a gyergyói erdőben egyetlen fa sem sietett felébreszteni a világot.
Hagyták, hogy a boldogság is kialudja magát.
A hiány örök csendje Emlékezés
Az asztalnál egy hely azóta üres maradt,
a lelkünkből egy darab örökre kiszakadt.
Az ajtón túl a szél a régi kertben jár,
a szívünk egy ismerős hangra vár.
Van illat, melytől egyszerre megremeg a szív,
a múltból egy rég hallott hang magához hív.
Hány szó maradt kimondatlan, amit még mondanánk,
hány elmaradt ölelés nehezedik ma ránk.
Ma gyertyát gyújtunk értük, a láng szelíden ég,
mintha egy percre újra köztünk lennének még.
Míg lassan földre hull az utolsó levél,
a láng a ki nem mondott búcsúról mesél.
Nem lesz több közös reggel, sem együtt töltött év,
de a szívünk mélyén él tovább minden drága név.
És amit tőlük kaptunk, az más szívekhez elér,
a kezük régi melege egy életen át elkísér.
Élni akarunk
Sziasztok!
Volt olyan, hogy csak melóztatok, rohantatok, aztán egyszer azt kérdeztétek: mikor élünk végre?
Szürke reggel, hatra kelünk,
Ma is ugyanoda megyünk.
Öt megálló, aztán meló,
Este csak az ágy lenne jó.
Munka után hazaesünk,
Beszélgetni sincsen kedvünk.
Holnap megint ugyanaz vár,
Úgy beleuntunk ebbe már!
De bennünk pislákol a láng,
Túl súlyos lett ez a világ.
És kérdezzük: mi lett velünk?
Éltünk? Nem éltünk! Csak túléltük!
De még itt vagyunk!
És még annyi mindent akarunk!
Élni, élni!
Volt buli, tánc és szerelem,
Csalódtunk néha rendesen.
Volt, hogy az életben buktunk,
Felálltunk, ebből tanultunk.
Munka, család, számlák, gondok,
Csak teltek a hétköznapok.
Másokra mindig volt időnk,
Magunkra nem maradt erőnk.
De bennünk pislákol a láng,
Túl súlyos lett ez a világ.
Nem ennyi az élet! Ez kizárt!
Éltünk? Nem éltünk! Csak túléltük!
De még itt vagyunk!
És még annyi mindent akarunk!
Élni, élni!
Felszáll a köd, tiszta az ég,
Újra érezzük: élünk még!
Nem pislákol, lobog a láng,
Már bennünk újra él a vágy!
Az élet nekünk is jár!
Éljünk! Mire várunk hát?
De még itt vagyunk!
És még annyi mindent akarunk!
Élni, élni!
DE MÉG ITT VAGYUNK!
ÉLNI AKARUNK!
2026. október 27., kedd
Hold és a Nap Eredeti előadó: Desireless Eredeti dal: Voyage, Voyage Magyar–francia feldolgozás (Cover) Magyar dalszöveg: Aurora Amelia Joplin
Egy falevél-Minden és semmi
2026. október 24., szombat
A másik szívért Tom Odell világszerte ismert Another Love című dalának magyar nyelvű változata, saját dalszövegemmel
De úgy fázom, hová mehetnék?
Egy sálat kötöttem neked még télen,
De csak itt maradt még az ágy szélen.
Úgy csókolnálak, hogy újra mosolyogj,
De éjjel már kimerült vagyok.
Sírni vágyom, és szeretni még,
De könnyem elfogyott már rég.
Egy másik szívért, másik szívért,
Minden könnyem elfogyott.
Egy másik szívért, másik szívért,
Minden könnyem elfogyott.
Egy másik szívért, másik szívért,
Minden könnyem elfogyott.
Ó, ó… Ó, ó, ó, ó, ó… Ó, ó, ó, ó, ó…
Ha bárki bántana, érted küzdenék,
De annyi seb után már én is félnék.
Harcolok, a hangommal odacsapok,
A szó mindig győz, de én elbukok.
Egy dalt írnék, mely csak a miénk,
De régen másnak szólt minden ének.
Sírnék, s újra megtanulnék szeretni,
De könnyem elfogyott már rég.
Egy másik szívért, másik szívért,
Minden könnyem elfogyott.
Egy másik szívért, másik szívért,
Minden könnyem elfogyott.
Egy másik szívért, másik szívért,
Minden könnyem elfogyott.
Ó, ó… Ó, ó, ó, ó, ó… Ó, ó, ó, ó, ó…
Egy dalt írnék, ami csak a miénk,
De régen másnak szólt minden ének.
Sírnék, s újra szerelemre ébrednék,
De könnyem elfogyott már rég.
Egy másik szívért, másik szívért,
Minden könnyem elfogyott.
Egy másik szívért, másik szívért,
Minden könnyem elfogyott.
2026. október 20., kedd
A szív szeretetre született
mezítláb állok a magány telén.
Szívem szeret, magányában zokog,
de értem senki szíve nem dobog.
Szeretem az embert, a folyót, a fát,
a világ minden apró sóhaját.
Ha másnak fázik a lelke, tüzet adok,
de ha én fázom, magamra maradok.
Az éj a párnámra hajtja fejét,
a csönd nyújtja felém hideg kezét.
Úgy vágyom két karra, mely átölelne,
s egy szívre, mely az enyémmel együtt verne.
A szív szeretetre született,
nem arra, hogy őrizze a sebeket.
Nem kell nekem az ég minden csodája,
csak egy szív, mely az enyémet hazavárja.
Az óceán emlékezik
A hullám halkan morajlott.
A nevemet súgta a tenger,
A hangja bennem visszhangzott.
Ismerős már minden hullám,
Hiszen régóta várok rád.
A szél a bőrömön hagyta
Egy régi érintés nyomát.
És ami bennem szunnyadt rég,
A hullámokkal visszatért.
Nem kérdeztem, ki szólít,
A szívem tudta, hogy miért.
Az óceán emlékezik,
A nevünk ott van a víz alatt.
Akárhány élet elsodort,
Amit ígértünk, megmaradt.
Az óceán emlékezik,
S egy régi titok életre kel,
Mert az óceán mélyén
Még a végtelen is énekel.
Egy idegen utcán láttalak,
Egy pillanatra megálltam.
A szemedben egy régi élet
Emlékét újra megtaláltam.
Egyetlen szót sem szóltunk még,
De a tekinteted mesélt.
Amit az idő eltemetett,
Kettőnk között újra élt.
Az óceán hangját hallottam,
Mielőtt megszólaltál.
A szemedből kiolvastam:
Te is régóta vártál.
Az óceán emlékezik,
A nevünk ott van a víz alatt.
Akárhány élet elsodort,
Amit ígértünk, megmaradt.
Az óceán emlékezik,
S egy régi titok életre kel,
Mert az óceán mélyén
Még a végtelen is énekel.
Mondd, honnan ismerem a hangodat,
Ha most szóltál először hozzám?
Miért érzem, hogy ezer éve
Ugyanígy néztél rám?
Hány nevet viseltünk már?
Hány élet választott szét?
Megfogod a kezem, s érzem
A régi szerelem melegét.
Az óceán emlékezik,
A nevünk ott van a víz alatt.
Akárhány élet elsodort,
Amit ígértünk, megmaradt.
Az óceán emlékezik,
S egy régi titok életre kel,
Mert az óceán mélyén
Még a végtelen is énekel.
Az óceán emlékezik...
És én is emlékezem.
2026. október 19., hétfő
A lélek tükre
2026. október 16., péntek
Megérkeztem?
Állok a hegy tetején. A szél belekap a hajamba, arcomat a felkelő Nap meleg fénye éri. Alattam völgyek, távoli hegyvonulatok, a felhők között lassan ébredező világ. Gyönyörű minden. Ha valaki messziről nézne, talán azt hinné, meghódítottam a csúcsot. Pedig nem hódítottam meg semmit. Egyszerűen eljutottam idáig.
Mögöttem egy egész élet. Emberek, találkozások, szerelmek, veszteségek, örömök és csalódások. Döntések, amelyek más irányba vitték az életemet, mint ahogyan egykor elképzeltem. Ma már mindez emlék. Az érzések olykor visszatérnek, de a történetek elveszítették régi hatalmukat fölöttem.
Nem akarok visszamenni. Ismerem azt a világot. Megéltem minden szépségével és kegyetlenségével együtt.
Előttem azonban nincs út. Csak a végtelen, a nagy ismeretlen.
És félek.
Milyen különös! Évtizedeken át kerestem önmagamat, próbáltam megérteni az életet, az embereket, a világ működését. Közben észrevétlenül identitásokat építettem. Mindegyikhez tartozott egy történet, egy szerep, valamilyen elképzelés arról, ki vagyok, és milyennek kellene lennem.
Voltam erős, amikor annak kellett lennem, és gyenge, amikor már nem bírtam tovább. Voltam szerető, gondoskodó, lázadó, kereső ember. Sokszor mások elvárásaihoz igazodtam, máskor minden erőmmel ragaszkodtam a saját elképzeléseimhez. Akkoriban ezek a szerepek jelentették számomra a valóságot. Ma már látom, hogy mindegyik csak egy része volt annak, amit önmagamból megtapasztalhattam.
Most mintha valamennyi lehullott volna rólam.
A testem itt van. Érzem a talpam alatt a sziklát, hallom a szél zúgását. Az ember továbbra is létezik, mégis hiányzik belőle valami, ami korábban meghatározta.
A régi önazonosság.
De vajon elveszítettem önmagamat, vagy csupán azt engedtem el, akinek eddig hittem magam?
A tudatosság különös dolog. Nem kér nevet, életkort, társadalmi szerepet. Nem érdekli, hányféle ember voltam már. Egyszerűen jelen van. Érzékel, tapasztal, létezik.
És az identitások? Talán soha nem is voltak mások, mint a tudatosság különböző kifejeződései. Lehetőségek arra, hogy az életet ezernyi oldaláról megismerjem. Egyik sem volt fölösleges, még azok sem, amelyekhez fájdalmas emlékek fűződnek.
Csakhogy ami egykor szolgált, idővel korlátozhat is. A megszokott gondolatok, a régi félelmek, a magunkról kialakított kép észrevétlenül kijelölik, mit tartunk lehetségesnek. Így válhat a tegnapi ember a holnapunk határává.
És most itt állok, e határok nélkül. Nem tudom, milyen az élet, amikor már nem a régi identitásaimon keresztül szemlélem önmagamat.
De eszembe jut valami, amiről ebben a nagy bizonytalanságban majdnem megfeledkeztem.
A bölcsesség.
Hiszen nem üresen érkeztem erre a hegyre.
Ha a lélek valóban számtalan létidőn keresztül tapasztalja meg önmagát, milyen mérhetetlen gazdagság rejlik a tudatosságában!
Mennyi élet, mennyi arc és emberi sors! Lehettünk uralkodók és szolgák, tudósok és egyszerű földművesek. Ismerhettük a hatalom mámorát, a szegénység keserűségét, a szerelem gyönyörét és az elvesztés fájdalmát. Talán kerestünk valamit egész életünkben, amit sohasem találtunk meg. Máskor egyetlen pillanat elegendő lehetett ahhoz, hogy mindent másként lássunk.
És amikor ezek az identitások betöltötték szerepüket, a tapasztalataik nem vesztek el velük együtt. A tanítások szerint a lélek mindezt bölcsességgé érleli. Az események részletei, az egykori sérelmek és érzelmi terhek lassan feloldódnak, miközben a tapasztalás lényege megmarad.
Milyen csodálatos gondolat! Hogy a létezésünk során semmi sem volt hiábavaló, még akkor sem, ha emberként olykor értelmetlennek láttuk a történteket.
És ott van ennek a mostani életemnek a bölcsessége is.
Az évek, amelyek során annyiszor hittem, hogy már mindent értek, aztán az élet egyetlen váratlan fordulattal megmutatta, milyen keveset tudok. Az emberek, akiket szerettem, és azok is, akik fájdalmat okoztak. A döntéseim következményei, a megvalósult álmaim, az elengedett remények.
Mindez hozzám tartozik, de már nem kell a régi történetek fogságában élnem.
A bölcsesség nem azonos az emlékezettel. Az emlék visszavisz oda, ahol valami történt. A bölcsesség viszont képes megmutatni annak értelmét anélkül, hogy újra átélnénk minden fájdalmát.
Talán ezért válhat szabaddá a múlt. Nem kell megtagadnom vagy megváltoztatnom. Megengedhetem, hogy a tapasztalatai elfoglalják helyüket a tudatosságomban.
És mégis, számtalan létidő és a mostani életem bölcsességével a hátam mögött, fogalmam sincs, merre tovább.
Hát nem különös?
Ennyi tapasztalat után az ember még mindig képes félni az ismeretlentől!
Sokáig azt gondoltam, a bölcsesség egyszer majd mindenre választ ad. Most kezdem megérteni, hogy egészen másként működhet.
Olyan, mint egy iránytű. Nem mutatja meg, milyen tájakon kell áthaladnom, hány kanyart vesz az ösvény, vagy miféle váratlan találkozások várnak rám. De segíthet felismerni az irányt, amikor elérkezik a következő lépés ideje.
És talán nem is kell mindig lépnem.
Mert van valami, amit az ember nehezen visel el: a szünetet. Azt a különös állapotot, amikor már nem akarja folytatni a régit, az új pedig még nem mutatta meg magát.
Ilyenkor az elme nyugtalankodni kezd. Terveket készít, lehetőségeket mérlegel, válaszokat követel. Szinte bármit elfogadna, csak legyen ismét valami, amibe kapaszkodhat.
De mi történik, ha ezúttal nem keresek?
Ha megengedem magamnak a csendet, és nem akarom azonnal megfejteni mindazt, ami bennem változik?
Talán éppen ebben a szünetben válhat érzékelhetővé a bölcsesség. Nem hangos felismerésként, nem valamilyen rendkívüli eseményként. Inkább egy mélyebb belső tudásként, amelynek nincs szüksége magyarázatra.
A Nap közben magasabbra emelkedik. A völgyeket lassan elhagyja a köd. Nézem, ahogy a fény előcsalogatja a táj addig láthatatlan részleteit.
És a jövőm?
Eddig mindig úgy gondoltam rá, mint valamire, amit meg kell terveznem. Az ember elképzeli, hol szeretne tartani néhány év múlva, milyen életet akar, kivel szeretné megosztani a napjait. Vágyakból és reményekből épít magának egy lehetséges holnapot.
De ezek az elképzelések többnyire abból születnek, amit már ismerünk.
Mi történik akkor, ha a régi identitásaimmal együtt az általuk elképzelt jövőt is elengedem?
Hiszen a jövő még nem történt meg. Nem egy kész történet vár rám valahol az idő távolában. Lehetőségek sokasága, amelyek közül ma még talán egyet sem tudnék felismerni.
A jövő képlékeny.
És ha valóban az, akkor miért akarnám mindenáron a múltam mintájára formálni?
Talán azért, mert az ismerős dolgok biztonságot adnak. Még akkor is, ha már nem tesznek boldoggá. Az ember szívesebben választ egy ismert ösvényt, mint egy olyan tájat, amelyen még sohasem járt.
De lehet, hogy éppen az ismeretlenben rejlenek azok a tapasztalások, amelyeknek a régi önazonosságomban nem volt helyük.
Új gondolatok, alkotások, találkozások. Olyan önkifejeződések, amelyeket nem kell előre meghatároznom. Talán a teremtés is más értelmet kap, amikor már nem azért alkotok, hogy valakivé váljak, hanem egyszerűen azért, mert bennem él a teremtés öröme.
És itt kapcsolódik össze számomra a múlt, a jelen és a jövő.
A múlt tapasztalataiból bölcsesség született. A jelenben tudatosan érzékelem önmagamat. A jövő pedig nyitva áll mindazon lehetőségek előtt, amelyeket még nem korlátoztam a régi elképzeléseimmel.
Mégsem szeretném mindezt egy újabb bizonyossággá változtatni.
Az emberi részem továbbra is félhet. Nem tudom, milyen lesz a holnap, milyen örömök vagy nehézségek várnak rám. A bölcsesség nem tesz mindentudóvá, és nem foszt meg az emberi érzéseimtől sem.
De már nem gondolom, hogy azért nincs előttem látható út, mert semmim sem maradt.
A szél elcsendesedik körülöttem. Mögöttem az ismert világ, valamennyi megtett lépésemmel. Nem kívánok visszatérni hozzá, de hálával tekintek mindarra, amit általa megtapasztaltam.
A távolban a hegyek lassan kibontakoznak a reggeli fényben. Nem látom, merre vezet tovább az utam. Lehet, hogy olyan irányba, amelyre ma még gondolni sem tudnék.
És ekkor újra felmerül bennem a kérdés.
Megérkeztem?
Talán nem is egy helyre kellett megérkeznem. Lehet, hogy csupán ahhoz a felismeréshez jutottam el, hogy már nincs szükségem a régi identitásaimra ahhoz, hogy tudjam: létezem.
A múltam már emlék. A jövőm ismeretlen. A jelenben pedig itt vagyok, testben, tudatosságban, mindazzal a bölcsességgel, amelyet a létezés során magammal hoztam.
Nem tudom, milyen lesz a következő tapasztalás.
De talán most először nem is kell tudnom.
Mert az ismeretlen előtt állva végre megértem, hogy nem a jövőmnek kell bizonyosságot adnia a létezésemhez.
A régi identitásaim nélkül is önmagam lehetek.
És ha egyszer elindulok innen, már nem ugyanazt az embert kell továbbvinnem, aki felkapaszkodott erre a hegyre.
A bölcsesség velem van.
A jövő pedig még szabad.
Itt vagyok.
És talán ez maga a megérkezés.









