Szeretett észrevenni olyan dolgokat, amelyek mellett mások talán elsétáltak volna. Látta a csiga ezüstösen csillogó útját a harmatos fűben, meghallotta, ha a rigó ugyanarra az ágra újra meg újra visszaszállt, és azt is észrevette, amikor a hangyák a szokottnál gyorsabban hordták haza a morzsákat.
Egy őszi reggelen azonban valami egészen különösre lett figyelmes.
Az öreg tölgy levelei aranysárgára és barnára színeződtek. A szél megrázta az ágakat, a falevelek pedig egymás után indultak lefelé. Egyik pördült, másik forgott, a harmadikat messzire vitte a szél. Végül mind puhán az avarba hullott.
Csak egyetlen falevél maradt fenn a fán.
A legmagasabb ágon kapaszkodott.
Kobó felnézett rá.
– Te miért nem jössz le?
A falevél megremegett.
– Mert félek.
– Mitől?
– Attól, hogy leesem.
– De minden levél lehull ősszel – mondta Kobó.
– Éppen ez az! – felelte a falevél. – Idefent tudom, ki vagyok. A tölgyfa egyik levele vagyok. De ha leesem, mi lesz belőlem?
Kobó levette a sapkáját, és megvakarta a fejét.
Erre bizony nem tudta rögtön a választ.
– Megpróbálom kideríteni – mondta végül.
Elindult az erdőben, és nemsokára találkozott Pöttyel, a katicával.
Pötty egy kövön üldögélt, és a szárnyait tisztogatta.
– Pötty, mire jó egy lehullott falevél?
– Sok mindenre! – felelte a katica. – Tegnap eleredt az eső, én pedig bebújtam egy nagy barna levél alá. Szárazon megúsztam a záport.
Kobó továbbindult.
A bokrok alatt Süni Samut találta, aki éppen leveleket hordott össze.
– Samu, te mit csinálsz velük?
– Ágyat készítek magamnak – felelte a sün. – A száraz falevél puha és meleg.
Azzal belefúrta magát a levélkupacba, és egy pillanat múlva már csak az orra hegye látszott ki.
Kobó elmosolyodott, majd továbbment.
Nem sokkal később Csipi veréb szállt le mellé.
– Csipi, neked szükséged van lehullott levelekre?
– Bizony! – csiripelte a veréb. – A kisebb darabokat a fészkemhez viszem. Ha hideg szél fúj, minden puha levéldarab jól jön.
Kobó már éppen indult volna vissza a tölgyfához, amikor vékony hangot hallott egy farönk mögül.
– Segítség!
Odafutott.
Egy apró giliszta tekergőzött a földön. Előtte széles pocsolya terült el.
– Mi történt? – kérdezte Kobó.
– Haza szeretnék jutni, de nem tudok átmenni a vízen. Neked ez csak egy pocsolya, nekem viszont akkora, mint egy tó.
Kobó körülnézett.
Az ágak túl vastagok voltak, a kövek túl nehezek, a fűszálak pedig túl vékonyak.
Aztán meglátott egy nagy tölgyfalevelet a földön.
Óvatosan felvette, és a pocsolyára fektette.
A levél egyik széle elérte az egyik partot, a másik a túloldalt.
– Próbáld meg ezen!
A giliszta rámászott.
A levél egy kicsit megbillent, Kobó azonban megtartotta.
A giliszta lassan átkúszott rajta, majd örömében felkiáltott:
– Sikerült! Egy falevélből híd lett!
Kobó szeme felragyogott.
Most már tudta, mit szeretne elmondani a félős falevélnek.
Visszasietett az öreg tölgyhöz.
– Megjöttem!
A falevél még mindig ugyanazon az ágon kapaszkodott.
– Megtudtad, mi lesz velem, ha leesem?
Kobó felnézett rá.
– Azt nem tudom pontosan.
– Akkor mit tudtál meg?
– Azt, hogy egy lehullott falevélből sok minden lehet. Pöttynek menedék az esőben, Samunak puha fekhely, Csipinek segítség a fészekhez. Ma pedig egy levélből híd lett egy gilisztának.
A falevél elgondolkodott.
– És ha belőlem egyik sem lesz?
– Akkor valami más.
– De mi?
Kobó elmosolyodott.
– Azt még nem tudhatjuk.
A falevél nagyot sóhajtott.
Talán éppen ez ijesztette meg leginkább. Nem maga az esés, hanem az, hogy nem tudta, mi vár rá odalent.
A szél újra megmozdította az ágakat.
– Kobó?
– Igen?
– Itt maradsz velem?
– Itt maradok.
A szél egyre erősebben fújt. A falevél kis szára megfeszült.
– Félek!
– Tudom – felelte Kobó. – De attól még megpróbálhatod.
A falevél egy pillanatra elengedte az ágat, aztán gyorsan visszakapaszkodott.
– Nem sikerült!
– Semmi baj. Majd amikor készen állsz.
Újabb széllökés érkezett.
A falevél most már csak egészen picit kapaszkodott.
Lenézett Kobóra.
Kobó ott állt a fa alatt.
– Itt vagyok! – kiáltotta.
A falevél összeszedte minden bátorságát.
És elengedte az ágat.
Nem zuhant le.
Lebegni kezdett.
Fordult egyet.
Aztán még egyet.
A szél körbetáncoltatta a tölgyfa előtt, átvitte Kobó feje fölött, végül puhán letette az avarra.
A falevél egy darabig meg sem mozdult.
– Kobó?
– Igen?
– Lent vagyok.
– Látom.
A falevél körülnézett.
– És még mindig én vagyok!
Kobó felnevetett.
Hamarosan Pötty, Süni Samu, Csipi és a kis giliszta is odajött.
A falevél kíváncsian nézett rájuk.
– Mire tudtok majd használni engem?
Kobó mellé ült.
– Lehet, hogy ma semmire.
A falevél meglepődött.
– Akkor most mihez kezdjek?
– Nézz körül!
A falevél eddig mindig fentről látta az erdőt. Most először látta közelről a mohát, az apró gombákat, a lehullott makkokat és a hangyák keskeny ösvényét.
Aztán valami zöldet vett észre az öreg tölgy mellett.
– Az ott micsoda?
A földből apró hajtás bújt elő.
– Egy fiatal tölgyfa – mondta Kobó.
A kis hajtás olyan picike volt, hogy Kobó makksapkája is nagynak tűnt mellette.
Aznap éjjel hideg szél érkezett az erdőbe.
A falevél odasodródott a kis tölgyhöz, és betakarta körülötte a földet.
Reggel Kobó arra járt.
A kis hajtáson harmatcsepp csillogott, mellette pedig ott feküdt a tegnapi félős falevél.
– Kobó! – szólt vidáman.
– Igen?
– Azt hiszem, már tudom, mi lett belőlem.
– Mi?
A falevél megmozdult a reggeli szélben.
– Ma éppen takaró vagyok.
Kobó elmosolyodott.
– És holnap?
A falevél is elnevette magát.
– Azt majd holnap megtudom.
Kobó Manó attól kezdve, ha valaki az erdőben félt egy változástól, nem mondta neki, hogy nincs mitől félnie.
Inkább mellé ült, és megkérdezte:
– Ki tudja? Lehet, hogy valami véget ér. De az is lehet, hogy közben valami új kezdődik.
Az öreg tölgy pedig állt fölöttük, ágai között játszott a szél, odalent pedig egy apró falevél már egyáltalán nem félt attól, hogy mit hoz a holnap.
