A tavasz halk léptekkel érkezett meg az erdőbe. A fák ágán pici rügyek ringatóztak, a fű között százszorszépek nyíltak, és a reggeli szél mézédes virágillatot vitt magával.
A domb alján, egy virágos bokor mellett lakott Ficak, a kis húsvéti nyuszi. Puha, szürke bundája volt, hosszú füle, és olyan szeme, mint két fénylő mogyoró. Aznap kora reggel vidáman szaladt ki a tisztásra, mert fontos dolga akadt.
Közeledett a húsvét, Ficak pedig tojásokat festett a nagy kosarába. Pirosat, kéket, sárgát, zöldet. Egymás mellé rakosgatta őket, és örömmel nézegette a sok szép mintát.
Amikor a kosár aljára nyúlt, egy különös tojást talált. Hófehér volt, és halk fény derengett benne, mintha egy apró csillag ragyogna a közepében.
– Téged is megfestelek – mondta Ficak mosolyogva.
Elővette a legvékonyabb ecsetét, és arany csillagot festett rá. Ám mire újra ránézett, a csillag eltűnt. A tojás ismét tiszta fehér lett.
– Jaj! – nézett rá Ficak. – Hová lett a csillagom?
Próbált rá kék virágot festeni. Az is eltűnt. Piros pöttyöket tett rá. Azok is eltűntek. Zöld leveleket festett rá. Azok is lassan elhalványultak.
Éppen arra szállt egy kis vörösbegy. Leült egy ágra, és kíváncsian nézett le rá.
– Mi bánt, Ficak? – kérdezte.
– Találtam egy különös tojást – felelte a kis nyuszi. – Akármit festek rá, mindig eltűnik.
A vörösbegy közelebb billentette a fejét.
– Talán azért, mert ez a tojás így teljesen kész – csipogta halkan.
Ficak óvatosan a tenyerébe vette a tojást, és sokáig nézte.
– Akkor valaki egészen különlegesé lesz ez a tojás – suttogta.
Húsvét hajnalán útnak indult a kosarával. Sok kertbe rejtett színes tojásokat. A gyerekek örültek, nevetgéltek, és boldogan keresték a színes tojásokat.
A falu szélén állt egy kis ház. Az udvaron egy kislány ült a padon. Lilla volt az. Az ölében egy puha plüssnyuszit tartott, és szomorúan nézte a kertet.
Ficak megállt a bokor mögött.
Lilla azért volt szomorú, mert nemrég meghalt a nagypapája. Tavaly még együtt keresték a húsvéti tojásokat. A nagypapa mindig mosolygott, és azt mondta:
– A legszebb tojás mindig ott van, ahol a szív jelez.
Most a pad mellett üresen állt a kis fonott kosár, és Lilla halkan ezt suttogta:
– Idén már egyedül keresem a tojásokat.
Ficak szíve összeszorult. Ekkor a kosarában fekvő fehér tojás lágyan felragyogott. Mintha ő is tudta volna, a kislányhoz érkezett.
A kis nyuszi óvatosan a padra tette a tojást, aztán gyorsan elbújt a bokor mögé.
Lilla észrevette. Két kezébe vette a tojást, és nagy szemekkel nézte.
– Milyen gyönyörű… – suttogta.
Abban a pillanatban a tojás meleg fénye végigsimította Lilla arcát, és a kislány úgy érezte, mintha a nagypapája mosolya egy pillanatra visszatért volna.
– Olyan, mintha a nagypapa üzent volna… hogy mindig velem van – suttogta Lilla.
Amikor felemelte a fejét, már mosolygott.
Ficak a bokor mögött boldogan megmozgatta a fülét. Tudta, hogy a csillagfényes tojás jó helyre került.
Lilla attól a naptól kezdve az ablakába tette a különös tojást. Reggelente szépen ragyogott, esténként pedig olyan lágy fénye volt, mint egy picike csillagnak. Valahányszor ránézett, melegség költözött a szívébe.
Ficak pedig azóta minden húsvétkor figyelmesen belenéz a kosara aljába, hátha ott lapul újra egy hófehér tojás, benne egy apró csillag fényével. Mert már tudja, hogy vannak ajándékok, amelyeket festeni sem kell – csak eljuttatni ahhoz, akinek a szíve várja őket.
