Átnéznek rajtam, mintha fényből lennék,
nem hagyok árnyékot a földön,
nem hagy nyomot a léptem.
Mosolygok, mert azt tanultam,
hogy aki tart másokat, az nem remeghet —
de belül néha elfárad a szív,
ha mindig ő az erős.
Nem kérdezi senki, hogy bírom.
Nem kérdezi senki, ki tart meg engem.
Csak azt, hogy adok-e még,
van-e még bennem egy újabb csoda.
Nem lát engem senki.
Pedig ott vagyok minden sorban,
minden ölelés mögött,
minden percben.
Nem kérek tapsot, nem kérek hálát,
nem várok vállveregetést —
de talán majd egyszer lesz egy pillanat,
amikor valaki végre a szívembe lát.
Addig is maradok, aki vagyok:
szívből adó, igaz ember.
Nem eltűnök — hanem ragyogok,
akkor is, ha nem látják, hogy ki vagyok.
Szintén megtekinthető a Múzsák Könyvtára weboldalon.
