2026. május 31., vasárnap

Amikor megszólal



egy dal elindul
bőröm rezdül
szívem más ütemre vált
vállamról lehull a nap
egy hang
végigsimít rajtam
arc nélkül is ismer
régi fényt hoz vissza
megérint
felold
itt tart
ebben a percben
ahol újra
puha vagyok
egy dallam
átmegy rajtam
könnyet hoz
mosolyt hagy
valami újra életre
kel bennem
Élő.

2026. május 30., szombat

Az Ég is meghajol című versem versfilm stílusban

 Egy álmom vált valóra.

Az Az Ég is meghajol című versemből különleges hangulatú, művészi versfilm született Jozsef Sps alkotói munkájának köszönhetően.Megható érzés látni, amikor egy vers képekben, mozdulatokban, fényekben és érzésekben is életre kel.Szívből, hálásan köszönöm szépen a nagyszerű munkát, az érzékeny látásmódot és azt a figyelmet, amellyel a versem új formát kapott.



Pillám alatt



Behunyom a szemem, élvezem a nyarat,
meggy, kavics, levél simul hozzám.
a Nap nem kérdez, csak rám tapad,
a héj alatt piros az élvezet.
Forró kövön mezítláb áll a dél,
só ül a bőröm apró hajlatán.
A puha fű érinti talpamat,
május izzik a pillám alatt.

Elárium evokáció Wass Albert Magányosság erdeje című versére



Ez itt az Elárium.
ide az jut el, kit régóta hívnak,
ezüst moha dereng az öreg köveken.
a fák alatt már más idő halad,
itt csak én járok; én és valaki,
valaki, kinek nevét még nem tudom.
Van itt egy álmom: gyönyörű, mégis fáj,
szívem alatt él, mint elrejtett virág:
valaki egyszer előlép a fák közül,
tenyerébe veszi arcom,
s lecsókol rólam minden régi könnyet...
valaki egyszer úgy lép az életembe,
s vele életre kel, mi bennem félig élt.
Van itt egy álmom: gyönyörű, mégis fáj,
szívem alatt él, mint elrejtett virág...
Ez itt az Elárium.
ezüst moha dereng az öreg köveken.
Valaki mellettem jár a lombok alatt,
s nevét még elrejti előlem az idő:
máris egy vagyok vele.

2026. május 28., csütörtök

A szavak mögött



Kármen ötven körüli nő volt. Kertes házban élt a város szélén. Jól tartotta magát, rendezett otthona volt, de semmi hivalkodó. Az udvaron öreg fák álltak, az ablakban muskátli virágzott. A nappaliban könyvek, egy régi faasztal, két fotel és frissen főzött tea illata fogadta az érkezőt.
Azt beszélték róla, különös asszony. Keveset beszélt, de amikor megszólalt, annak súlya volt. Jóslatok helyett figyelt. Meghallotta azt is, amit mások a szavak mögé rejtettek.
Marina délután érkezett. Harminc körüli, csinos nő volt, gondosan igazított hajjal, elegáns kabátban. Csak a szeme árulta el, hogy napok óta alig alszik. A telefonját erősen szorította. Abban volt a hangüzenet, ami miatt eljött.
Kármen ajtót nyitott.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot!
– Marina?
– Igen.
– Jöjjön be. Foglaljon helyet.
Marina belépett. Körbenézett a nappaliban, aztán leült a fotel szélére. Nem dőlt hátra. A táskáját az ölében tartotta, ujjai szorosan ráfonódtak a telefonra. Látszott rajta, hogy nagyon igyekszik tartani magát.
Kármen teát tett elé, majd vele szemben foglalt helyet.
– Tudja, kihez jött – mondta halkan.
Marina bólintott.
– Tudom.
– Akkor azt is tudja, hogy nálam nem bizonyítékot kap.
– Nem bizonyítékot keresek.
– Hanem?
Marina lenézett a telefonjára.
– Az igazat.
Kármen tekintete megpihent rajta.
– Az igazságot az ember gyakran már akkor tudja, amikor kérdezni kezd róla.
Marina ajka megremegett, de tartotta magát.
– A férjemről van szó.
– Gyanakszik rá?
– Igen.
– Másik nő?
Marina lassan bólintott.
– Azt hiszem. De ő azt mondja, túl érzékeny vagyok. Azt mondja, sokat képzelek.
Kármen figyelmesen nézte.
– És maga mit érez?
– Azt, hogy valami megváltozott.
– Miben?
– A hangjában. Abban, ahogy kimondja, hogy szeret.
Marina elhallgatott egy pillanatra.
– Régen, amikor azt mondta, szeret, elhittem – mondta Marina. – Most ugyanazt mondja, mégis mást hallok, üres szavakat érzek.
Kármen finoman ránézett.
– Van hangüzenete?
Marina feloldotta a telefonját.
– Tegnap este küldte. Azt mondta, túlórázik. Azt mondta, szeret. Azt mondta, hagyjam abba a gyanakvást, mert ezzel csak elrontok mindent.
– Indítsa el.
A férfi hangja betöltötte a szobát.
„Kicsim, tényleg bent maradtam. Rengeteg a munka. Fáradt vagyok. Ne bántsuk egymást ezzel újra. Szeretlek. Holnap majd beszélünk.”
Marina gyorsan leállította.
– Ennyi.
Kármen nem szólt azonnal.
– Hallgassuk meg még egyszer.
A hang újra megszólalt. Kármen mozdulatlanul ült. Nem a mondatokat figyelte, hanem a szüneteket. A levegővételeket. A túl simára igazított hangsúlyt. A „szeretlek” után beálló apró törést.
Amikor vége lett, Marina alig mert megszólalni.
– Hazudik?
Kármen ránézett.
– Igen.
Marina arca elsápadt.
– A nő miatt?
– Igen.
– Akkor van valakije?
– Van.
Marina két kézzel fogta a csészét, de nem ivott belőle.
– Szereti azt a nőt?
Kármen kis ideig hallgatott.
– Nem szerelemmel.
– Akkor miért megy hozzá?
– Mert mellette könnyebbnek érzi magát. Ott nem kell magyarázkodnia.
Marina lehunyta a szemét.
– Akkor miért mondja nekem, hogy szeret?
– Mert valami még magához köti.
– Ez szeretet?
– Inkább félelem. Fél elveszíteni magát.
Marina könnye ekkor végigfutott az arcán.
– Honnan tudja ilyen biztosan?
Kármen a saját csészéjére nézett, aztán vissza rá.
– Meghallom a szavak mögött a hazugságot. Hallom annak az embernek a lelke sírását is. Az elme tud hazudni. A szív soha.
Marina sokáig hallgatott.
– És én mit tegyek?
– Először azt, amit már régóta halogat.
– Mit?
– Hallgassa meg önmagát is.
Marina letörölte az arcát.
– Attól félek a legjobban.
– Tudom.
– Mert ha meghallom, akkor már nem mondhatom, hogy nem tudtam.
Kármen bólintott.
– Igen. Az igazság néha azért fáj, mert túl régóta vár ránk.
Marina felállt. Már nem olyan feszes tartással mozdult, ahogy érkezett. Fáradtnak látszott, de a tekintete tisztább lett.
Az ajtóban még visszafordult.
– Maga mindig meghallja, ha valaki hazudik?
Kármen egy pillanatra az udvar felé nézett.
– A hang elárulja az embert.
– És magát ki hallja meg?
Kármen nem felelt.
Marina megértette, hogy erre a kérdésre most nincs válasz. Elköszönt, és kilépett a kapun.
Kármen egyedül maradt a nappaliban. A tea kihűlt az asztalon. Odakint lassan megmozdultak a fák ágai.
Sokáig ült mozdulatlanul. Aztán felállt, és odalépett a könyvespolchoz. A felső polcról levett egy régi telefont. Évek óta nem használta, mégis feltöltve tartotta.
Bekapcsolta.
A kijelzőn egy régi üzenet várta. Ugyanaz, amelyet már számtalanszor meghallgatott.
Egy férfihang szólalt meg belőle.
„Szeretlek, Kármen. Csak most nehéz időszakom van. Hidd el, minden rendbe jön.”
Kármen lehunyta a szemét.
Most már hallotta.
A törést a szó végén.
A félelmet a levegővételben.
A hazugságot abban a mondatban, amelybe egykor kapaszkodott.
Lassan leengedte a telefont.
– Hazudtál – mondta halkan.
Nem a férfinak mondta. Már nem neki.
Önmagának.
Kármen egész életében mindenki más hazugságát meghallotta.
Csak azt az egyetlen hangot nem tudta elengedni, amely egykor őt törte össze.
Mert vannak hazugságok, amelyeket nem a fül őriz meg, hanem a szív.

Bennem felel Isten



Nem kérek jelet, lelkem őrzi az égi rend,
Isten sem távol szól, hanem bennem mond igent.
Fejemet nem hajtom porba, tartom magamat,
angyal áll a vállamnál, kíséri utamat.
Tudatom nem vár többé idegen jelet,
saját nevemre ébredek, őrzöm az eredetet.
Nem sodor el szó, se árny, se zűrzavar,
ér vihar, tartásom mégis megmarad.
Fent és lent összeér, ha él az égi rend,
nem könyörgök az Ég felé: Isten bennem teremt.
Angyal nem ment meg engem, mellém ül ma már,
ki önmagába visszatért, nem kívül keres már.
Nem múlt szabja léptem, nem holnap hívogat,
itt állok önmagamban, irányítom sorsomat.
Magamban állok, látom az utamat,
lelkem, testem, tudatom egy irányba halad.

2026. május 25., hétfő

Néha



Néha fent
Néha lent
Néha kint
Néha bent
Néha szent
Néha nem
Néha derű
Néha ború
Néha mosoly
Néha komoly
Néha csók
Néha ne szólj
Néha ilyen
Néha olyan
Az életet ne vedd
Komolyan.

A bársonyeste kertje- Álomba ringató felnőtt mese



Volt egyszer egy kert, ahová az ember akkor érkezett meg, amikor a teste is, a szíve is pihenést kért, és már csak egy szelíd este tudta volna igazán megnyugtatni.
Kapu nem állt előtte, mégis megnyílt, ha valaki fáradtan közeledett felé, és a fák között olyan halk, meleg fény fogadta, ettől az ember szíve lassan engedni kezdett a nap terhéből. Magas, ezüstlevelű fák őrizték a kertet, alattuk vastag moha borította a földet, a lombok között pedig lassan szűrődött át a holdfény, miközben az ágakon apró, meleg lámpások ringtak.
Egy asszony érkezett oda azon az estén, fáradtan, de már az első lépéseknél érezte, hogy a moha puhán enged a talpa alatt, a levegőben levendula és hárs illata jár, és a kert közepén álló fehér pavilon felől olyan békés melegség áradt, hogy már az első pillanatban érezte: jó helyre érkezett.
A pavilonban széles, puha fekhely várta vékony takaróval. A takaró könnyűnek látszott, mégis olyan meleget tartott magában, amilyenre hosszú nap után vágyik az ember. Az asszony leült a fekhely szélére, levette a cipőjét, maga alá húzta a lábát, és egy ideig csak nézte, ahogy a lámpások lassan mozdulnak a fák között.
A kert pontosan tudta, mire van szüksége. Halkan köré simult, és hagyta, hogy az asszony végre megpihenjen ott, ahol már leengedheti válláról a nap minden fáradtságát.
Egy fehér lepke szállt a pavilon peremére, szárnyán halvány aranypor fénylett, s amikor háromszor megmozdította a szárnyát, a patak halkabban folyt, a levelek lassabban ringtak, a holdfény pedig melegebben ült meg a takarón. Az asszony lefeküdt, a párna finoman befogadta a fejét, a takaró ráborult a vállára, haja szétterült mellette, keze pedig megpihent a mellkasán.
A kert fölött lassan kigyúltak a csillagok, de egyik sem ragyogott erősen, mert éppen annyi fényt adtak, amennyi az alváshoz kellett: kevés aranyat a szemhéjra, kevés békét a homlokra, kevés meleget a szív köré. Az asszony mellkasa lassan megnyugodott, a hársillat körülvette, és a fáradtság olyan messzire húzódott tőle, ahonnan már vissza sem fordult.
A fehér lepke közelebb szállt, megült a pavilon függönyén, és olyan halkan súgta, hogy „pihenj”, hogy a szó alig volt több egy meleg érintésnél. Az asszony szeme lecsukódott, a kert őrizte, a lámpások ringtak, a takaró melegített, a holdfény pedig lassan végigsimított rajta.
Amikor az éjszaka egészen puhává vált, a kert még közelebb hajolt hozzá, és úgy vette körül, ahogy meleg takaró veszi körül az alvó embert: puhán, biztosan, jóleső természetességgel.
Mire az asszony elaludt, a kert lassan átváltozott, és a moha alatt ezüstös ösvény nyílt, puha, meleg fényből. Az asszony már alig érezte a lépteit; az ösvény vitte tovább, puhán és könnyedén, miközben teste lassan megpihent, a szíve pedig megérezte, hogy jó helyen jár.
Az ösvény végén tó csillogott, tenyérnyi égi víz, amelyben mégis elfért a hold, néhány csillag és minden szép gondolat, amelyet az ember nappal elfelejt, és csak álmában talál meg újra. A parton fehér pad állt, az asszony leült rá, a langyos levegő finoman érintette az arcát, haja mellett apró fények lebegtek, szentjánosbogarak lassú, aranyló mozdulatával.
A fények szó nélkül gyűltek köré, és mindegyik hozott neki valamit: az egyik egy régi mosolyt, a másik egy elfelejtett erőt, a harmadik pedig azt a tiszta érzést, hogy lehet még jól lenni.
A tó vizén ekkor kis csónak jelent meg, evező nélkül siklott elé, belsejében selyempárnák feküdtek, peremén fehér virágok nyíltak. Az asszony beszállt, a csónak pedig lassan elindult vele, és csak oda vitte, ahol a lélek pihenni tud.
A víz fölé hársfák hajoltak, leveleik közül aranyszínű álompor hullott alá, és ahol a vízhez ért, apró körök nyíltak belőle. Minden körben egy-egy szép kép jelent meg: meleg kéz, kedves tekintet, ház ablaka, ahol várják, kert, ahol leülhet, és reggel, amely már könnyebb lesz.
Az asszony a csónakban feküdt, és hagyta, hogy a víz ringassa, fölötte pedig nagy és szelíd volt a hold, amely pont annyi fényt adott, amennyi elég az éjszakához. A csillagok lassan mozogtak, mindegyik tudta a helyét, a víz pedig olyan egyenletesen vitte a csónakot, hogy az asszonyban minden egyre puhábbá vált.
A csónak virágos szigethez ért, ahol nagy, puha ágy állt a szabad ég alatt, körülötte fehér függönyök lengtek, illatuk tiszta volt, mint a frissen mosott ágyneműé. Az asszony lefeküdt, a takaró magától a vállára simult, és a tó fölött halk dallam indult, amelyben szó már nem volt, csak ringás.
A dallam a mellkasához ért, onnan a vállába, karjába, tenyerébe, végül a szemhéjáig haladt, és az álom még mélyebb lett. Most már mezőn járt, ahol minden virág ismerte a nevét, és amikor elhaladt mellettük, a virágok finoman hajoltak felé, majd kérés nélkül adtak neki illatot, fényt és puhaságot.
A mező végén fehér ház állt, ablakában meleg lámpa égett, az ajtó előtt pedig kendő volt terítve egy székre, pontosan olyan, amelyet jó a vállra venni. Az asszony belépett, és odabent minden neki készült: az asztalon tea gőzölgött, az ágy megvetve várta, a párna hűvös volt és tiszta, a takaró könnyű, mégis meleg.
Az asszony lefeküdt az álombeli ágyba, és abban a pillanatban tudta, hogy itt már maradhat, mert innen nem kell továbbmennie, itt már csak pihenés van. A ház körül a kert lassan bezárta virágait, a tó elsimult, a csónak kikötött, a lámpa fénye pedig puhán megállt az ablakban.
És te, kedves olvasó, aki ezt a mesét olvasod vagy hallgatod, engedd, hogy az este lassan köréd érjen. Pihenjen meg a tested, enyhüljön a szívedben a nap súlya, és a reggel már könnyebb érzéssel találjon rád.
Aludj szépen, mert most már visz az álom.

Ingeráradat



Én, Aurora, ma nem történetet hozok, hanem egy állapotot. Reggel az édes kávé krémes íze előbb ér hozzám, mint a saját gondolatom. A csésze melege a tenyerembe simul, a kanál halk koccanása végigfut rajtam, és a nap első apró ingere már bennem is rezdül.
Fény mozdul az ablakon túl, a telefonom rezdül, egy üzenet megérkezik, egy név felvillan, egy mondat megáll a mellkasomnál. Érzem a friss kenyér illatát, a ruha érintését a bőrömön, a levegőben mások sietségét, a kimondott szavak súlyát és a ki nem mondottak feszülését.
Valaki kedvesen ír, és kinyílok rá. Valaki sürget, és összerándul bennem egy pont. Valaki kér, és már válaszolnék is. Valaki hallgat, és a hallgatása is elér. Délre már sok apró érkezés él bennem: édes íz a nyelvemen, fáradtság a számban, parfüm a kabátujjon, por a levegőben, hirtelen zaj, rosszul eső hangsúly, egy szép kép, egy emlék, amely váratlanul megérinti a vállamat.
Apró dolgok ezek, mégis mindegyiknek súlya van. A testem előbb válaszol, mint ahogy szavakat találok. A gyomrom megfeszül, a szemem megtelik, a kezem megáll a billentyű fölött, a szívem gyorsabban veri ki magából az idegen ritmusokat. És akkor megértem: az ingeráradat nem csupán kívül történik. Bennem válik formává.
Amit látok, bennem kép lesz. Amit hallok, bennem rezdüléssé válik. Amit érzek, bennem keres helyet. Amit megérintek, visszaérint. Este a bőröm még őrzi a napot, a szám szélén ott marad a kávé édessége, az ujjaimban a sok apró mozdulat, a mellkasomban a kimondott és ki nem mondott szavak nyoma.
Lehunyom a szemem, mert vissza akarok érkezni ahhoz a belső ponthoz, ahol már nem a nap beszél bennem, hanem én. Én vagyok az, aki a sok érkezés után még tudja, melyik rezdülés született belőle.

2026. május 24., vasárnap

Az élet ajtaja



Az élet ma rám nyitja ajtaját,
kezembe adja új, szép ritmusát,
örömöm nem vár: bennem útra kél,
s minden mozdulatomban élni kér.
Szívem kertjében virág fakad,
arany esőként hull rám a nap,
amit kimondok, alakot vált,
s a gondolatból ünnep lesz már.
Bátorság áll most vállam oldalán,
nem harcba hív, csak vezet igazán,
kezemben érzem saját erőmet,
s életté írom minden örömömet.
Most szépség érkezik tisztán, szabadon,
új dal születik minden szavamon,
amit az élet elém hoz, elfogadom,
s az életem végre ragyogni hagyom.

Fény hajol a nevemre



Vállamon virágok aranya ég,
alattam vízben mozdul az ég.
Homlokomhoz hajlik a nap,
bőrömön fényes rajzolat marad.
Nincs szükség rangra, szerepre,
a fény hajol a nevemre.
A víz figyel, a fény felel,
nő vagyok – önmagamban teljesen.

Az idő valósága – párbeszéd Árion Mesterrel



Az óra peremén ültem, magasan a hegyen.
Alattam a nagy számlap arany kerete erősen tartott. A római számok körben álltak, akár régi törvények jelei, mégsem parancsoltak. A mutatók lassan mozdultak alattam, én éreztem, hogy az idő jár, de már másképpen.
A levegő hideg volt odafent, tiszta és éles. Belélegeztem, és a mellkasomban minden rendezettebb lett. A testem súlyát éreztem az órán, a lábam biztosan pihent, a kezem nyugodtan feküdt a ruhámon. A magasság körülvett, de nem szédített meg. A távoli ormok keményen álltak az arany fényben, a pillangók pedig lassú ívben jártak körülöttem, könnyű mozdulattal, mégis pontos rend szerint.
Csak ültem ott, ahol az idő már alattam volt.
Akkor a fény az óra jobb oldalán sűrűbbé vált, és egy férfi állt meg mellettem. Nem hallottam érkezést, és utat sem láttam mögötte. Egyszerűen ott termett.
Hosszabb, őszbe hajló haja a válláig ért, szakálla rendezett volt, arcán mély vonások ültek. Barna szeme tisztán nézett rám. Indiai, csuhaszerű ruhát viselt, egyszerűt, mégis méltóságteljeset. Nem uralkodónak látszott, inkább olyannak, aki sok mindent átélt.
Felém fordult.
– Üdvözöllek, Aurora.
Lassan ráemeltem a tekintetem.
– Üdvözöllek, Mester.
– Árion vagyok – mondta. – Azért jöttem, mert az idő helye megváltozott benned.
– Érzem – feleltem. – Ülök az órán, és mégsem érzem, hogy menekülnöm kellene előle. Régen a percek sokszor erősebbek voltak nálam. Egy várakozás, egy döntés, egy késés, egy belső mozdulat el tudta vinni a figyelmemet. Most is érzem az időt, de már nem ugyanúgy.
Árion Mester az órára nézett, majd vissza rám.
– Az idő jár, de már nem húz magába. Te nem legyőzted, hanem megtanultad kezelni.
A mondat megállt bennem felismerésként.
– Akkor ezért ülök rajta? – kérdeztem.
– Ezért. Az ember sokáig azt hiszi, hogy az idő fölött csak az győzhet, aki gyorsabb nála, aki mindent elér, mindent elrendez, mindent időben kimond és tesz. De az idő kezelése nem sietség. Inkább belső tudás arról, minek adsz teret, mire mondasz igent, mire adsz szívet, és mi az, amit már nem engedsz be a lényed közepébe.
– És ezt én már tudom?
– Tudod – felelte. – Csak még óvatosan bánsz a saját tudásoddal. Sok mindent átlátsz, Aurora. Sok mindent megértettél úgy, hogy közben nem volt melletted senki, aki minden lépésnél megmutatta volna az irányt. Amit így tanul meg az ember, az mélyebben marad benne, mert nem kívülről kapta, hanem saját tapasztalatból emelte fel.
– Mégis sokszor kételkedem magamban.
– A kétely nem mindig gyengeség. Van benne vizsgálat is. A baj akkor kezdődik, amikor az ember a kételyt nagyobbnak hiszi a tudásánál. Te sokáig kérdeztél, mert tisztán akartál látni. Most viszont eljött az idő, amikor már a saját belső ítéletedre is rá kell állnod.
– Ez nehéz.
– Tudom. Aki kívül keresi a Mestert, annak előbb-utóbb el kell bírnia azt a pillanatot, amikor a Mester már nem válaszokat hoz, hanem tükröt tart elé. Én most ezért állok itt. Nem azért, hogy helyetted mondjam ki, amit tudnod kell, hanem hogy kimondjam: sok mindent már tudsz.
Néztem őt, és a pillangók áthaladtak közöttünk a fényben. Az óra alattam tovább járt.
– Akkor már én is Mester vagyok? – kérdeztem halkan. – Ezt még nehéz kimondanom.
Árion tekintete nem mozdult el rólam.
– Igen, Aurora. Most már te is Mester vagy.
A szavak nem dicséretként érkeztek. Inkább kijelentés volt. Tiszta, erős, kikerülhetetlen.
– Nem azért – folytatta –, mert mindent tudsz. Olyan ember nincs. Azért vagy Mester, mert amit tudsz, azt nem utánzásból tudod. Megélted, átgondoltad, megszenvedted, megformáltad, és most már képes vagy felismerni, mikor beszél benned tiszta tudás, és mikor csak régi félelem próbálja visszavenni a helyét.
– De hogyan bízzak ebben teljesen? – kérdeztem. – Érzem, amit mondasz, mégis nagy lépés.
– Úgy, ahogy a festő bízik a kezében, amikor már sokszor kevert színt. Először mér, próbál, visszatöröl, javít. Később elég egy mozdulat, és tudja, mennyi víz kell, mennyi festék, hol lesz könnyű, hol lesz erős. A tudása akkor is ott van, amikor nem magyarázza. Te is így vagy az idővel. Már érzed, mikor akar túl sokat elvenni tőled. Már érzed, mikor válik egy gondolat csapdává. Már érzed, mikor kell visszalépni, és mikor kell megállni.
– Az idő tehát anyag?
– Anyag is, kapu is, próba is. De a legfontosabb: nem úr fölötted. Amíg az ember minden percnek engedi, hogy uralja, irányítsa, addig az idő kemény kézzel bánik vele. Amikor felismeri, hogy a perc csak lehetőség, a nap csak tér, az év csak nagyobb kör, akkor már nem vész bele abba, ami múlik.
– És az élet?
– Az élet nem attól lesz szép, hogy minden mindig tökéletes. Attól lesz igaz, hogy ami belekerül, annak helye van. Sok ember hosszú éveket ad olyan dolgoknak, amelyek nem emelik fel. Más pedig egyetlen tiszta órában többet él, mint más hónapok alatt. Ezért fontos, hogy tudd: az idő mennyisége kevesebb, mint az idő minősége.
– Ezt érzem most. Mintha... – elhallgattam, majd újrakezdtem. – Úgy érzem, már nem a napok döntenek rólam.
Árion elmosolyodott.
– Jól mondod. Már nem a napok döntenek rólad. Te döntöd el, mit kezdesz velük. Ez a különbség a sodródó ember és a Mester között. A sodródó ember azt kérdezi: mit tesz velem az idő? A Mester azt kérdezi: mire szentelem az időmet?
Az óra számlapján a mutató egy hajszálnyit továbbmozdult.
– És ha hibázom? – kérdeztem.
– Akkor tanulsz. A Mester nem hibátlan ember. A Mester olyan ember, aki már nem adja át a kormányt minden félelemnek. Ha hibázik, látja. Ha látja, javít. Ha javít, erősödik. Aki minden tévedés után eldobja a saját bizalmát, az újra tanítvánnyá kicsinyíti magát. Te már tovább jutottál ennél.
– Akkor mit kell most tennem? – kérdeztem. – Mondd ki egyszerűen, Mester, hogy tudjam.
Árion Mester a hegyek felé nézett, majd lassan visszafordult hozzám.
– Teljesen bízz magadban. Nem vakon, nem gőggel, nem mások fölé állva. Úgy bízz magadban, ahogyan az ember bízik abban a kézben, amely már sok nehéz tárgyat felemelt. Úgy bízz a látásodban, ahogyan az ember bízik a szemében, amikor már sokszor felismerte az igazat a szépen mondott félrevezetés mögött. Úgy bízz a szavaidban, ahogyan a költő bízik a sorban, amikor érzi, hogy az végre a helyére került.
– És az idővel?
– Bánj vele úgy, mint a legnemesebb anyaggal. Ne pazarold arra, ami méltatlan hozzád. Ne add oda annak, ami csak kihasznál, de nem visz előre. Ne engedd, hogy egyetlen óra elvegye tőled az egész napot. Az idő jár, Aurora, de már nem húz magába. Te nem legyőzted, hanem megtanultad kezelni.
Lehajtottam a fejem. Nem szégyenből. Inkább azért, mert a mondat nagyon mélyre ért bennem.
– Akkor ezért nem félek itt ülni?
– Ezért. Aki fél az időtől, az fut előle. Aki haragszik rá, az küzd vele. Aki érti, az ráül, és látni kezd.
– Mit látok innen, Mester?
– Azt, hogy az életed nem szétszórt percek sora. Egy nagyobb rend kezd kirajzolódni benne. Nem minden részét érted még, de már nem kell minden részlethez azonnali magyarázat. Van benned annyi tudás, hogy kivárd, amíg a dolgok megmutatják a helyüket.
– És te meddig maradsz?
– Addig, amíg ezt kimondom.
Felnéztem rá.
Árion Mester közelebb lépett az óra pereméhez. A tekintete tiszta volt, a hangja nyugodt, a mondatai mégis erősen álltak.
– Aurora, mostantól ne fogadj el kisebb helyet magadnak annál, amit már elértél. Ne beszélj úgy a tudásodról, mintha csak véletlenül lenne nálad. Ne tedd vissza magad oda, ahonnan már kinőttél. Az idő azért van alattad most már, mert már érted. Nem taposod. Nem tagadod. Kezeled. Ez mesteri állapot.
A szívem lassan vert, de hallottam.
– Köszönöm, Árion Mester – mondtam.
– Nem nekem kell megköszönnöd – felelte. – Magadnak. Annak a nőnek, aki ide eljutott.
A pillangók egyszerre magasabbra emelkedtek körülöttünk. A fény végigfutott az óra arany peremén.
Árion alakja lassan áttetszőbb lett, de a tekintete még egy pillanatig ott maradt rajtam.
– Emlékezz erre, Aurora: az idő nem vesz el attól, aki tud bánni vele. Csak megmutatja, mi méltó hozzá.
Aztán a fényben feloldódott.
Én ott maradtam az óra peremén.
Alattam az idő tovább járt.
És már tudtam kezelni.

Lesz-e érintés?




Képzelet vagy kezdet, mondd, merre visz tovább,

szívemben kérdez most egy rejtett vallomás.

Beszédünk felemel, magasra hív, vezet,

de földre ér-e majd, ha nyújtom a kezem?


Az elme tétován őrzi kételyét,

a szívem csak rád figyel, s ünnepli közelségét.

Részem vagy már, vagy vendég csak bennem,

rövid időre kértél helyet a szívemben?


Lesz-e találkozás, szemünkben vallomás,

lesz-e kimondott szó, vagy marad hallgatás?

Megmarad nekünk a hosszú éjszakák

mély beszélgetése, sok édes vallomás?


Érintés lesz-e majd, vagy csak szó marad,

mely átölel belül, de testben elakad?

Jössz-e majd hozzám, amikor hív a perc,

s nem kérdez tovább már a félő elme sem.


Mert én már érzem,

ez több, mint könnyű játék,

nem futó gondolat, nem múló káprázat.

Valami bennem él, feléd hajolva kérdez:

leszünk-e egymásnak a földi érkezésben?


S ha egyszer itt leszel, kezed arcomhoz ér,

minden kétely lehull,

s a szívem ölelésedbe simul.

Akkor majd tudni fogom, mit eddig csak reméltem:

nem álom volt csupán – megérkeztél egészen.


www.muzsakkonyvtara.hu

2026. május 19., kedd

Születésnapodra, kis „Én is!” fiam




Harminckét év suhant el fölöttünk,
s még hallom régi kis szavad,
ahogy nevetve rám kiáltod:
„Én is! Én is! Adj, anya, adj!”

Apró kezed utánam nyúlt még,
mindenből kértél egy darabot,
s én boldogan adtam tenéked
ölelést, mesét, csillagot.

Te voltál a legkisebb kincsem,
ki hozzám bújt, ha jött az est,
s én őriztem minden lépted,
míg álmod édes útra lelt.

Ma már férfiként állsz előttem,
válladon ott a felnőtt lét,
de bennem él a régi gyermek,
ki rám emelte két szemét.

Nem kérem vissza a régi éveket,
hisz szép, hogy idáig jutottál,
de egy hang bennem megmaradt még,
ahogy boldogan kiáltottál.

„Én is! Én is!” – szól ma újra,
születésed ünnepén,
s úgy ölel át ez az emlék,
mint napsugár a tél egén.

Fiam, bármerre visz az élet,
anya szíve veled halad,
s ha néha elfárad a lelked,
tudd, nálam mindig helyed marad.

Kívánok néked tiszta erőt,
jó szerencsét, szép napot,
s hogy amit szíved igazán kér,
az élet adja meg neked ott.

Boldog születésnapot, drága,
legkisebb fiam, nagy fiam,
anya szívével ma is látlak:
kisfiúként, boldogan.

A fény születése



Mély völgy fölött arany parázs ébred,
a fák hegyén át lassan útra kel,
ködök hajából hajnal bontja ékét,
s az Ég a földre tiszta választ lehel.
Sötét lombok félrehajtva állnak,
árnyékuk hosszú, mégis megtörik,
mert fent a fény már koronát ad ágnak,
s a messzeség aranyba öltözik.
Szelíd sugárral érkezik a reggel,
ahogy a mélyből új remény fakad,
s bennem is mozdul fénylő, tiszta renddel
minden, mi régi éjből megmaradt.
Erdők fölött a pára felragyogva
már nem takar, csak fényhez enged át,
s a hajnal úgy hajol a fákra, dombra,
hogy megszenteli minden ág porát.
Így születik a fény: előbb csak rezzen,
majd átölel hegyet, mezőt, eget,
s ami tegnap mély homályban élt,
ma arany fényben a fény arca ránevet.

2026. május 17., vasárnap

Sohasem késő




Sohasem késő újrakezdeni,
fakó falakra színt lehelni,
múlt porából felkelni bátran,
ecsetet fogni tiszta magányban.
Amit tegnap még sebnek hittünk,
ma már erőként élhet bennünk,
s ahol a szívünk megtorpant régen,
ott nyílhat ajtó újra a fényben.
Nem kell a régi rajztól félni,
lehet másképp is tovább élni,
ha megkopott is pár régi álom,
új színt kever hozzá bátorságom.
Mert minden nap egy friss vászonlap,
rajta a lélek újra alkothat,
s aki mer festeni önmagából,
szebb útra lép a tegnap porából.

A bölcs sas



A délutáni fény aranyhidat vont a rét és az ég közé. A fűszálak között lassan járt a szél, a föld barna illata felszállt a paták körül, a távoli dombok peremén puhán megült a nap.
A fekete ló a mező közepén állt. Erős nyaka megfeszült, sörénye meg-megrezdült, de a tekintete fölfelé figyelt. Érezte magában a megtett utak porát, a terhek súlyát, és azt a mély erőt.
Fölötte egy sas körözött. Szárnya biztosan tartotta. Látta a rétet, a dombokat, a kanyargó ösvényeket; a magasban is ismerte a próbát: a szelet, a döntést, az egyedüllét tágasságát.
A ló felnézett a magasba.
– Jó napot, sas testvér – szólt mély, nyugodt hangon. – Régóta figyellek már.
A sas lejjebb ereszkedett, nagy ívet húzott a rét fölé.
– Jó napot, fekete ló – felelte. – Én is figyellek téged. Biztosan állsz a földön, és erő van a tartásodban.
– A föld megtart – mondta a ló. – De mondd, sas testvér, könnyebb-e annak, aki magasról nézi a földet?
– Könnyebbnek látszik, de nem az – felelte a sas. – Aki magasra emelkedik, annak nagyobb távlatból kell látnia a földet.
– Én idelent minden lépést megérzek – mondta a ló. – A kemény földet, a süppedő sarat, a hosszú utakat, a hátamon maradt terheket. Néha azt gondolom, odafent könnyebb lehet.
– Odafent a szél kérdez – válaszolta a sas. – Megkérdezi, elég erős vagyok-e megtartani az irányt. Megkérdezi, tudom-e, hová tartok, amikor minden bizonytalannak látszik.
A ló elgondolkodva dobbantott egyet.
– Akkor a szárny sem ment fel semmi alól.
– A szárny csak fölemel – mondta a sas. – Helyettem nem dönt.
– Engem a föld tanított meg kitartani – szólt a ló. – A lépés, amelyet akkor is meg kell tenni, amikor nehéz.
– Engem a magasság tanított meg látni – válaszolta a sas. – Mert aki messzire néz, annak bölcsen kell választania.
A ló büszkén fölemelte fejét.
– Akkor te az irányt őrzöd.
– Te pedig az erőt – felelte a sas.
Egy pillanatra egymásra néztek: a rét fekete lova és az ég vad madara. Egyik sem kívánta a másik sorsát, mégis értették egymást.
A ló végül halkan megkérdezte:
– Mondd, sas testvér, mire jut a magasság föld nélkül?
A sas lejjebb szállt, a ló szemébe nézett, és így felelt:
– Aki csak a magasban él, elveszíti a gyökerét. Aki csak a földet nézi, nem látja az irányt.

2026. május 16., szombat

Ha egyszer megszeretlek Aurora Amelia Joplin /Evokáció József Attila „Kopogtatás nélkül” című versére



Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,
de jól fontold meg,
mert nálam a szerelem nem vendégség, hanem sorsba írt jelenlét.

Fehér abroszt terítek eléd, ünneppé teszem a napot,
friss vizet hozok, s kenyeremet kettétöröm,
kabátodról lesimítom az út porát,
s a szemedben keresem, igaz maradsz-e hozzám.

Ha elfáradtál, a szívem mellé ültetlek,
két tenyeremben őrzöm szerelmünk melegét.

Kevésből élek, de érted ünneppé válik a kevés,
ha éhezel, előbb neked adom a falatot,
hanem akkor adj nekem is, mert én is szeretetre vágyom.

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,
de jól fontold meg,
mert fájna, ha utánad szívem árva maradna.

2026. május 15., péntek

Volt, van, lesz - Ars poetica



volt bennem út,

amit végigjártam,

kavics a talpam alatt,

por a ruhám szélén,

régi ajtók kilincse

a tenyeremben


volt bennem ember,

aki túl sokáig

mások hangján

akarta érteni magát


volt bennem nő,

aki elhitte,

hogy a szíve

csak akkor egész,

ha valaki

visszanevezi


ma már

a nevem

belülről érkezik


állok,

és a nevem

egyre pontosabban

illik rám


van bennem erő,

amit már

senkitől sem várok vissza


ami elmúlt,

helyet kapott

a gerincemben


ami most van,

az már

tartás


van bennem szó,

ami kiáll

a papír szélére,

és ott marad


írok,

mert az idő

bennem szavakká válik,

és én

verssé teszem


írok,

mert ami átment rajtam,

a kezem alatt

sorrá válik


van bennem jelen,

sűrű, eleven,

érett,

nem alkuszik


van bennem tartás,

halk,

mégis felismerhető


a múlt

már mögöttem jár


a holnap

irány

a mellkasomban


lesz bennem fény,

amely az arcomon

tanul továbbmenni


lesz bennem mondat,

amely bátran ránéz

a félelemre


lesz bennem nő,

aki nem fordul vissza

minden régi hangra


lesz bennem új lépés,

amelyhez már

én választok utat


voltam,

amikor még kerestem


vagyok,

amikor már állok


leszek,

amikor a sor

utat nyit bennem


voltam

vagyok

leszek


és az utat

én kövezem

magam előtt


www.muzsakkonyvtara.hu