A délutáni nap melegen világította meg a tengerparti várost. A házak egymás fölött sorakoztak a hegyoldalon, a keskeny utcákban pedig citrom, jázmin és frissen sült mandulás sütemény illata keveredett a sós levegővel. A nyitott ablakokból halk zene szólt, a teraszokon poharak csörrentek, a kikötő felől időnként felhallatszott egy hajókürt mély hangja.
Barbara egy apró gelateria teraszán ült. Könnyű, krémszínű ruhájára kék kendő borult, fekete haját meg-megmozdította a szél. Piros szemüvege mögött összehúzott szemmel nézte a füzetét, amelynek utolsó lapja makacsul üres maradt.
Már a fagylaltja is olvadni kezdett mellette.
A történet végére csak egyetlen mondat hiányzott, mégsem találta. Nem tragikus befejezést akart. Nem búcsút. Nem olyan szerelmet, amely csak azért marad emlékezetes, mert soha nem teljesedhetett be.
Olyan történetet szeretett volna írni, amelyben két ember valóban egymást választja.
A tollát a papír fölött tartotta, amikor hirtelen erős széllökés futott végig a teraszon. Megemelte az asztalterítőket, feldöntött egy üres poharat, majd felkapta a füzet mellé helyezett lapokat.
– Ne! – kiáltotta Barbara.
A papírok átrepültek a korláton.
Néhány fennakadt a virágcserepeken, kettő egy szomszédos asztal alatt landolt, az utolsó azonban átbukott a kőfalon, és a tenger felé sodródott.
Barbara felpattant.
Egy férfi ugyanabban a pillanatban indult utána.
Leszaladt a vízhez vezető lépcsőn, majd cipőstül belegázolt a hullámok közé. A papír már a víz felszínén lebegett, amikor elérte. Lehajolt érte, de egy hullám kisodorta az ujjai közül.
A férfi gondolkodás nélkül utána vetette magát.
A teraszon mindenki elhallgatott.
Barbara a korláthoz rohant. Lent néhány másodpercig csak a hullámokat látta, aztán távolabb felbukkant a férfi feje. Egyik kezében magasra tartotta az átázott papírlapot.
A vendégek tapsolni kezdtek.
A férfi visszaúszott a parthoz, majd a vízből felvezető lépcsőn csuromvizesen felment a teraszra. Sötét inge a testéhez tapadt, őszülő hajából víz csöpögött az arcára.
– Megvan – mondta Tamás, és Barbara felé nyújtotta az átázott lapot.
Barbara érte nyúlt. Ujjaik egy pillanatra összeértek, és mindketten felnéztek. Tamás csendesen nézte őt, Barbara pedig hirtelen elfelejtette, mit akart mondani. A férfi tekintetében volt valami nyílt és figyelmes, amitől váratlanul nagyot dobbant a szíve. Néhány másodpercig egyikük sem mozdult.
Tamás lassan elengedte a papírt.
Barbara lenézett a lapra, majd zavarában elmosolyodott.
– Ez csak egy üres oldal volt.
A férfi végignézett magán.
– Egy üres lapért ugrottam a tengerbe?
Barbarából kitört a nevetés. Először próbálta visszatartani, de nem sikerült. A férfi néhány másodpercig komoly maradt, végül ő is elnevette magát.
– Legalább most már tudjuk, hogy nem vízálló papírra ír – jegyezte meg.
– Viszont maga nagyon gyorsan úszik.
– Tamás.
– Barbara.
Kezet fogtak. Tamás tenyere hideg volt a tengervíztől, mégis melegség futott végig Barbara karján.
A gelateria tulajdonosa hozott egy törülközőt és egy száraz inget, amelyen hatalmas citromok virítottak.
– Ezt nem veszem fel – jelentette ki Tamás.
– Pedig határozottan illik magához – mondta Barbara.
– Maradok inkább vizes.
– Akkor meghívom egy fagylaltra. Az életmentésért jár.
– A lap üres volt.
– A szándék számít.
Tamás leült vele szemben. Barbara málnás fagylaltot rendelt Tamásnak, magának pedig pisztáciát. Tamás megkóstolta a málnát, majd elismerően bólintott.
A tulajdonos közben óvatosan két szalvéta közé helyezte az átázott papírt, és kitette a napra száradni.
– Pár perc alatt megszárad – mondta.
Sokáig beszélgettek. Nem arról, honnan jöttek, és nem arról, mit hagytak maguk mögött. Arról beszéltek, mit szeretnek.
Barbara elmondta, hogy szereti a hajnal előtti perceket, amikor még csendes az egész város. Szereti a régi könyvek illatát, a nyári esőt, a kávéscsésze alján maradó utolsó kortyot és azokat az embereket, akik nem félnek hallgatni egymás mellett.
Tamás szerette a hegyi ösvényeket, a hullámok szabálytalan hangját és a régi házakat. Építész volt. Nem csillogó épületeket tervezett, hanem elhagyott házakat újított fel.
– Honnan tudja, hogy mit kell megmenteni, és mit kell újraépíteni? – kérdezte Barbara.
– Meghallgatom a házat.
– A házak beszélnek?
– Mindegyik. Csak nem mindegyik hangosan.
– És mit mondanak?
Tamás Barbara szemébe nézett.
– A legtöbb azt, hogy ne akarjuk másmilyenné tenni. Csak lássuk meg benne azt, ami már eleve szép.
Barbara kezében megállt a kiskanál.
A város templomának harangjai ekkor megszólaltak. A téren emberek kezdtek gyülekezni, kezükben papírlámpásokkal.
– Mi történik? – kérdezte Barbara.
– Ma van a fények éjszakája – felelte a gelateria tulajdonosa. – Napnyugtakor több száz lámpást viszünk fel a hegyi kápolnához. A reggeli vihar azonban ledöntötte az ösvény egyik korlátját. Még nem tudjuk, megtarthatjuk-e az ünnepet.
Tamás felállt.
– Hol szakadt le?
A férfi a hegy felé mutatott.
– A gesztenyés után.
– Megnézem
Barbara összecsukta a füzetét.
– Én is megyek.
– Ez nem városi séta lesz – figyelmeztette Tamás.
– Maga pedig még mindig vizes.
– Ez igaz.
– Akkor egyikünk sincs megfelelően felkészülve.
Amikor Barbara és Tamás indulni készültek, Tamás felvette a már csak kissé nyirkos lapot, gondosan összehajtotta, és a zakója belső zsebébe tette.
– Ennyi úszás után már vigyázok rá.
Az ösvény meredeken vezetett felfelé. A fák között meleg délutáni fény szűrődött át, a kövek mellett rozmaring és vadmenta nőtt. A levegőben fenyő és napmeleg föld illata érződött. Barbara könnyű ruhájának szélét időnként megmozdította a szél.
Tamás néhány lépéssel előtte haladt, de minden nehezebb résznél visszafordult, és felé nyújtotta a kezét.
A leszakadt korlátnál már többen dolgoztak. Az út keskeny volt, alatta meredek sziklafal húzódott. Tamás megvizsgálta a tartóoszlopokat, majd munkához látott. Köteleket feszítettek ki, új gerendákat hoztak, Barbara pedig a falubeliekkel együtt lámpásokat vitt fel a kápolnához.
Már majdnem elkészültek, amikor egy kislány sikoltása hasított át az erdőn.
Egy papírlámpás kiszabadult a kezéből. A gyermek utána kapott, és megcsúszott a köves ösvényen.
Barbara volt hozzá a legközelebb.
Gondolkodás nélkül odalépett, és megragadta a kislány karját, de a lába alatt megindultak a kövek.
Tamás átugrott a félig elkészült korláton, egyik kezével elkapta Barbarát, a másikkal a gerendába kapaszkodott.
Néhány másodpercig egyikük sem tudott mozdulni.
– Ne engedd el! – kiáltotta Barbara.
– Nem foglak.
A többiek is odaértek, és visszahúzták őket az ösvényre.
A kislány sírva szaladt az anyjához. Barbara remegő térdekkel ült le egy kőre. Tamás leguggolt elé.
– Megsérültél?
– Nem.
– Biztos?
– Igen.
Tamás két kezébe fogta Barbara kezét. Az ujjai már melegek voltak.
– Te mindig gondolkodás nélkül utánanyúlsz annak, ami leesik?
Barbara elmosolyodott.
– Ezt éppen te kérdezed tőlem?
Tamás lehajtotta a fejét, és felnevetett. Aztán ismét ránézett, de a mosolya lassan eltűnt.
– Amikor megcsúsztál, egyetlen dolgot tudtam biztosan.
– Mit?
– Hogy nem engedlek el.
Barbara szíve erősen dobbant.
Nem felelt. Csak megszorította Tamás kezét.
Napnyugtára elkészült a korlát.
Az emberek hosszú sorban indultak el a kápolna felé. Mindenkinél egy lámpás világított. Az ösvény lassan megtelt apró fényekkel.
Barbara és Tamás egymás mellett haladtak.
A kápolna előtti teraszról látni lehetett az egész tengert. A nap már közel járt a vízhez, az ég bíborba és aranyba borult. A levegőben levendula, gyertya és sós szél illata keveredett.
A kislány, akit megmentettek, odafutott hozzájuk. Egy rövid ceruzát tartott a kezében.
– Rajzolhatok nektek valamit?
Tamás elmosolyodott.
– Van hozzá papírunk.
Elővette a már megszáradt, kissé gyűrött lapot, amelyért néhány órával korábban a tengerbe ugrott.
– Ez megfelel?
A gyermek leült a kápolna lépcsőjére, a térdére fektette a lapot, és rajzolni kezdett. Két embert rajzolt rá, akik kézen fogva álltak egy nagy nap alatt. Föléjük lámpásokat, alájuk pedig hullámokat kanyarított.
Amikor elkészült, Barbarának nyújtotta a rajzot.
– Már nem üres – mondta.
Barbara leguggolt hozzá, és elmosolyodott.
– Köszönöm. Nagyon szép lett.
A kislány örömmel nézett fel rá, majd visszaszaladt az édesanyjához.
Barbara ismét a rajzra pillantott.
– Nem – felelte halkan. – Már nem az.
Tamás odalépett mellé.
– Megvan a történet vége?
Barbara felnézett rá.
– Talán.
– Elmondod?
– Két ember találkozik egy tengerparti városban. Az egyik elveszít egy üres lapot, a másik pedig visszahozza neki.
– Ez eddig nem túl fordulatos.
– Aztán együtt megmentenek egy ünnepet.
– Így már jobb.
– Végül rájönnek, hogy az oldal nem azért maradt üres, mert nem volt hozzá befejezés.
– Hanem?
Barbara közelebb lépett hozzá.
– Mert a történet csak akkor kezdődött el.
Tamás nem csókolta meg azonnal. Egy pillanatig csak nézte.
Barbara a mellkasára tette a kezét.
A férfi szíve ugyanolyan gyorsan vert, mint az övé.
Tamás közelebb hajolt, de az utolsó pillanatban megállt.
– Megcsókolhatlak?
– Igen.
A csók lassú és óvatos volt. Barbara ujjai Tamás ingébe kapaszkodtak. Mindketten elmosolyodtak, amikor eszükbe jutott a tengerbe repült üres lap.
Fölöttük felengedték az első lámpásokat. A fények lassan emelkedtek a kápolna tornya fölé, majd eltűntek az esti égbolton.
Másnap reggel Barbara visszatért a gelateria teraszára.
Az asztalon két fagylalt várta.
Málna és pisztácia.
Tamás a korlátnál állt, kezében a gyermek rajzával.
– Azt hittem, elutaztál – mondta Barbara.
– El is indultam.
– És?
Tamás letette elé a lapot. A rajz alá egyetlen mondatot írt:
Nem egy napra érkeztem az életedbe.
– Visszafordultam – mondta. – Szeretném megtudni, hogyan folytatódik.
Barbara levette a szemüvegét, mert könny gyűlt a szemébe. Mosolygott, de néhány pillanatig nem tudott megszólalni.
Kinyitotta a füzetét, és Tamás kezébe adta a tollat.
– Akkor írjuk tovább együtt.
Egy évvel később ugyanazon az ösvényen ismét lámpások ragyogtak. A kápolna előtt ezúttal értük gyűltek össze az emberek.
Barbara kezében nem volt füzet.
Tamás kezében nem volt tervrajz.
Egymás kezét fogták.
Amikor kimondták az igent, a kislány, aki egykor rárajzolta őket az üres lapra, virágszirmokat szórt eléjük.
A tenger odalent csendesen simult a parthoz.
A történet véget ért a papíron.
Az életük azonban éppen akkor kezdődött el.
