Bíbor húr

 

  

Szívem mélyén bíbor húr zenél,

rózsát bont minden szenvedély,

amit az élet bennem összetört,

dal szellemében új alakot ölt.

Könnyeimet tenger vitte el,

minden hullám új partot ölel,

a mélységből gyöngyöt hoz az ár,

szívem partján bíbor rózsa vár.

Minden hangból aranylépcső nő,

fokain felém hajol a jövő,

lehull rólam minden régi súly,

szívem új ütemre gyúl.

Ez a dal szívem otthona,

minden hangja életem nyoma,

mire végigér rajtam a dal,

nevemen szólal meg a hajnal.

Kimaradt hang

Óra ver bennem, láthatatlan kéz,

időm finom szálakon visszanéz,

lépteim közt elcsúszik a rend,

félhangon szól bennem a jelen.

A világ kint pontos kört rajzol,

minden mozdulat szabályból hajol,

de bennem más ütem ver falat,

csendek közt nő egy rejtett alak.

Szívem dobban, mégsem ugyanaz,

mert egy hang mindig kimarad,

törött húr egy régi hegedűn,

rezgése él észrevétlenül.

Aztán egyszer összeér a kör,

nem kérdezek, nem válaszol,

csak visz magával a láthatatlan,

ami bennem volt – most mozdulatlan.