Megpróbáltam maradni,
szelíden, hangtalanul,
de a szomorúság mindig előbb ébredt,
mint a reggeli fény.
A semmim sem maradt –
csak az, amit mögötte találtam:
az elvágyódás.
Itt a Földön csak pillanatokra jó,
mint egy halk sóhaj, amit elvisz a szél.
A test elfáradt,
a lélek fázik ebben a durva világban.
Nem haragszom, nem kérem többé.
Csak látom,
hogy más rezgésen vagyok.
Átálmodtam magam egy gyönyörű helyre,
ahol nincs több fájdalom.
Hol a fény nem bánt, csupán körülölel,
és a víz alatt nem fulladok,
csak ringatózom, mint aki hazaért.
Nem vagyok itt már egészen.
A szemem még nyitva,
de belül… már ott járok.
Ott, ahol a fény hív,
nem harsányan –
csak úgy, mintha mindig is tudta volna:
egyszer majd visszatalálok.
Ha keresnél, ne kiálts.
Csak hunyd le a szemed,
és engedd meg magadnak,
hogy álmodj.
Ott leszek.
Csendben. Létben, szabadon.
Igazán a fényben, újra én.
