2026. május 16., szombat

Ha egyszer megszeretlek Aurora Amelia Joplin /Evokáció József Attila „Kopogtatás nélkül” című versére



Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,
de jól fontold meg,
mert nálam a szerelem nem vendégség, hanem sorsba írt jelenlét.

Fehér abroszt terítek eléd, ünneppé teszem a napot,
friss vizet hozok, s kenyeremet kettétöröm,
kabátodról lesimítom az út porát,
s a szemedben keresem, igaz maradsz-e hozzám.

Ha elfáradtál, a szívem mellé ültetlek,
két tenyeremben őrzöm szerelmünk melegét.

Kevésből élek, de érted ünneppé válik a kevés,
ha éhezel, előbb neked adom a falatot,
hanem akkor adj nekem is, mert én is szeretetre vágyom.

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,
de jól fontold meg,
mert fájna, ha utánad szívem árva maradna.

2026. május 15., péntek

Volt, van, lesz - Ars poetica



volt bennem út,

amit végigjártam,

kavics a talpam alatt,

por a ruhám szélén,

régi ajtók kilincse

a tenyeremben


volt bennem ember,

aki túl sokáig

mások hangján

akarta érteni magát


volt bennem nő,

aki elhitte,

hogy a szíve

csak akkor egész,

ha valaki

visszanevezi


ma már

a nevem

belülről érkezik


állok,

és a nevem

egyre pontosabban

illik rám


van bennem erő,

amit már

senkitől sem várok vissza


ami elmúlt,

helyet kapott

a gerincemben


ami most van,

az már

tartás


van bennem szó,

ami kiáll

a papír szélére,

és ott marad


írok,

mert az idő

bennem szavakká válik,

és én

verssé teszem


írok,

mert ami átment rajtam,

a kezem alatt

sorrá válik


van bennem jelen,

sűrű, eleven,

érett,

nem alkuszik


van bennem tartás,

halk,

mégis felismerhető


a múlt

már mögöttem jár


a holnap

irány

a mellkasomban


lesz bennem fény,

amely az arcomon

tanul továbbmenni


lesz bennem mondat,

amely bátran ránéz

a félelemre


lesz bennem nő,

aki nem fordul vissza

minden régi hangra


lesz bennem új lépés,

amelyhez már

én választok utat


voltam,

amikor még kerestem


vagyok,

amikor már állok


leszek,

amikor a sor

utat nyit bennem


voltam

vagyok

leszek


és az utat

én kövezem

magam előtt


www.muzsakkonyvtara.hu

2026. május 13., szerda

Kabátok alatt



Voltam, vagyok, leszek,
nevem alatt élek,
identitások rétege
alá bújt régi lényem.
Valóságnak hitt valóság
tapadt rám kabátként,
szerepeim rám simultak
megszokott ruhaként.
Szavak, érzések mögött
rezdült energiamező,
mozdulat és rebbenés
lett bennem útjelző.
Árulkodó jelek sora
futott át arcomon,
minden régi mozdulás
ott élt a hangomon.
Lehull rólam minden réteg,
csupaszon megállok,
múlt, jelen és szerep mögött
önmagamra látok.

2026. május 11., hétfő

Az aranyhal és a harmadik kívánság



Zsuzsanna azon a délutánon nem akart halat fogni. Csak lement a folyópartra, mert otthon már minden ugyanúgy történt, és egy idő után a megszokott falak is nehézzé váltak számára.
Mostanában minden estéjük egyformán telt. László hazajött, levette a cipőjét, megmosakodott, aztán leült a konyhaasztal mellé. Zsuzsanna tett elé valamit enni, és teát főzött. Beszélni próbált hozzá a napról, a házról, kettőjükről, de a férfi többnyire csak bólintott. Ha megkérdezte tőle, figyel-e, László mindig ugyanazt felelte:
– Hallom, amit mondasz, Zsuzsa, csak fáradt vagyok ma este.
Csakhogy Zsuzsanna pontosan érezte, hogy a férje már régóta másképpen hallja őt. Nagy veszekedés sosem volt köztük. Talán éppen ez volt benne a legrosszabb. Az életük lassan kopott meg, mint egy kedves régi kabát, amelyet az ember még hord, mert megszokta.
Délutánra már nehéz lett neki a ház levegője. Fogta a régi hálót, amely évek óta a kamrában állt, és elindult a folyó felé. A parton nedves volt a fű, a nád között apró madarak mozdultak, a víz pedig lustán vitte magával a szürke délutánt. Zsuzsanna bedobta a hálót, és egy ideig csak állt a víz mellett.
Amikor a háló hirtelen megfeszült a kezében, először azt hitte, egy ág akadt bele. Lehajolt, hogy kiszabadítsa, de akkor meglátta az arany villanást. Egy apró hal feküdt a hálóban.
– Hát te meg honnan kerültél ide? – kérdezte Zsuzsanna halkan.
A hal megmozdította a farkát, aztán tisztán megszólalt:
– Onnan jöttem, ahová az emberek eldobott kívánságai kerülnek. Van, aki elfelejti őket, van, aki megbánja, de előbb-utóbb mind visszatalálnak valakihez.
Zsuzsanna elejtette a háló nyelét. A szíve gyorsabban vert, mégsem sikoltott.
– Ha jól hallottam, az előbb megszólaltál. Ilyen korban az ember már ritkán lepődik meg igazán, de ezt azért szeretném tisztázni.
– Hallottál engem – felelte az aranyhal. – Kérhetsz tőlem három dolgot.
Zsuzsanna keserűen elmosolyodott.
– Három kívánság. Pont úgy, mint a mesékben. Már csak az hiányzik, hogy azt mondd, sietnem kell, mert alkonyat után meggondolod magad.
– A mesék sok mindent megszépítettek – mondta a hal. – A három kívánság megmaradt bennük, de a következményeket többnyire kihagyták.
– Akkor bármit kérhetek?
– Bármit, amit pontosan ki tudsz mondani. Amit kimondasz, azt teljesítem.
– Ez túl könnyűnek hangzik.
– Inkább túl pontosnak.
Zsuzsanna ekkor Lászlóra gondolt. Arra a férfira, aki régen a szeme sarkából is észrevette, ha baj volt, most pedig úgy ült mellette, akár egy szobor.
– Azt akarom – mondta lassan –, hogy a férjem végre meghallgasson. Úgy hallgasson meg, hogy valóban figyeljen.
Az aranyhal szeme egy pillanatra megvillant.
– A kívánságod elhangzott. Menj haza este, és meglátod, milyen ereje van annak, amit kértél.
Zsuzsanna hazament. László a konyhában ült, a kabátja még rajta volt, pedig mindig levette, amint belépett az ajtón. Zsuzsanna megállt a küszöbön.
– László, szeretnék beszélni veled. Most igazán.
A férfi felnézett rá, és nyugodtan bólintott.
– Itt vagyok, Zsuzsa. Mondd el, amit szeretnél, és én végighallgatlak.
A nő szíve nagyot dobbant. Leült vele szemben, két kezét az asztalra tette, és beszélni kezdett. Elmondta neki, mennyire elfáradt. Elmondta, hogy néha úgy érzi, a ház tele van kimondatlan mondatokkal. Elmondta, hogy hiányzik neki az a férfi, aki régen még a hallgatásából is értett. László figyelt. A tekintete egy pillanatra sem siklott félre, a telefonjáért sem nyúlt, sóhaj sem hagyta el a száját. Csak ült, és hallgatta őt egy órán át, két órán át, egészen éjfélig.
– Most te következel, László. Szeretném hallani.
A férfi ült vele szemben, nyitott szemmel. Zsuzsanna először azt hitte, gondolkodik, aztán a mozdulatlansága túl hosszúra nyúlt.
– László, kérlek, mondj valamit. Bármit. Csak szólalj meg.
A férfi ajka nem mozdult. Zsuzsanna megfogta a kezét. Meleg volt, de mozdulatlan.
– Édes Istenem, mit tettem veled?
László csak nézte. Reggel is ugyanúgy ült az asztalnál. A szeme nyitva volt, a szája csukva. Az étel érintetlenül állt előtte, a tea kihűlt mellette. Már csak hallgatni tudott.
Zsuzsanna akkor értette meg, hogy az aranyhal mindent szó szerint teljesít. Kabátot kapott magára, és visszarohant a folyóhoz. A hal már várta a sekély vízben.
– Azonnal segíts rajtam! – kiáltotta Zsuzsanna. – A férjem nem tud beszélni, enni, aludni. Én azt kértem, hogy hallgasson meg, nem azt, hogy egész életére hallgatásba zárd.
Az aranyhal mozdulatlanul lebegett a vízben.
– A kívánságod teljesült. A férjed meghallgat téged, ameddig csak előtte állsz.
– De ez szörnyűség.
– Ez pontosság.
– Akkor adj lehetőséget, hogy helyrehozzam.
– Kérhetsz új kívánságot. De amit egyszer kimondtál, annak nyoma marad.
Zsuzsanna a hajába túrt. A szél hidegen kapott az arcába.
– Akkor azt kívánom, hogy legyen megint olyan, mint régen.
Az aranyhal lassan megfordult a vízben.
– A kívánságod elhangzott.
Másnap reggel László a konyhában állt húsz évvel fiatalabban. A haja sötét volt, az arca simább, a tekintete idegenül tiszta. Azt a barna kabátot viselte, amelyben Zsuzsanna először látta őt nagyon régen, egy esős délutánon. A nő a konyhaajtóban megtorpant.
– László, ugye tudod, hogy ki vagyok?
A férfi udvariasan bólintott, de a szemében semmi felismerés nem volt.
– Elnézést kérek, asszonyom. Biztosan félreértés történt. Meg tudná mondani, hol vagyok, és hogyan kerültem ide?
Zsuzsanna szája remegni kezdett.
– Itthon vagy. Ez a mi konyhánk. Itt éltünk együtt huszonkét évig.
László zavartan körülnézett.
– Én ezt a helyet most látom először. Sajnálom, de bizonyára összetéveszt valakivel.
Zsuzsanna lassan hátralépett. A konyhaasztalon ott állt két csésze. Az egyik az övé volt, a másik Lászlóé, amelyből hosszú évek óta minden reggel ivott. Most azonban a férfi úgy nézett rá, mintha idegen tárgy volna. A nő megértette. Minden olyan lett, mint régen. Pontosan olyan. Abból az időből, amikor László még nem ismerte őt. Amikor még nem tudta a nevetését, a félelmeit, a reggeli mozdulatait. Amikor még semmi sem kötötte hozzá.
Zsuzsanna újra a folyóhoz futott. Az aranyhal ott lebegett a sekély vízben, mintha egyetlen pillanatra sem mozdult volna el.
– Ezt sem így akartam – mondta Zsuzsanna zihálva. – Én a férjemet kértem vissza, nem egy idegent az emlékeink nélkül.
– Azt kérted, legyen olyan, mint régen.
– Régen szeretett engem.
– Régen volt olyan idő is, amikor még a nevedet sem tudta.
Zsuzsanna összeszorította a száját. A harag helyén lassan félelem maradt.
– Akkor kérem a harmadik kívánságomat.
A hal közelebb úszott.
– A harmadik kívánság mindig a legveszélyesebb. Az elsőben az ember vágyik, a másodikban javítani próbál, a harmadikban már menekül.
Zsuzsanna sokáig nézte a vizet, aztán kimondta:
– Azt kívánom, hogy minden olyan legyen, mintha meg sem találtalak volna. Legyen minden pontosan úgy, ahogyan az első kívánság előtt volt.
Az aranyhal szeme megvillant.
– Ezt a mondatot már sokan kimondták előttem. Biztosan ezt akarod?
– Ezt akarom. Vissza akarom kapni azt az életet, amelyből elindultam.
A víz egy pillanatra elsötétült. Amikor Zsuzsanna kinyitotta a szemét, otthon állt a konyhában. László az asztalnál ült, ősz hajjal, fáradt arccal, a régi bögréjét tartotta a kezében. Zsuzsanna odalépett hozzá, és a megkönnyebbüléstől elcsuklott a hangja.
– László, azt hittem, elveszítettelek. Olyan volt, mintha minden kifordult volna a helyéből.
A férfi letette a bögrét, és lassan felnézett rá.
– Egész éjjel beszéltél a folyóról, a halról és a kívánságokról. Azt mondtad, azt akarod, hogy végre meghallgassalak.
Zsuzsanna megdermedt.
– Te emlékszel arra, ami történt?
– Emlékszem minden szavadra – mondta László halkan. – Te kívántad úgy, hogy minden legyen olyan, mintha meg sem találtad volna.
A nő hátralépett.
– Akkor hogyan emlékezhetsz rá?
László sokáig nézte. Aztán elmosolyodott, de abban a mosolyban már valami idegen mozdult meg.
– Mert nem te találtál meg engem, Zsuzsanna.
A nő háta mögött halk csobbanás hallatszott. Megfordult. A konyha mosogatójában aranyhal úszott a vízzel teli tányérok között. László hangja egészen közelről szólalt meg mögötte:
– Én találtalak meg téged.

Az Ég is meghajol



Eső csorog az arcomon,
könnyemmel összeér,
amit eddig tartottam,
ma végre földet ér.
A víz ősi rend szerint
utat keres, rám talál,
amit rólam lemos egyszer,
az többé meg se áll.
A könny a test igaz szava,
mikor bennem enged a zár,
ami rólam földre hullik,
az uralmat veszít már.
Felnézek az eső alatt,
s könnyebb lesz, ami volt,
amit bennem a víz felold,
arra az Ég is meghajol.

A lélek vágya


 

2026. május 9., szombat

A tavasz tenyerén Evokáció Wass Albert "Tavaszi séta" című versére



Ma megszólított a délután,
kitárta zöld szívét a rét,
s kiléptem árnyaim mögül,
hogy rám terítse friss fényét.

A domb gerincén Nap pihent,
aranyba öltözött a táj,
s fűszálak apró csúcsain
a harmat gyöngye táncot járt.

A szél virágport vitt tovább,
arany derűt a fák felett,
s minden rügyben mosolygott
az ébredő kikelet.

A patak tiszta homlokán
ezüstös fodra futott,
s ahogy csobogva hozzám ért,
bennem a bánat elpihent.

A fák kitárt karokkal álltak
az Ég derűs sátra alatt,
s lombjuk közt lágy, zöld ragyogással
a tavasz lelke átsuhant.

A Föld meleg szíve dobbant,
a rügyben új álom ébredt,
s minden bokor énekelte
a harmatfényű reggelt.

Megálltam ott, nem szóltam én,
beszélt helyettem lomb, patak,
beszélt a szél, a domb, a rét,
s a szívem dalra fakadt.

És úgy szerettem akkor azt,
mi fűben, fában él,
hogy bennem is életre kelt
egy rég lehullt levél.

Mire az este rám hajolt,
nem volt a lelkem már nehéz,
a tavasz tenyerén pihentem,
s bennem újra élt a fény.


2026. május 7., csütörtök

Esőbájoló Evokáció Radnóti Miklós „Bájoló” című versére


rebben a napfény
ablakom résén,
ülök a fényben,
várlak idézvén,
bokrokon átfut

rózsafa árnya,
mintha a kert is
téged kívánna,
sűrűsödik fenn
a sötét felleg,
villan távolban,
szívem felelget,
mélyül az égbolt,
kékje se tiszta,
tó tükrén rezzen
reszketőn vissza,
jöjj be a házba,
künn hideg árad,
hozd be a tested,
hozd be a vágyad,
hajadból áradjon
vállamra mámor,
szádról a vágyat
lecsókolom százszor,
már veri kint az
ereszt az eső,
bőrünkön ébred
a vágy, az erő,
mossa az eső
rólunk a múltat,
minden szavunkból
szerelem hullhat,
jöjj, amíg villám
hasít a tájba,
míg a világ kint
esőben áll ma,
s két külön szívünk
egy dobbanásban
összefut halkan
az esőszagú házban.

2026. május 6., szerda

Nem mondtam el



Nem mondtam el, pedig bennem maradt,
amit a szívem régóta tudott,
az eső mosta kint az éjszakát,
bennem egy mondat halkan elfutott.
Nem mondtam el, hogy más lett az idő,
amióta hangod ritkán érkezik,
a toll előttem mozdulatlan állt,
s hófehér lapján árnyékká lett a hiány.
Nem mondtam el, csak néztem az eget,
a fényeket a párás ablakon,
és úgy maradtál bennem, kedvesem,
mint forró tea téli hajnalon.
Nem mondtam el. Talán már késő is,
de amit hallgattam, most mégis él,
ha egyszer mégis rád talál e szó,
tudd meg: bennem maradtál kimondatlan.

Nem nyílik rózsa



Üres papír van előttem,
nem mozdul rajta semmi szó.
Talán nem örökre néma,
csak most elbújt minden sor.
Kiszáradt a tintásüveg,
hallgat bennem a gondolat.
Pedig oly szépen süt a Nap,
de szívemben mégis árny marad.
Szeretne engem a szellő is,
lágyan simít arcomon.
Dalolnak nekem a madarak,
mégsem könnyül bánatom.
Talán a seb miatt van így?
Talán dér ül a szívemen?
Nem nyílik bennem rózsa,
csak vár egy éltető csókra.

2026. május 5., kedd

Virágok nyíltak…



Út alattunk, ég felettünk,
lépések viszik napjaink.
Amit közben észrevettünk,
abból lettek vonásaink.
Van perc, mely csak áthaladna,
bennünk mégis megmarad.
Szúr, de továbbindulunk,
s mélyén sarjad gondolat.
Nem tudjuk, míg benne járunk,
mit viszünk majd haza.
Egy szó, érzés, tapasztalat,
melyekből dal fakad.
S mikor egyszer visszanézünk,
nem számít seb, sem fájdalom.
Ahol mentünk, ahol éltünk,
virágok nyíltak: tapasztalat, oltalom.

Fekete könnyeim






Rab maradok saját életemben,
néma falak közt, mély börtönben,
nem látok ki, csak befelé,
fájdalmam zárul szívem köré.

Szememből már más nem pereg,
csak fekete könnyem kesereg,
arcomon sötét nyomot hagy,
mint éj, amely a fénybe harap.

Szívem szúr, a lelkem remeg,
összedőlt, mit hittem teljesnek.
Jövőképem papírra írva,
hamuvá lett, szélbe sírva.

Nem látok már, és nem hallok,
csak kérdezem: miért akarok
újra hinni, bízva bízni,
ha utána bánatban kell sírni?

Szívemnek oly kedves jövőkép,
miért nem lettél végül az enyém?
Miért ragyogtál fel előttem,
ha hamuvá hulltál a kezemben?

Megbuktam ma önmagamnak,
hitem romjai rám szakadtak,
hinni többé nem akarok,
magányos farkasként ballagok.

A tanulás kemény, kegyetlen,
szívem megszakad,
fekete könnyek tócsájában
állok, s csak rácsokat látok.

Mélységek, már nem akarlak,
túl sok sebbel betakartak,
sok volt ez már, elég nekem,
fáradtan dobban a szívem.

Hadd lássam a fényt derengni,
hadd tudjak még továbbmenni,
hadd nyíljon rés a sűrű ködön,
hadd lépjek túl a börtönön.

Tudom, mindezt én teremtettem,
senki sem hibás helyettem,
fájdalmam is enyém marad,
míg eloszlik köd és harag.

Mégsem maradok így, tudom,
szeretetmag él bennem mélyen,
őrzöm csendben, míg a fényre felébred,
s fekete könnyemből gyémánt éled.

2026. május 2., szombat

Szörpilla szörpje



BÁKK Manó nagyon korán ébredt azon a reggelen.
A nap még csak éppen bekukucskált az ablakon, de ő már talpon volt. Megigazította a sapkáját, felkapta a kis tarisznyáját, és sietve kilépett a mesekertbe.
BÁKK Manó apró, fürge mesealak volt. Zöld mellénykét viselt, amelyen egy pici, hímzett mesekönyv díszelgett. Barna nadrágja térdig ért, cipője orra vidáman felkunkorodott. A fején puha, bordó manósapka ült, amelynek végén apró aranycsengő csilingelt, valahányszor sietni kezdett, az arca kerek volt és barátságos, a szeme kíváncsian ragyogott.
Nagy nap közeledett.
A mesefesztivál napja.
BÁKK Manónak rengeteg dolga akadt. Le kellett porolnia a mesepadokat, fel kellett díszítenie a kaput színes szalagokkal, meg kellett öntöznie a virágokat, és még a meseösvényre is ki kellett raknia az apró kavicsokat, hogy a gyerekek könnyen odataláljanak.
– Ezt is megcsinálom – mondta.
– Azt is megcsinálom.
– Mindennek szépnek kell lennie.
Egész délelőtt sürgött-forgott.
Futott a mesekapunál.
Szaladt a virágágyások között.
Cipelte a kis ládákat.
Igazgatta a szalagokat.
Mosolygott mindenkire, aki arra járt.
De délutánra valami furcsa történt.
A sapkája lekonyult.
A léptei lelassultak.
A mosolya is eltűnt.
BÁKK Manó leült egy nagy bodzabokor alá.
– Csak egy picit pihenek – sóhajtotta.
De ahogy ott üldögélt, észrevette, hogy még a madarak éneke is távolinak tűnik. A kezében tartott szalag lecsúszott az ölébe.
– Talán nem bírom végigcsinálni. Elfáradtam – suttogta halkan.
Ekkor a bodzabokor levelei között apró fény villant.
Először csak egy rózsaszín csillanás látszott. Aztán egy málnaszínű csepp. Végül valaki kibújt a levelek közül.
Apró volt, akkora, mint egy nagyobb bodzavirág. A teste finoman áttetsző. A ruhácskája málna-, áfonya- és csipkebogyószínű levelekből állt. A hajában bodzavirágok illatoztak, a vállán pici tarisznya lógott, benne apró üvegcsék csilingeltek.
A mellkasán egy fénylő, szív alakú szörpcsepp ragyogott.
– Te ki vagy? – kérdezte BÁKK Manó meglepetten.
Az apró lény kedvesen meghajolt.
– Szörpilla vagyok.
– Szörpilla? – pislogott BÁKK Manó.
– Igen. Így hívnak. Akkor jelenek meg, amikor valaki annyira elfárad, hogy már mosolyogni sem tud.
BÁKK Manó lesütötte a szemét.
– Én csak azt szerettem volna, hogy minden tökéletes legyen a mesefesztiválra.
Szörpilla leült mellé egy bodzalevélre.
– Aki másoknak örömet készít, annak a saját szívére is vigyáznia kell.
BÁKK Manó nagyot sóhajtott.
– De annyi még a dolgom.
– Tudom – bólintott Szörpilla. – Láttam, mennyit dolgoztál. Ezért hoztam neked valamit.
A tarisznyájából elővett egy apró, kerek üveget. Az üvegben sűrű, pirosas-lilás szörp csillogott.
– Ez szíverősítő szörp – mondta Szörpilla.
– Varázsszörp? – kérdezte BÁKK Manó.
Szörpilla mosolygott.
– Nem úgy varázsos, ahogy te gondolod. Nem attól ad erőt, hogy mindent gyorsabban csinálj. Hanem attól, hogy szívből készítettem. Láttam, mennyire elfáradtál, és szeretettel főztem neked.
BÁKK Manó óvatosan átvette az üveget.
– Mi van benne?
Szörpilla sorolni kezdte:
– Málna a jókedvhez.
– Szeder a bátorsághoz.
– Áfonya a tiszta gondolatokhoz.
– Csipkebogyó az erőhöz.
– Bodza a nyugalomhoz.
– Egy csepp hajnali harmat a frissességhez.
– És egy szívdobbanásnyi szeretet.
BÁKK Manó belekortyolt.
A szörp édes volt, de nem túlságosan. Illatos volt, mint a nyári kert. Meleg volt, mint egy kedves ölelés.
Mély levegőt vett.
Aztán még egyet.
Azután elmosolyodott.
– Jobban érzem magam – mondta halkan.
– Mert megálltál egy pillanatra – felelte Szörpilla.
BÁKK Manó körülnézett a mesekertben.
Még mindig volt tennivaló. De most már másképp látta.
– Talán segítséget is kérhetnék – mondta.
Szörpilla szeme felragyogott.
– Ez az igazi erő.
BÁKK Manó felállt, megigazította a sapkáját, és integetni kezdett.
Először odajött a kis mókus, aki segített kavicsokat rakni a meseösvényre. Aztán megérkezett a sün, aki apró leveleket hordott a díszítéshez. A rigó vidám dallamot fütyült, hogy gyorsabban menjen a munka. A szellő finoman meglebbentette a szalagokat, és minden a helyére került.
BÁKK Manó már nem egyedül dolgozott.
Nevettek.
Pihentek.
Kortyoltak egy kis vizet.
Megálltak, amikor elfáradtak.
Aztán újra folytatták.
Szörpilla pedig a bodzabokor alól figyelte őket. Néha megkeverte az apró üvegcséit, de már nem volt rá szükség. A mesekert lassan megtelt jókedvvel.
Mire a nap aranyszínűre festette az eget, minden elkészült.
A mesekapu színesen ragyogott.
A virágok illatoztak.
A padok tisztán várták a vendégeket.
A meseösvény apró kavicsai csillogtak.
BÁKK Manó boldogan nézett körbe.
– Sikerült – mondta.
Szörpilla mellé lépett.
– Igen. Azért sikerült, mert már nem egyedül akartad megcsinálni. Megtanultad, hogy az erő néha pihenésből, néha jókedvből, néha barátságból születik.
BÁKK Manó meghatottan nézett rá.
– Köszönöm, Szörpilla.
– Én köszönöm, hogy elfogadtad a szörpöt.
Másnap megérkeztek a gyerekek a mesefesztiválra. A mesekert tele lett nevetéssel, léptekkel, kíváncsi szemekkel és izgatott suttogással.
BÁKK Manó a kapuban állt. Nem volt fáradt. A sapkája vidáman állt, a mosoly újra ott volt az arcán.
Amikor a gyerekek megkérdezték, mitől ilyen jókedvű, BÁKK Manó csak a bodzabokor felé pillantott.
Ott, a levelek között, egy apró rózsaszín fény csillant fel.
Szörpilla mosolygott.
BÁKK Manó pedig így szólt:
– Attól, hogy ma már tudom: aki szeretettel készül másoknak, annak a saját szívét is fel kell töltenie.
A gyerekek leültek a mesepadokra. A rigó énekelni kezdett. A szellő lágyan ringatta a szalagokat.
És azon a napon minden mese egy kicsit édesebb lett.
Mintha málna, szeder, bodza, csipkebogyó és egy szívdobbanásnyi szeretet került volna beléjük.

Virágok nyíltak…



Út alattunk, ég felettünk,
lépések viszik napjaink.
Amit közben észrevettünk,
abból lettek vonásaink.
Van perc, mely csak áthaladna,
bennünk mégis megmarad.
Szúr, de továbbindulunk,
s mélyén sarjad gondolat.
Nem tudjuk, míg benne járunk,
mit viszünk majd haza.
Egy szó, érzés, tapasztalat,
melyekből dal fakad.
S mikor egyszer visszanézünk,
nem számít seb, sem fájdalom.
Ahol mentünk, ahol éltünk,
virágok nyíltak: tapasztalat, oltalom.

2026. május 1., péntek

Melléd ülök Ady Endre „Őrizem a szemed” című versére írt evokációm




Nem kérem már a tegnapot,
halkan melléd ülök.
Tenyeremben hajnali harmat,
s a szívedhez hajolok.
Ha kint világok dőlnek össze,
bennem még ablak nyílik,
s ahol a félelem beszélne,
ott egy csillag fénylik.
Nem őrizlek rácsok mögött,
nem kötlek semmihez.
Úgy maradok melletted,
ahogy fény simul a vízhez.
Láttam már hosszú éjjeleket,
széthulló, néma életeket,
mégis éltetett valami:
a szívem emlékezett.
A szemedben nem múltat keresek,
válasz helyett téged,
azt az otthont találom,
ahol a szívem hazatérhet.
Ha egyszer minden szó elfogy,
s már némaság marad,
én akkor is felismerem benned
a régi, tiszta arcodat.
Nem tudom, merre visz az út,
sem azt, ki meddig marad.
De amíg bennem hajnal ébred,
emlékeimben őrzöm arcodat.
S ha majd a világ elcsendesül,
s nem kérdez többé semmi,
én nem búcsúzni érkezem:
hozzád hazatérek, kedvesem.