nem fakul az időn, nem feledem el.
Orgona… lila lelkű emlék,
kertbe szőtt, halk tavaszi mesék.
Először, mikor belélegeztem,
valami mély, ősi béke lett bennem.
Mintha a Föld sóhajtana éppen,
és minden levél a csendet érezné bennem.
Virágok – egymásba fonódó csodák,
sűrű fürtök, mint emlékfonalak.
A szél megérinti őket halkan,
és a szívem megnyílik a dallamban.
Nem kiált, nem kér – csak jelen van,
mint egy kéz, mely végigsimít a hajnalban.
A színe... lila, a nyugalom színe,
mint egy mosoly, ami a lélekből fakad.
Az orgona nem virág csupán –
ő egy hangulat, egy csendes talizmán.
A kert lelkében ott ring, örökre,
