A sötét ablak tükre ( Beszélgetés önmagammal

Késő este volt. A szoba félhomályában úgy ültem – olyan volt, mintha a nap rajtam felejtette volna a kezét. A levegő mozdulatlan volt, az ablakon túl a város fényei hidegen remegtek, bennem pedig ott maradt valami nehéz, névtelen rezdülés. Sokáig csak hallgattam. Aztán egyszer csak megszólalt bennem a fáradtság. Nem hangosan, inkább úgy, ahogy a repedés fut végig az üvegen – csendesen, mégis feltartóztathatatlanul.

– Már megint eljutottál idáig – mondta.

Nem ijedtem meg. Ismerős volt. Régebb óta ismert, mint bárki más.

– Azt hittem, ma még bírom.

– Mindig ezt hiszed – felelte bennem. – Aztán este leülsz, és végre lehull rólad mindaz, amit nappal még tartani próbáltál.

Az ujjaimat néztem. Azt a kezet, amely mindenkinek segít, ad, ad és ad egész nap.

– Miért jössz mindig vissza?

– Mert hívsz – mondta. – Minden alkalommal, amikor hallgatsz arról, ami fáj. Minden alkalommal, amikor megint te leszel az, aki megtart, megért, végighallgat mindenkit, és közben magadban egyre beljebb húzódsz.

Lehunytam a szemem. Ez már annyira igaz volt, hogy szinte fájt.

– Én csak azt szeretem, hogy rendben legyen minden.

– És te? – kérdezte bennem a hang. – Téged ki kérdezett meg, hogy jól vagy-e?

Erre már nem tudtam válaszolni. Csak az a sűrű, éjszakai csend maradt, amelyben az ember egyszer csak közelebb kerül magához.

– Azt hittem, erősnek kell lennem.

– Erős voltál – felelte a fáradtság. – Csakhogy az erő nem kőből van. Hanem húsból, idegből, szívből. És ami él, az egyszer el is fárad.

Az ablakra néztem. A sötét üvegben halványan ott volt az arcom, de mintha valaki más is nézett volna vissza belőle. Egy nő, aki túl sokáig állt egyedül az ajtóban, miközben mindenkit beengedett, csak önmagát hagyta odakint.

– Akkor te nem vagy ellenem? – kérdeztem halkan.

– Én vagyok az a pont benned, ahol már nem lehet tovább hazudni magadnak – mondta. – Nem bántani jövök. Csak szólni, hogy emberből vagy.

Ekkor valami megmozdult bennem. Nem nagy dolog. Csak annyi, mint amikor egy szoros csomó engedni kezd.

– És ha ezt más is meglátja?

A válasz lassan érkezett, mintha nem is a fáradtság mondaná, hanem valami mélyebb, valami bölcsesség.

– Akkor végre nem csak azt látja majd, milyen szépen viseled a terheidet, és milyen erős vagy, hanem azt is, hogy gyenge is vagy néha. Hogy attól, hogy elfáradsz, hogy vágysz egy ölelésre, egy megértő szóra, még ugyanúgy szerethető maradsz. Hogy az érzékenység nem repedés rajtad, hanem fényrés.

Sokáig ültem mozdulatlanul. A szoba ugyanaz maradt, az éjszaka is ugyanaz volt, mégis úgy éreztem, mintha beljebb kerültem volna önmagamban.

És akkor újra belenéztem az ablak sötét tükrébe. Az arcom már más volt. A szemem csillogott, és egy kedves, halk mosoly jelent meg rajta.

Igen. Szabad gyengének lennem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Eljön az idő

A színház számomra mindig valami távoli, mégis különös módon ismerős világ maradt. Gyermekkoromban sem, később sem adatott meg, hogy ott üljek a nézőtéren, hogy felgördüljön előttem a függöny, és élőben lássam a történeteket. A család és a körülmények ezt akkor nem tették lehetővé.

Maradt a televízió. Onnan ismertem meg a színpad varázsát – egy képernyőn keresztül, távolról, mégis csodálattal figyelve. Gyermekként is csodáltam a színészeket, ma is ugyanazzal a tisztelettel nézek rájuk. Mindig lenyűgözött, ahogyan egy szerepben sorsokat, érzéseket, emberi világokat keltenek életre. Egyszer csak megelevenedik egy történet, és többé válik puszta szavaknál.

Az olvasás lett a mindenem. A könyvek, amelyek kézről kézre jártak, megsárgult lapokkal, mások érintésével, történetekkel telve. Ott tanultam meg igazán látni. Ott épültek fel bennem a díszletek, ott szólaltak meg a szereplők hangjai, ott lettem egyszerre néző és alkotó.

Hiszem, hogy ebben az életben még részem lesz abban az élményben is, hogy élőben lássak színházi előadásokat. Eljön az idő, amikor felgördül előttem a függöny, és a nézőtéren ülve végre átélhetem azt, amit addig csak messziről csodáltam. Talán éppen ezért lesz olyan különleges minden egyes előadás.

Számomra a színház ezért több mint egy épület. Egy belső tér. Egy hely, ahol a képzelet függönye újra és újra felgördül.

www.muzsakkonyvtara.hu

Az angyal ölelése /Igaz történet. /

Volt idő, amikor a sötétség olyan sűrűn vett körül, hogy egyetlen pici fényt sem láttam benne. Úgy éreztem, mintha elnyelt volna egy hideg, hangtalan éjszaka, amelyben nem maradt más, csak a fájdalom és a magány. Fiatal anya voltam, három apró gyermek édesanyja, s mégis egyedül álltam, támasz és megértő szó nélkül.

Az éjszakák csendjében térdre hullva imádkoztam. Könnyek között, reszkető szívvel könyörögtem útmutatásért, kapaszkodóért, hogy legyen erőm másnap is felkelni, mosolyogni, ölelni a gyermekeimet.

És akkor, egy ilyen könnyekkel telt imádság közben történt. A szívem körül hirtelen finom melegség bontakozott ki. Mintha láthatatlan szárnyak hajoltak volna fölém, s mintha egy fényfonat lágyan körülölelt volna. A sötétségben először éreztem, hogy a remény mégis él.

Nem láttam őt, de tudtam, hogy ott van. Az angyal. Sugárzó szeretete átjárta a lelkemet, és megértette velem, hogy sosem vagyok egyedül. Az imám meghallgatásra talált, s választ kaptam nem szavakban, hanem a szeretet érintésében.

Könnyeim tovább hullottak, de most már nem a kétségbeesésből, hanem a hála tiszta forrásából. Tudtam, hogy aki egyszer megérezte az angyal ölelését, annak szívében örökre ott marad a fény.

Mert az angyalok mindig velünk vannak. Csendben, láthatatlanul, s mégis annyira közel, hogy a szívünkben bármikor megérezzük őket.

Aznap éjjel, amikor letöröltem könnyeimet, óvatosan betekintettem a gyermekeim szobájába. Ott aludtak békésen, édesen. A félhomályban meg mertem esküdni, hogy szárnyak suhogását hallom, s a szobát betöltő csendben ott állt velünk a fény őrzője. Tudtam, nem csak engem, hanem őket is vigyázza.