Egyszer, a hajnal legszélén, amikor az Ég még ezüstszínű kendőt viselt, megnyílt egy apró kapu a párna sarkánál.
A kapu mögött tejfehér tó ringott.
A tó partján egy holdhajú csónak várt. Oldala gyöngyházból volt, belsejében puha moha pihent, evezői pedig lassan ringtak a víz fölött.
A csónak megszólalt:
– Gyere, elviszlek oda, ahol a mesék alszanak.
Az álmos vándor belépett a csónakba. A víz alig mozdult alatta, csak finoman emelte, ringatta, vitte tovább.
Elhaladtak cukorfényű nádasok mellett.
Apró aranyhalak úsztak alattuk, hátukon parányi lámpások égtek.
A parton kék szarvasok álltak, agancsukon csillagvirág nyílt.
Messze, egy domb tetején, aludt a Mesepalota.
Tornyai kerekek voltak, akár a kalácsfonatok. Ablakaiban meleg fény pihent, kapujánál három álomőz feküdt összegömbölyödve.
A csónak lassan kikötött.
A palota ajtaja kitárult, és odabent minden puha volt: a lépcső bársonyból, a falak holdporból, a szobák mélyén pedig mesék szuszogtak apró takarók alatt.
Az egyik mese felemelte a fejét.
– Hozzánk érkeztél – suttogta. – Itt a gondok leveszik nehéz cipőjüket, és kint pihennek a kapu mellett.
A vándor mosolygott.
Még ébren volt, de már érezte, hogy a Mesepalota ringása lassan köré fonódik.
Lefeküdt egy ezüstlevelű ágyra. Fölötte csillaglámpa forgott, lassan, lágyan, mintha az egész palota álomba hintázná őt.
A holdhajú csónak odakint tovább ringott a tejfehér tavon.
A vándor még nem aludt el egészen.
A Mesepalota mélyéből halk lépések közeledtek. Nem kopogtak a kövön, inkább úgy simultak a bársonylépcsőre, mint esti fény a vízre.
Egy apró, ezüstszemű meseőrző érkezett hozzá.
Hosszú palástja volt, csillagporból szőve, kezében kis lámpást tartott. A lámpásban régi jó álmok fénye derengett.
Megállt az ágy mellett, és kedvesen rámosolygott a vándorra.
– Már vártalak – mondta halkan. – Hoztam neked három ajándékot az álomhoz.
Először egy aranyszálat tett a párnára.
– Ez a béke szála. Ha a fejed alá simul, minden gond messzebb úszik.
Aztán egy apró kagylót helyezett a vándor tenyerébe.
– Ebben a tó ringása lakik. Hallani fogod, ahogy lágyan visz tovább.
Végül egy pici, meleg fénygömböt engedett az ágy fölé.
– Ez őrzi az álmod kapuját, amíg pihensz.
A vándor tenyere lassan elnehezült.
A kagylóból halk vízdal szólt.
A csillaglámpa egyre lassabban forgott fölötte.
A meseőrző betakarta őt ezüstlevelű takaróval, és megsimította a homlokát.
– Most már megérkeztél – suttogta. – A Mesepalota vigyáz rád.
Odakint a holdhajú csónak lágyan ringott a tejfehér tavon.
A kék szarvasok lehajtották fejüket.
Az aranyhalak lámpásai halványabbra hunytak.
A palota tornyai fölött álomvirágok nyíltak.
A tó, a nádas, a kék szarvasok, az aranyhalak és a Mesepalota minden fénye egyetlen lágy ringásba simult.
A vándor még egyszer körülnézett ebben a csodás, puha birodalomban.
Aztán a szeme lecsukódott.
A Mesepalota kapuja lassan bezárult mögötte, hogy odabent békésen, mélyen, ringatva aludhasson.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése