A következő címkéjű bejegyzések mutatása: óvodás mese. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: óvodás mese. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. május 2., szombat

Szörpilla szörpje



BÁKK Manó nagyon korán ébredt azon a reggelen.
A nap még csak éppen bekukucskált az ablakon, de ő már talpon volt. Megigazította a sapkáját, felkapta a kis tarisznyáját, és sietve kilépett a mesekertbe.
BÁKK Manó apró, fürge mesealak volt. Zöld mellénykét viselt, amelyen egy pici, hímzett mesekönyv díszelgett. Barna nadrágja térdig ért, cipője orra vidáman felkunkorodott. A fején puha, bordó manósapka ült, amelynek végén apró aranycsengő csilingelt, valahányszor sietni kezdett, az arca kerek volt és barátságos, a szeme kíváncsian ragyogott.
Nagy nap közeledett.
A mesefesztivál napja.
BÁKK Manónak rengeteg dolga akadt. Le kellett porolnia a mesepadokat, fel kellett díszítenie a kaput színes szalagokkal, meg kellett öntöznie a virágokat, és még a meseösvényre is ki kellett raknia az apró kavicsokat, hogy a gyerekek könnyen odataláljanak.
– Ezt is megcsinálom – mondta.
– Azt is megcsinálom.
– Mindennek szépnek kell lennie.
Egész délelőtt sürgött-forgott.
Futott a mesekapunál.
Szaladt a virágágyások között.
Cipelte a kis ládákat.
Igazgatta a szalagokat.
Mosolygott mindenkire, aki arra járt.
De délutánra valami furcsa történt.
A sapkája lekonyult.
A léptei lelassultak.
A mosolya is eltűnt.
BÁKK Manó leült egy nagy bodzabokor alá.
– Csak egy picit pihenek – sóhajtotta.
De ahogy ott üldögélt, észrevette, hogy még a madarak éneke is távolinak tűnik. A kezében tartott szalag lecsúszott az ölébe.
– Talán nem bírom végigcsinálni. Elfáradtam – suttogta halkan.
Ekkor a bodzabokor levelei között apró fény villant.
Először csak egy rózsaszín csillanás látszott. Aztán egy málnaszínű csepp. Végül valaki kibújt a levelek közül.
Apró volt, akkora, mint egy nagyobb bodzavirág. A teste finoman áttetsző. A ruhácskája málna-, áfonya- és csipkebogyószínű levelekből állt. A hajában bodzavirágok illatoztak, a vállán pici tarisznya lógott, benne apró üvegcsék csilingeltek.
A mellkasán egy fénylő, szív alakú szörpcsepp ragyogott.
– Te ki vagy? – kérdezte BÁKK Manó meglepetten.
Az apró lény kedvesen meghajolt.
– Szörpilla vagyok.
– Szörpilla? – pislogott BÁKK Manó.
– Igen. Így hívnak. Akkor jelenek meg, amikor valaki annyira elfárad, hogy már mosolyogni sem tud.
BÁKK Manó lesütötte a szemét.
– Én csak azt szerettem volna, hogy minden tökéletes legyen a mesefesztiválra.
Szörpilla leült mellé egy bodzalevélre.
– Aki másoknak örömet készít, annak a saját szívére is vigyáznia kell.
BÁKK Manó nagyot sóhajtott.
– De annyi még a dolgom.
– Tudom – bólintott Szörpilla. – Láttam, mennyit dolgoztál. Ezért hoztam neked valamit.
A tarisznyájából elővett egy apró, kerek üveget. Az üvegben sűrű, pirosas-lilás szörp csillogott.
– Ez szíverősítő szörp – mondta Szörpilla.
– Varázsszörp? – kérdezte BÁKK Manó.
Szörpilla mosolygott.
– Nem úgy varázsos, ahogy te gondolod. Nem attól ad erőt, hogy mindent gyorsabban csinálj. Hanem attól, hogy szívből készítettem. Láttam, mennyire elfáradtál, és szeretettel főztem neked.
BÁKK Manó óvatosan átvette az üveget.
– Mi van benne?
Szörpilla sorolni kezdte:
– Málna a jókedvhez.
– Szeder a bátorsághoz.
– Áfonya a tiszta gondolatokhoz.
– Csipkebogyó az erőhöz.
– Bodza a nyugalomhoz.
– Egy csepp hajnali harmat a frissességhez.
– És egy szívdobbanásnyi szeretet.
BÁKK Manó belekortyolt.
A szörp édes volt, de nem túlságosan. Illatos volt, mint a nyári kert. Meleg volt, mint egy kedves ölelés.
Mély levegőt vett.
Aztán még egyet.
Azután elmosolyodott.
– Jobban érzem magam – mondta halkan.
– Mert megálltál egy pillanatra – felelte Szörpilla.
BÁKK Manó körülnézett a mesekertben.
Még mindig volt tennivaló. De most már másképp látta.
– Talán segítséget is kérhetnék – mondta.
Szörpilla szeme felragyogott.
– Ez az igazi erő.
BÁKK Manó felállt, megigazította a sapkáját, és integetni kezdett.
Először odajött a kis mókus, aki segített kavicsokat rakni a meseösvényre. Aztán megérkezett a sün, aki apró leveleket hordott a díszítéshez. A rigó vidám dallamot fütyült, hogy gyorsabban menjen a munka. A szellő finoman meglebbentette a szalagokat, és minden a helyére került.
BÁKK Manó már nem egyedül dolgozott.
Nevettek.
Pihentek.
Kortyoltak egy kis vizet.
Megálltak, amikor elfáradtak.
Aztán újra folytatták.
Szörpilla pedig a bodzabokor alól figyelte őket. Néha megkeverte az apró üvegcséit, de már nem volt rá szükség. A mesekert lassan megtelt jókedvvel.
Mire a nap aranyszínűre festette az eget, minden elkészült.
A mesekapu színesen ragyogott.
A virágok illatoztak.
A padok tisztán várták a vendégeket.
A meseösvény apró kavicsai csillogtak.
BÁKK Manó boldogan nézett körbe.
– Sikerült – mondta.
Szörpilla mellé lépett.
– Igen. Azért sikerült, mert már nem egyedül akartad megcsinálni. Megtanultad, hogy az erő néha pihenésből, néha jókedvből, néha barátságból születik.
BÁKK Manó meghatottan nézett rá.
– Köszönöm, Szörpilla.
– Én köszönöm, hogy elfogadtad a szörpöt.
Másnap megérkeztek a gyerekek a mesefesztiválra. A mesekert tele lett nevetéssel, léptekkel, kíváncsi szemekkel és izgatott suttogással.
BÁKK Manó a kapuban állt. Nem volt fáradt. A sapkája vidáman állt, a mosoly újra ott volt az arcán.
Amikor a gyerekek megkérdezték, mitől ilyen jókedvű, BÁKK Manó csak a bodzabokor felé pillantott.
Ott, a levelek között, egy apró rózsaszín fény csillant fel.
Szörpilla mosolygott.
BÁKK Manó pedig így szólt:
– Attól, hogy ma már tudom: aki szeretettel készül másoknak, annak a saját szívét is fel kell töltenie.
A gyerekek leültek a mesepadokra. A rigó énekelni kezdett. A szellő lágyan ringatta a szalagokat.
És azon a napon minden mese egy kicsit édesebb lett.
Mintha málna, szeder, bodza, csipkebogyó és egy szívdobbanásnyi szeretet került volna beléjük.

2026. április 27., hétfő

Pamcsi család – A kék Pamcsik világa



Szép reggelre ébredtek a Pamcsik.

Izgatottak voltak.

Végre megláthatják a tengert.

Titi mama és Nimi ott éltek.

A kis Pamcsik felvették a hátizsákjukat.

Elindultak.

Gurultak.

Gurultak.

Gurultak.

Messzire kellett menniük.

Útközben megálltak.

Ettek.

Ittak.

Pihentek egy kicsit.

Aztán újra gurultak.

Megérkeztek.

Meglátták a tengert.

Csak nézték.

Nézték.

Nézték.

Nézték.

A tenger kéken csillogott.

A kis Pamcsik pamacsai a boldogságtól rózsaszínűek lettek.

– Ott a tenger! – kiáltotta Milu.

– Igen! – kiáltotta hangosan Mó.

– De szép! – mondta hangosan Miri.

– Olyan fényes! – mondta hangosan Mó.

– Olyan jó illata van! – mondta hangosan Milu.

Amikor a tenger vize először hozzájuk ért, a kis Pamcsik meglepődtek.

– Jaj, de sok víz! – mondta hangosan Miri.

– Jaj! De hűs! – mondta hangosan Mó.

– Csiklandoz! – mondta hangosan Milu.

Nevettek!

Nimi levette a hátizsákját.

Aztán gyorsan begurult a tengerbe.

Amikor a vízhez ért, hirtelen aranyszínű fény ölelte át.

Nimi úgy gurult, mint a földön.

– Hű! Azta! – mondta Mó.

– Titi mama, ezt én is megtanulhatom? – kérdezte Miri.

– Én is? – kérdezte Mó.

– Én is? – kérdezte Milu.

– Igen – válaszolta Titi mama.

– De jó! – örültek a kis Pamcsik.

– Gyertek fürdeni! – mondta Titi mama.

A kis Pamcsik boldogan gurultak a tengerbe.

Titi mama aranyfénnyel ölelte körbe őket.

Az aranyfény megtartotta őket a víz tetején.

Mindenki a tengerben játszott.

Lumi mama, Titi mama, Lumó papa is.

Titi mama egy puha fehér hablabdát dobott a Pamcsiknak.

A kis Pamcsik nevettek, gurultak és labdáztak.

Gurultak.

Nevettek.

Játszottak.

Nagyon elfáradtak.

Titi mamáék a tengerparton éltek.

Pálmalevelekből font kunyhójukat kagylók, gyöngyök és vízililiomok díszítették.

Bementek a kis házikóba.

A kis Pamcsik odabújtak a mamájukhoz.

A mamák átölelték őket.

Titi mama és Lumi mama együtt énekelték:

„Tente baba, tente,

itt van már az este,

álomcsillag születik,

szeretetben ringat itt.

Mama súgja halkan,

csillag néz az égen,

puha párna, mama karja

vigyáz rád az éjben.”

Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

És édesen elaludtak.

A pálmakunyhó reggelig csendesen ringatózott a tengerparton.



www.muzsakkonyvtara.hu

2026. április 24., péntek

Pamcsi család – A Pamcsik és az első vihar


 Szép nyári nap volt.

A Pamcsik a virágos réten játszottak.

Gurultak erre.

Gurultak arra.

Nevettek.

Egyszer csak sötét felhők jöttek az égre.

Nagyot dörrent az ég.

Nagyot villámlott.

A kis Pamcsik megijedtek.

A pamacsaik kékre változtak.

– Jaj, mi ez? – kérdezte Mó.

Esni kezdett az eső.

Kopogott az eső.

Megint nagyot dörrent az ég.

Megint nagyot villámlott.

– Félek! – mondta Miri.

– Félek! – mondta Milu.

– Nagyon félek! – mondta Nimi.

A kis Pamcsik hazagurultak a szélfűházba.

– Mama! Papa! – szólt Mó.

– Mi ez az égen?

Lumó papa odalépett hozzájuk.

– Ez vihar – mondta Lumó papa.

– Az ég morog.

– A villám fénylik.

– Az eső kopog.

Nimi is megszólalt.

– Nagyon félek!

Titi mama megsimogatta őket.

– Itt nem ázunk meg.

– Itt biztonságban vagyunk.

Lumi mama kitárta a karjait.

– Gyertek ide mindannyian.

– Mindenki ölelje át azt, aki mellette ül.

A Pamcsik megölelték egymást.

Szeretettel.

A kék pamacsaik lassan újra sárgák lettek.

Lumi mama halkan énekelni kezdett.

Azután mindenki vele énekelt.

– Eső kopog,

– ég morog,

– bújj ide,

– mosolyogj!

– Pamcsi bújik,

– nem zokog.

Énekeltek addig, amíg elment a vihar.

A felhők mögül újra előbújt a nap.

– Nézzétek! – mondta Nimi.

– Süt a nap!

A Pamcsik kigurultak a rétre.

A fű nedves volt.

A virágok csillogtak.

Gurultak.

Gurultak.

Nevettek.

A kis Pamcsik elfáradtak.

Este lett.

Odabújtak a mamáikhoz.

Lumi mama átölelte Mirit, Mót és Milut.

Titi mama is átölelte Nimit.

Lumi mama és Titi mama együtt énekelték a Pamcsi-altatót:

– Tente baba, tente,

– itt van már az este,

– álomcsillag születik,

– szeretetben ringat itt.

– Mama súgja halkan,

– csillag néz az égen,

– puha párna, mama karja

– vigyáz rád az éjben.

A Pamcsik hallgatták.

Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

Édesen elaludtak.

A csillagok bekukucskáltak az ablakon.

A szélfűház csendesen ringatózott tovább.


www.muzsakkonyvtara.hu

2026. április 20., hétfő

Pamcsi család – Nimi Tiki őzike hátán



Napsütéses délelőtt volt.

A kis Pamcsik a virágos réten játszottak.

Gurultak.

Nevettek.

Játszottak.

Nimi is gurult.

Gurult, gurult, gurult.

Egyszer csak túl messzire gurult.

Be az erdőbe.

Megállt.

Körülnézett.

Megijedt.


– Jaj! Hol vagyok?

– Miri!

– Mó!

– Milu!


Kiáltott.

Kiáltott újra.

A pamacsa kék lett a félelemtől.


Egyszer csak valaki megszólalt.

– Szia!

– Te ki vagy?

Tiki volt az. A kis őzike.


– Nimi vagyok. Kék Pamcsi.

– Te ki vagy?


– Tiki vagyok. Az őzike.

– Eltévedtél?


– Igen – sírt Nimi. – Begurultam az erdőbe.


– Gyere.

– Ülj a hátamra.

– Kiviszlek.


Nimi felült Tiki hátára.

Az erdőben éppen Lumó papa gyűjtötte a harmatcseppeket.

Meglátta őket.


– Nimi!

– Tiki!


Odagurult hozzájuk.

– Köszönöm, Tiki – mondta. – Segítettél Niminek.


Amikor kiértek a rétre, a kis Pamcsik már gurultak is Nimihez és Tikihez.


– Nimi!

– Nimi megvan!


Nimi mosolygott.

A pamacsa újra sárga lett.


Aztán játszottak egy nagyot.

Tiki a hátára vette a kis Pamcsikat, és együtt énekelték:


Tiki, Tiki fut velünk,

rajta ülünk, nevetünk,

Tiki, Tiki jóbarát,

repít minket réten át.


Aztán a Pamcsik gurultak, gurultak, gurultak.

Tiki futott utánuk.

Majd megállt.

Elköszönt.


– Sziasztok!

– Hazamegyek!


A kis Pamcsik integettek.

– Szia, Tiki!

– Gyere máskor is!


Otthon mindent elmeséltek.

Titi mama nagyon meglepődött.

Este lett.

A kis Pamcsik elfáradtak.

Odabújtak a mamájukhoz.

A mamák átölelték őket.

Titi mama és Lumi mama együtt énekelték:


Tente baba, tente,

itt van már az este,

álomcsillag születik,

szeretetben ringat itt.

Mama súgja halkan,

csillag néz az égen,

puha párna, mama karja

vigyáz rád az éjben.


Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

És édesen elaludtak.


Gyönyörű nyári estén a Szélfűház lágyan ringatozott.


www.muzsakkonyvtara.hu

2026. április 16., csütörtök

Pamcsi család – Miri napocskás Pamcsijegye



Reggel puha fény ült a rétre.

A virágok illatoztak.

A fű lágyan hajladozott.

Miri és Nimi labdázni indultak.

Vitték a sziromlabdát is.

Illatos volt.

Puha volt.

Gurították.

Miri nevetett.

Magasra dobták.

Nimi is nevetett.

A két kicsi Pamcsi énekelni kezdett.


– Illatos labda,

– gurul a réten.

– Két kicsi Pamcsi

– labdázik szépen.


A labda gurult.

Miri utána gurult.

Nimi is utána gurult.


Újra énekelték:

– Illatos labda,

– gurul a réten.

– Két kicsi Pamcsi

– labdázik szépen.


Boldogan labdáztak.

A nap egyre melegebben sütött.

Miri egyszer csak megállt.


– Mama!

– Mama! – kiáltotta.


Lumi mama gyorsan odagurult.

– Mi történt, kicsi Miri?


Miri a pocakjára mutatott.

– Forró a pocakom.


Nimi nagy szemekkel nézett rá.

– Miri pocakja forró?


Miri szeme megtelt könnyel.

– Forró.

– Forró.


Lumi mama ölébe vette Mirit.

Árnyékba vitte.

Gyengéden megsimogatta.

– Semmi baj, kicsi Miri.

– Semmi baj.


Mó is odagurult.

Milu is odagurult.

Nimi egészen közel bújt.

Mindenki Mirit nézte.

Lumi mama elővette a gyógyító kenőcsöt.

Finoman Miri pocakjára kente.


– Mindjárt jobb lesz – mondta.


Miri pamacsa kék lett a fájdalomtól.

Lumi mama simogatta a pocakját.

Miri megnyugodott.

És akkor valami csodálatos történt.

Miri bundáján megjelent egy pici napocska.

Gyönyörű volt.


– Nézzétek! – szólt halkan Lumi mama.


Mó nézte.

Milu nézte.

Nimi nézte.


– Miri Pamcsijegye! – mondta Mó.


– Napocska! – tapsolt Milu.


– Napocska!

– Napocska! – örült Nimi.


Miri is lenézett magára.

Nézte.

Csak nézte.

A kék pamacsa lassan rózsaszínű lett a boldogságtól.

– Nekem is lett Pamcsijegyem! – örvendezett Miri.

– Nekem is lett! Nekem is lett!


– Bizony, kicsi Miri. Gyönyörű napocskás Pamcsijegyed lett.

– Olyan szép! Olyan szép!


Aztán újra előkerült a piros sziromlabda.

– Játszhatunk még? – kérdezte Nimi.

– Játszhatunk! – nevetett Miri.

És újra énekeltek:


– Illatos labda,

– gurul a réten.

– Két kicsi Pamcsi

– labdázik szépen.


A labda megint gurult.

Gurult a réten.

Elfáradtak, mert sokat labdáztak.

Aztán lassan este lett.

Nimi odabújt Titi mamához.

Titi mama átölelte.

A három kis Pamcsi is Lumi mamához bújt.

Lumi mama átkarolta őket.

Lumi mama és Titi mama együtt énekelték a Pamcsi altatódalt.


– Tente baba, tente,

– itt van már az este,

– álomcsillag születik,

– szeretetben ringat itt.

– Mama súgja halkan,

– csillag néz az égen,

– puha párna, mama karja

– vigyáz rád az éjben.


A Pamcsik pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

Azután édesen elaludtak.


A Szélfűház lágyan ringatózott a langyos nyári éjszakában.


www.muzsakkonyvtara.hu

2026. március 21., szombat

A csillagfényes tojás



A tavasz halk léptekkel érkezett meg az erdőbe. A fák ágán pici rügyek ringatóztak, a fű között százszorszépek nyíltak, és a reggeli szél mézédes virágillatot vitt magával.
A domb alján, egy virágos bokor mellett lakott Ficak, a kis húsvéti nyuszi. Puha, szürke bundája volt, hosszú füle, és olyan szeme, mint két fénylő mogyoró. Aznap kora reggel vidáman szaladt ki a tisztásra, mert fontos dolga akadt.
Közeledett a húsvét, Ficak pedig tojásokat festett a nagy kosarába. Pirosat, kéket, sárgát, zöldet. Egymás mellé rakosgatta őket, és örömmel nézegette a sok szép mintát.
Amikor a kosár aljára nyúlt, egy különös tojást talált. Hófehér volt, és halk fény derengett benne, mintha egy apró csillag ragyogna a közepében.
– Téged is megfestelek – mondta Ficak mosolyogva.
Elővette a legvékonyabb ecsetét, és arany csillagot festett rá. Ám mire újra ránézett, a csillag eltűnt. A tojás ismét tiszta fehér lett.
– Jaj! – nézett rá Ficak. – Hová lett a csillagom?
Próbált rá kék virágot festeni. Az is eltűnt. Piros pöttyöket tett rá. Azok is eltűntek. Zöld leveleket festett rá. Azok is lassan elhalványultak.
Éppen arra szállt egy kis vörösbegy. Leült egy ágra, és kíváncsian nézett le rá.
– Mi bánt, Ficak? – kérdezte.
– Találtam egy különös tojást – felelte a kis nyuszi. – Akármit festek rá, mindig eltűnik.
A vörösbegy közelebb billentette a fejét.
– Talán azért, mert ez a tojás így teljesen kész – csipogta halkan.
Ficak óvatosan a tenyerébe vette a tojást, és sokáig nézte.
– Akkor valaki egészen különlegesé lesz ez a tojás – suttogta.
Húsvét hajnalán útnak indult a kosarával. Sok kertbe rejtett színes tojásokat. A gyerekek örültek, nevetgéltek, és boldogan keresték a színes tojásokat.
A falu szélén állt egy kis ház. Az udvaron egy kislány ült a padon. Lilla volt az. Az ölében egy puha plüssnyuszit tartott, és szomorúan nézte a kertet.
Ficak megállt a bokor mögött.
Lilla azért volt szomorú, mert nemrég meghalt a nagypapája. Tavaly még együtt keresték a húsvéti tojásokat. A nagypapa mindig mosolygott, és azt mondta:
– A legszebb tojás mindig ott van, ahol a szív jelez.
Most a pad mellett üresen állt a kis fonott kosár, és Lilla halkan ezt suttogta:
– Idén már egyedül keresem a tojásokat.
Ficak szíve összeszorult. Ekkor a kosarában fekvő fehér tojás lágyan felragyogott. Mintha ő is tudta volna, a kislányhoz érkezett.
A kis nyuszi óvatosan a padra tette a tojást, aztán gyorsan elbújt a bokor mögé.
Lilla észrevette. Két kezébe vette a tojást, és nagy szemekkel nézte.
– Milyen gyönyörű… – suttogta.
Abban a pillanatban a tojás meleg fénye végigsimította Lilla arcát, és a kislány úgy érezte, mintha a nagypapája mosolya egy pillanatra visszatért volna.
– Olyan, mintha a nagypapa üzent volna… hogy mindig velem van – suttogta Lilla.
Amikor felemelte a fejét, már mosolygott.
Ficak a bokor mögött boldogan megmozgatta a fülét. Tudta, hogy a csillagfényes tojás jó helyre került.
Lilla attól a naptól kezdve az ablakába tette a különös tojást. Reggelente szépen ragyogott, esténként pedig olyan lágy fénye volt, mint egy picike csillagnak. Valahányszor ránézett, melegség költözött a szívébe.
Ficak pedig azóta minden húsvétkor figyelmesen belenéz a kosara aljába, hátha ott lapul újra egy hófehér tojás, benne egy apró csillag fényével. Mert már tudja, hogy vannak ajándékok, amelyeket festeni sem kell – csak eljuttatni ahhoz, akinek a szíve várja őket.