Kitárom az ablakot –
a nap már aranyban suttog,
lágyan hajol a tengerhez,
mint szívem a vágyhoz.
Kint a csend is ragyog,
minden hullám megölel,
és bennem elcsitul lassan
a régi, zárt fegyelem.
Most megnyílok –
minden szépnek, ami vár,
minden jónak, ami jár,
és annak is, amit nem ismerek,
de sejtek –
mint fény a fátyol mögött,
mely lassan átdereng.
Ez az én időm, lehetőségem,
a jelenem, amit végre nemcsak nézek,
nemcsak túlélek – hanem örömmel megélek.
