vagy egy ügyetlen mozdulat,
és már rázkódunk a nevetéstől,
mintha a világ minden baja
egy pillanatra eltűnne.
Nevetünk,
és nem számít, hány évesek vagyunk,
mit veszítettünk el,
vagy mit próbálunk túlélni.
Nevetünk,
és az idő megáll —
nem díszesen, nem csodásan,
csak emberien.
A nevetésben ott vagyunk mi:
kicsit fáradtan, kicsit sebezve,
de még mindig élve.
Nevetünk,
mert másképp nem bírnánk.
A humor az egyetlen kötél,
amin vissza lehet mászni,
hogy újra jól legyünk.
Nevetünk,
mert a könnyek és a mosoly
ugyanabból a forrásból jönnek.
Az egyik oldja,
a másik gyógyít.
Nevetünk,
mert így mondjuk ki: „még itt vagyok.”
Így valljuk be,
hogy fáj, de kibírjuk.
A humor nem tagadja, ha nehéz —
csak megfogja a vállunkat,
és azt mondja:
„Gyere, most kicsit könnyítek rajtad.”
Nevetünk,
mert a világ néha kibírhatatlan,
de ha egy pillanatra együtt kacagunk,
akkor elhisszük,
hogy talán mégis érdemes.
És amikor elcsitul,
valami halk fény marad utána —
nem égi, nem csillagfény,
csak emberi melegség,
amit egymásban hagyunk.
