A színház számomra mindig valami távoli, mégis különös módon ismerős világ maradt. Gyermekkoromban sem, később sem adatott meg, hogy ott üljek a nézőtéren, hogy felgördüljön előttem a függöny, és élőben lássam a történeteket. A család és a körülmények ezt akkor nem tették lehetővé.
Maradt a televízió. Onnan ismertem meg a színpad varázsát – egy képernyőn keresztül, távolról, mégis csodálattal figyelve. Gyermekként is csodáltam a színészeket, ma is ugyanazzal a tisztelettel nézek rájuk. Mindig lenyűgözött, ahogyan egy szerepben sorsokat, érzéseket, emberi világokat keltenek életre. Egyszer csak megelevenedik egy történet, és többé válik puszta szavaknál.
Az olvasás lett a mindenem. A könyvek, amelyek kézről kézre jártak, megsárgult lapokkal, mások érintésével, történetekkel telve. Ott tanultam meg igazán látni. Ott épültek fel bennem a díszletek, ott szólaltak meg a szereplők hangjai, ott lettem egyszerre néző és alkotó.
Hiszem, hogy ebben az életben még részem lesz abban az élményben is, hogy élőben lássak színházi előadásokat. Eljön az idő, amikor felgördül előttem a függöny, és a nézőtéren ülve végre átélhetem azt, amit addig csak messziről csodáltam. Talán éppen ezért lesz olyan különleges minden egyes előadás.
Számomra a színház ezért több mint egy épület. Egy belső tér. Egy hely, ahol a képzelet függönye újra és újra felgördül.
