Húsz év alatt bennem világok változtak,
régi igazságok sorra széthullottak.
Más szemmel nézem ugyanazt az eget,
de kint még régi rendben jár az élet.
S egyszer csak bennem megszületik a szó,
nem hangos lázadás, nem végső riadó.
Tiszta felismerés, egyszerű felelet:
így tovább már nem akarom az életemet.
Leülök ott, ahol a villám földet ér,
kettéhasad az ég, köröttem tombol a szél.
Nem kérem, csituljon, nem keresek fedelet,
jöjjön, ami jön – nem szabok feltételeket.
Nem tudom, mi érkezik, s már nem is kutatom,
a holnapot többé nem én alakítom.
Nem küldöm elébe vágyaim szavát,
hadd találjon rám, mi bennem visszhangra talál.
A vihar közepén különös rend terem,
már nem az emberi akarás vezet engem.
Nem kell tudnom, merre fordul majd az út,
ami valóban enyém, egyszer hozzám simul.
Ülök a viharban, fölöttem dörög az ég,
nincs bennem kérdés, csak puszta létezés.
Nem várok ígéretet, választ, jeleket.
Lesz, ami lesz. Jön, ami jön.
S a viharral egy vagyok.
