Ahol a kövek álmodnak

Volt egyszer egy falu, amely olyan messze feküdt a nagyvilágtól, hogy még a térképkészítők is rendszerint elfelejtették berajzolni. Nem volt benne sem királyi palota, sem arannyal megrakott kincstár, de akadt egy aprócska cipészműhely, amelynek kirakatában olyan lábbelik sorakoztak, amilyeneket ember még sohasem viselt. Voltak ott mogyoróhéjból készült papucsok, harmatcseppekkel díszített csizmácskák, sőt egy pár ezüstszínű cipő is, amely akkora volt csupán, hogy egy hangya is elveszett volna benne.

A műhely gazdáját Barnabásnak hívták.

Barnabás különös ember volt. Nem szerette a nagy beszédet, annál jobban a gondos munkát. Minden cipőt úgy készített el, hogy a jobb és a bal lábbeli még véletlenül se veszekedhessen egymással. Egyetlen furcsasága akadt: cipőket készített a köveknek.

A falubeliek ezen persze jókat nevettek.

– Barnabás, ugyan hová menne egy kavics? – kérdezte egyszer a pék.

– Azt én nem tudhatom – felelte a cipész. – Soha nem kérdeztem meg tőle.

– De hát a kövek nem beszélnek!

– Lehet, hogy csak veled nem.

Ezen aztán még nagyobbat nevettek. Barnabás azonban nem sértődött meg. Esténként kiült a műhelye elé, tenyerébe vett egy-egy követ, gondosan megmérte, aztán hozzáillő cipőt varrt neki. Az egyiknek puha talpat készített, mert éles szélei voltak. A másiknak magas szárú csizmát, nehogy megsértse a láthatatlan bokáját. A harmadiknak pedig piros cipellőt, mert olyan vidám, kerek kavics volt, hogy Barnabás szerint bizonyára szeretne egyszer táncolni.

Így teltek az évek. A cipész megöregedett, a haja megfehéredett, és a műhely polcain már több ezer apró lábbeli sorakozott.

Aztán egy novemberi éjszakán különös dolog történt. Barnabás éppen lefekvéshez készülődött, amikor halk kopogást hallott. Nem az ajtón. Az ablaküvegen.

Odakint egy kicsiny, szürke kavics állt. Pontosabban nem állt. Toporgott. Barnabás felvette a szemüvegét, közelebb hajolt, és majdnem elejtette a gyertyát. A kavicsnak két apró lába volt. Mezítláb didergett a hidegben.

– Jó estét, cipészmester! – szólalt meg vékony hangon. – Elnézést a késői zavarásért, de sürgős dolgunk akadt.

Barnabás kinyitotta az ablakot.

– Csak tessék! Miben segíthetek?

– Elérkezett a kövek vándorlásának éjszakája.

– Hogy micsoda?

– Százévente egyszer útra kelhetünk. Egyetlen éjszakára. Ilyenkor minden kő elmehet oda, ahová a legjobban vágyik.

Barnabás úgy érezte, ennél szebb hírt még életében nem hallott.

– Hát ezért készítettem a cipőket! – suttogta.

– Pontosan ezért – bólintott a kavics.

– Csakhogy nagy baj történt.

– Miféle baj?

– Az Öregkő nem tud elindulni.

Az Öregkő hatalmas szikla volt a falu határában. Olyan régen állt ott, hogy még az első házak építésére is emlékezett. Árnyékában nemzedékek pihentek meg, mohás oldalán gyermekek játszottak, és tavasszal mindig ibolya nyílt a tövében.

– Miért nem tud elindulni? – kérdezte Barnabás.

– Mert túlságosan nehéz. És nincs cipője.

– Akkor készítünk neki!

A kavics szomorúan megrázta magát.

– Egy éjszaka alatt? Akkora cipőt?

Barnabás elgondolkodott. Aztán felkapta a kabátját.

– Előbb beszélnem kell vele.

Az Öregkő a falu szélén várakozott. A hold fénye végigsimította repedezett oldalát, és Barnabás most először látta, hogy a sziklának arca van. Nagyon öreg, nagyon barátságos arca.

– Jó estét, Öregkő!

– Jó estét, Barnabás – dörmögte mély hangon a szikla.

– Hallom, utazni szeretnél.

– Szeretnék bizony.

– Hová mennél?

Az Öregkő hallgatott egy darabig. Aztán olyan halkan szólalt meg, hogy a cipésznek egészen közel kellett hajolnia.

– Szeretném látni a pipacsokat.

Barnabás meglepetten pislogott.

– A pipacsokat?

– Igen. Sok száz évvel ezelőtt egy vándor megpihent mellettem. Mesélt egy távoli mezőről, ahol nyaranta annyi piros pipacs virágzik, hogy a föld messziről vörös bársonynak látszik. Azóta szeretném egyszer látni őket.

– De hiszen november van! – mondta Barnabás.

– Tudom.

– Most nem virágzik egyetlen pipacs sem.

– Azt is tudom.

A szikla nagyot sóhajtott.

– Csak arra gondoltam, ha már százévente egyszer megmozdulhatok, legalább elmehetnék megnézni azt a helyet.

Akkor is, ha most nincs rajta virág.

Barnabás szíve összeszorult. Egy pillanatig maga elé nézett, aztán hirtelen felragyogott az arca.

– Öregkő! Mondd csak, a kövek tudnak összefogni?

– Hogyne tudnának!

– Akkor még nincs veszve semmi!

Barnabás visszasietett a műhelybe. Kinyitotta az ajtókat, kitárta az ablakokat, és olyan hangosan kiáltott, ahogy csak a tüdeje engedte:

– Kavicsok! Cipőpróba!

Erre aztán megmozdult az egész faluban minden kavics, kő. Előbújtak a kerítések mellől a gömbölyű kövek. Kikászálódtak az árokból a laposak. A patakmederből csillogó kavicsok másztak elő, a hegyoldalból pedig komoly képű, szögletes sziklácskák érkeztek. Némelyik kissé sáros volt, mások mohát viseltek kalap helyett.

Mindannyian cipőt szerettek volna.

Barnabás pedig dolgozott. Az apró cipők egyenként gazdára találtak. A piros cipellőt egy csíkos kavics választotta, aki rögtön táncolni kezdett benne. Egy fekete kő a magas szárú csizmát kérte, mert mindig arról álmodott, hogy egyszer katonásan lépkedhessen.

Hamarosan több ezer felcipőzött kő gyülekezett az Öregkő körül.

– És most? – kérdezte a hatalmas szikla.

Barnabás letérdelt, és megsimogatta az egyik apró kavicsot.

– Most mindannyian segítünk neked.

A kövek összenéztek. Aztán olyan különös dolog történt, amilyet még a hold sem látott. A kavicsok egymás mellé feküdtek, szorosan, egészen az Öregkő talapzatáig. A következő sor mögéjük gördült, azután újabb és újabb sorok érkeztek.

Barnabás egy vastag kötelet erősített a szikla köré.

– Készen álltok?

– Készen! – felelték a kövek.

– Akkor indulás!

Az apró kövek megmozdultak. Lassan, nagyon lassan az Öregkő is elbillent. Először csak egy hajszálnyit. Aztán egy ujjnyit. Végül hatalmas teste ránehezedett a kavicsokra, akik egymást váltva gördítették előre. Amelyikük kiszabadult mögüle, gyorsan előresietett, és ismét lefeküdt az útjába.

Így indult el az Öregkő.

A falu aludt. Senki sem látta, ahogy több ezer apró cipő kopog a földúton, miközben egy hatalmas szikla életében először utazik.

Áthaladtak mezőkön, elkerültek erdőket, átgördültek egy elhagyatott hídon, és mire az éjszaka a végéhez közeledett, megérkeztek egy távoli völgybe.

Az Öregkő megállt. Előtte hatalmas, kopár mező terült el. A föld barna volt, a füvek elszáradtak, és egyetlen virág sem nyílt rajta.

– Ez az? – kérdezte Barnabás.

– Ez – felelte az Öregkő.

Sokáig nézte a mezőt. Aztán megszólalt:

– Milyen szép!

Barnabás körülnézett.

– De hát nincsenek pipacsok.

– Most nincsenek.

– És nem is láthatod őket.

Az Öregkő elmosolyodott.

– Nem baj. Most már tudom, hol laknak.

A cipész erre nem tudott mit felelni.

Csak állt mellette, és nézte a novemberi mezőt.

Ekkor a kis szürke kavics, aki az ablakán kopogtatott, előrébb lépett.

– Barnabás mester! Talán mégis tudunk valamit tenni.

– Ugyan mit?

– Nézze csak!

Azzal a kavics lerázta magáról a port, és az egyik apró repedéséből egyetlen fekete magocska hullott a földre.

– Ezt még nyáron sodorta hozzám a szél. Azóta őrzöm.

A többi kő egyszerre izgatottan mocorogni kezdett. Egy másik kavics repedéséből két apró mag került elő. Egy harmadik mohája alól három. Aztán a többiek is megvizsgálták a repedéseiket, a mohával borított oldalukat.

Barnabás ámulva nézte, ahogy százával, ezrével hullanak a földre az apró, fekete magok.

A kövek ugyanis hosszú évek alatt, mozdulatlanul is összegyűjtötték mindazt, amit a természet rájuk bízott. A szél által szétszórt magvakat. A mezők apró ígéreteit. A következő tavasz lehetőségét.

– Pipacsmagok! – kiáltott fel Barnabás.

Az Öregkő olyan boldogan nevetett, hogy a völgyben visszhangzott a hangja.

A kövek szétszórták a magokat a mezőn, aztán az Öregkő köré telepedtek. Már nem maradt idejük hazatérni. Az éjszaka véget ért, és a kövek ismét mozdulatlanná váltak.

Barnabás ott állt közöttük, kissé fáradtan, sáros kabátban, kezében az utolsó apró cipővel.

– Hát akkor itt maradtatok – mondta halkan.

A kövek nem válaszoltak. De a cipész tudta, hogy hallják.

Hazafelé indult. Hosszú volt az út, és mire visszaért a faluba, már alig állt a lábán.

A falubeliek természetesen nem hittek neki.

– Ezer kő cipőben? Egy vándorló szikla? Pipacsmagok novemberben? Barnabás, túl sokáig dolgoztál éjszaka!

A cipész csak mosolygott. Nem vitatkozott velük.

A következő tavasszal azonban híre ment, hogy a távoli völgyben valami csodálatos történt. Egy hatalmas, öreg szikla körül olyan sűrűn nyíltak a pipacsok, hogy messziről valóban vörös bársonynak látszott a föld.

A szikla körül pedig apró kövek sorakoztak. Különös kövek. Ha valaki nagyon figyelmesen megnézte őket, észrevehette, hogy valamennyinek cipője van.

Barnabás még azon a nyáron ellátogatott a völgybe. Leült az Öregkő mellé, levette a kalapját, és sokáig gyönyörködött a pipacsokban.

– Nos? – kérdezte végül.

A szikla mély, elégedett hangon válaszolt:

– Pontosan ilyenek voltak a képzeletemben.

– És megérte ennyit utazni?

Az Öregkő sokáig hallgatott. Aztán így felelt:

– Tudod, Barnabás, én azt hittem, a pipacsokat szeretném látni a legjobban.

– És nem?

– De igen. Csak közben megtudtam valamit.

– Mit?

– Hogy egyetlen nagy kő sem juthat messzire, ha a kicsik nem segítenek neki.

Barnabás elmosolyodott.

Aznap este, amikor visszatért a műhelyébe, valami különöset talált az ajtaja előtt. Egy pár vadonatúj cipőt. Pontosan az ő méretében.

A talpa sima folyami kavicsokból készült, a fűzője puha fűszálakból, belsejében pedig egy apró üzenet lapult.

„Kedves Barnabás!

Mi már láttuk a világot. Most rajtad a sor.

Szeretettel: a kövek.”

A cipész sokáig nézte a lábbeliket. Aztán felnevetett.

Másnap reggel bezárta a műhelyt. Az ajtóra egyetlen mondatot írt:

„Elmentem megnézni, hová vezetnek az utak, amelyekre eddig csak cipőt készítettem.”

És Barnabás elindult.

A falubeliek sohasem tudták meg, merre járt. Csak azt vették észre, hogy amikor hónapokkal később hazatért, a cipője talpán egyetlen porszem sem volt. Helyette apró, piros pipacsszirmok hullottak belőle.

Attól kezdve a faluban senki sem nevetett azon, ha valaki lehetetlennek tűnő dologról álmodott. Mert ki tudhatná, melyik apró kavics várakozik éppen a küszöbén, hogy egy éjszaka elinduljon vele?

És ha egyszer arra jársz, talán még ma is megtalálod Barnabás régi műhelyét. A kirakatban mindössze egyetlen cipő áll. Picinyke, piros, kissé kopott cipellő.

Alatta egy felirat:

„Viselte egy kavics, aki életében először táncolt.”

És azt beszélik, hogy amikor senki sem figyel, a cipellő néha még most is megmozdul.

Vége.

A kert, ahol a gondok elalszanak

Volt valahol, a tenger és az ég határán egy kert, amelyet nappal senki sem találhatott meg. Nem kerítés rejtette, és kapuja sem volt. Akkor jelent meg, amikor az utolsó madár is visszatért a fészkébe, a házak ablakai elsötétültek, és az emberek végre letették mindazt, amit egész nap magukkal cipeltek.

A kert közepén apró ház állt. Ablakában lámpa égett, a lépcső legfelső fokán pedig egyetlen fehér rózsa pihent. Soha nem hervadt el. Esténként a tenger felől érkező párából ivott, reggelre pedig újra becsukta szirmait.

Egyik éjjel fáradt vándor érkezett a partra. Hosszú út volt mögötte. A vállán nem vitt tarisznyát, mégis úgy lépkedett, mintha súlyos csomagok húznák lefelé. El nem mondott mondatokat hozott magával, félbehagyott gondolatokat, régi bánatokat és néhány kérdést, amelyekre még nem talált választ.

Leült a homokba, levette a cipőjét, és a térdére hajtotta a fejét.

A tenger hullámai egymás után gördültek elé. Az első éppen csak megérintette a lábujjait, majd visszafutott. Utána érkezett a második, aztán a harmadik. A víz minden alkalommal magával vitt valamit abból, amit a vándor már nem bírt tovább hordozni.

Az első hullám elmosta a nap fáradtságát.

A második magával vitte a bántó szavakat.

A harmadik elsodorta a holnap gondjait.

A negyedik pedig azt a régi hitet, hogy neki mindig erősnek kell lennie.

Amikor a vándor felemelte a fejét, megpillantotta az éjszakai kertet.

Keskeny ösvény vezetett a házhoz. Két oldalán jácintok nyíltak, mögöttük vörös rózsák hajoltak egymás felé. Illatuk összekeveredett a sós levegővel. Olyan volt, mintha valaki régen ismerné őt, és tudná, pontosan mire van szüksége.

A vándor elindult az ösvényen.

Nem sietett.

Abban a kertben senki sem kérdezte meg tőle, hová tart, mit végzett el, és mit mulasztott el. Nem kellett magyarázkodnia. Nem kellett megfelelnie. Minden lépésével távolabb került attól a helytől, ahol folyton válaszokat vártak tőle.

Amikor a házhoz ért, az ajtó kinyílt előtte.

Odabent egyszerű szoba fogadta. Fehér függöny mozdult a nyitott ablakban, az ágyon friss huzat illata érződött. A párna mellett kis asztal állt, rajta egy pohár víz és egyetlen rózsaszirom.

A vándor lefeküdt.

Sokáig nézte a mennyezetet. Gondolatai még egymásnak adták a kilincset. Egyik jött, a másik ment, aztán újra visszatért az előző.

Ekkor apró, ezüstszárnyú madár szállt az ablakpárkányra.

– Ma éjjel már nem kell sehová menned – mondta.

A vándor felé fordította a fejét.

– Mi lesz azzal, amit nem fejeztem be?

– Megvár.

– És azzal, amit nem tudtam megoldani?

– Annak talán még nem érkezett el az ideje.

– Mi lesz, ha reggel sem tudom a választ?

A madár megrázta tollait.

– Akkor majd élsz tovább nélküle, amíg egyszer meg nem érkezik.

A vándor elmosolyodott.

A madár közelebb lépett az ablakpárkány széléhez.

– Ami rád vár, reggelig megvár. Most hunyd le a szemed.

A vándor engedelmeskedett.

Homloka lassan kisimult.

Válla belesüppedt a matracba.

Keze megpihent a takarón.

Lábában elült az út minden fáradtsága.

Odakint a tenger egyenletesen járt ki és be a partra, mintha lélegezne.

Egy hullám érkezett, és elsimította a homokban maradt lábnyomokat.

A következő elvitte az utolsó nyugtalan gondolatot.

A harmadik már olyan távolról szólt, mintha egy álom mélyéről hallatszana.

Az ezüstszárnyú madár csőrével megigazította a függönyt.

– Aludj – mondta. – Amit szeretsz, reggel is ott lesz. Amit pedig már nem akarsz tovább vinni, azt bízd erre az éjszakára.

A vándor lélegzete lassabb lett.

Álmában újra végigsétált a kerten. A jácintok utat nyitottak előtte. A vörös rózsák szirmai között még ott pihent az este melege. A lépcsőn fekvő fehér rózsa felemelkedett, és a tenyerébe hullott.

Nem szorította meg.

Csak tartotta.

A rózsa mégsem esett ki a kezéből.

A kert fölött lassan fordult az ég. A hajnal még messze volt. Maradt idő aludni, maradt idő álmodni, és maradt idő arra is, hogy odabent minden megtalálja a maga helyét.

A tenger tovább mosta a partot.

A kert őrizte a vándor álmát.

Ő pedig hosszú idő óta először úgy aludt, hogy semmit sem kellett magával vinnie.

A holdhajú csónak

Egyszer, a hajnal legszélén, amikor az Ég még ezüstszínű kendőt viselt, megnyílt egy apró kapu a párna sarkánál.

A kapu mögött tejfehér tó ringott.

A tó partján egy holdhajú csónak várt. Oldala gyöngyházból volt, belsejében puha moha pihent, evezői pedig lassan ringtak a víz fölött.

A csónak megszólalt:

– Gyere, elviszlek oda, ahol a mesék alszanak.

Az álmos vándor belépett a csónakba. A víz alig mozdult alatta, csak finoman emelte, ringatta, vitte tovább.

Elhaladtak cukorfényű nádasok mellett.

Apró aranyhalak úsztak alattuk, hátukon parányi lámpások égtek.

A parton kék szarvasok álltak, agancsukon csillagvirág nyílt.

Messze, egy domb tetején, aludt a Mesepalota.

Tornyai kerekek voltak, akár a kalácsfonatok. Ablakaiban meleg fény pihent, kapujánál három álomőz feküdt összegömbölyödve.

A csónak lassan kikötött.

A palota ajtaja kitárult, és odabent minden puha volt: a lépcső bársonyból, a falak holdporból, a szobák mélyén pedig mesék szuszogtak apró takarók alatt.

Az egyik mese felemelte a fejét.

– Hozzánk érkeztél – suttogta. – Itt a gondok leveszik nehéz cipőjüket, és kint pihennek a kapu mellett.

A vándor mosolygott.

Még ébren volt, de már érezte, hogy a Mesepalota ringása lassan köré fonódik.

Lefeküdt egy ezüstlevelű ágyra. Fölötte csillaglámpa forgott, lassan, lágyan, mintha az egész palota álomba hintázná őt.

A holdhajú csónak odakint tovább ringott a tejfehér tavon.

A vándor még nem aludt el egészen.

A Mesepalota mélyéből halk lépések közeledtek. Nem kopogtak a kövön, inkább úgy simultak a bársonylépcsőre, mint esti fény a vízre.

Egy apró, ezüstszemű meseőrző érkezett hozzá.

Hosszú palástja volt, csillagporból szőve, kezében kis lámpást tartott. A lámpásban régi jó álmok fénye derengett.

Megállt az ágy mellett, és kedvesen rámosolygott a vándorra.

– Már vártalak – mondta halkan. – Hoztam neked három ajándékot az álomhoz.

Először egy aranyszálat tett a párnára.

– Ez a béke szála. Ha a fejed alá simul, minden gond messzebb úszik.

Aztán egy apró kagylót helyezett a vándor tenyerébe.

– Ebben a tó ringása lakik. Hallani fogod, ahogy lágyan visz tovább.

Végül egy pici, meleg fénygömböt engedett az ágy fölé.

– Ez őrzi az álmod kapuját, amíg pihensz.

A vándor tenyere lassan elnehezült.

A kagylóból halk vízdal szólt.

A csillaglámpa egyre lassabban forgott fölötte.

A meseőrző betakarta őt ezüstlevelű takaróval, és megsimította a homlokát.

– Most már megérkeztél – suttogta. – A Mesepalota vigyáz rád.

Odakint a holdhajú csónak lágyan ringott a tejfehér tavon.

A kék szarvasok lehajtották fejüket.

Az aranyhalak lámpásai halványabbra hunytak.

A palota tornyai fölött álomvirágok nyíltak.

A tó, a nádas, a kék szarvasok, az aranyhalak és a Mesepalota minden fénye egyetlen lágy ringásba simult.

A vándor még egyszer körülnézett ebben a csodás, puha birodalomban.

Aztán a szeme lecsukódott.

A Mesepalota kapuja lassan bezárult mögötte, hogy odabent békésen, mélyen, ringatva aludhasson.

www.muzsakkonyvtara.hu

A bársonyeste kertje- Álomba ringató felnőtt mese

Volt egyszer egy kert, ahová az ember akkor érkezett meg, amikor a teste is, a szíve is pihenést kért, és már csak egy szelíd este tudta volna igazán megnyugtatni.

Kapu nem állt előtte, mégis megnyílt, ha valaki fáradtan közeledett felé, és a fák között olyan halk, meleg fény fogadta, ettől az ember szíve lassan engedni kezdett a nap terhéből. Magas, ezüstlevelű fák őrizték a kertet, alattuk vastag moha borította a földet, a lombok között pedig lassan szűrődött át a holdfény, miközben az ágakon apró, meleg lámpások ringtak.

Egy asszony érkezett oda azon az estén, fáradtan, de már az első lépéseknél érezte, hogy a moha puhán enged a talpa alatt, a levegőben levendula és hárs illata jár, és a kert közepén álló fehér pavilon felől olyan békés melegség áradt, hogy már az első pillanatban érezte: jó helyre érkezett.

A pavilonban széles, puha fekhely várta vékony takaróval. A takaró könnyűnek látszott, mégis olyan meleget tartott magában, amilyenre hosszú nap után vágyik az ember. Az asszony leült a fekhely szélére, levette a cipőjét, maga alá húzta a lábát, és egy ideig csak nézte, ahogy a lámpások lassan mozdulnak a fák között.

A kert pontosan tudta, mire van szüksége. Halkan köré simult, és hagyta, hogy az asszony végre megpihenjen ott, ahol már leengedheti válláról a nap minden fáradtságát.

Egy fehér lepke szállt a pavilon peremére, szárnyán halvány aranypor fénylett, s amikor háromszor megmozdította a szárnyát, a patak halkabban folyt, a levelek lassabban ringtak, a holdfény pedig melegebben ült meg a takarón. Az asszony lefeküdt, a párna finoman befogadta a fejét, a takaró ráborult a vállára, haja szétterült mellette, keze pedig megpihent a mellkasán.

A kert fölött lassan kigyúltak a csillagok, de egyik sem ragyogott erősen, mert éppen annyi fényt adtak, amennyi az alváshoz kellett: kevés aranyat a szemhéjra, kevés békét a homlokra, kevés meleget a szív köré. Az asszony mellkasa lassan megnyugodott, a hársillat körülvette, és a fáradtság olyan messzire húzódott tőle, ahonnan már vissza sem fordult.

A fehér lepke közelebb szállt, megült a pavilon függönyén, és olyan halkan súgta, hogy „pihenj”, hogy a szó alig volt több egy meleg érintésnél. Az asszony szeme lecsukódott, a kert őrizte, a lámpások ringtak, a takaró melegített, a holdfény pedig lassan végigsimított rajta.

Amikor az éjszaka egészen puhává vált, a kert még közelebb hajolt hozzá, és úgy vette körül, ahogy meleg takaró veszi körül az alvó embert: puhán, biztosan, jóleső természetességgel.

Mire az asszony elaludt, a kert lassan átváltozott, és a moha alatt ezüstös ösvény nyílt, puha, meleg fényből. Az asszony már alig érezte a lépteit; az ösvény vitte tovább, puhán és könnyedén, miközben teste lassan megpihent, a szíve pedig megérezte, hogy jó helyen jár.

Az ösvény végén tó csillogott, tenyérnyi égi víz, amelyben mégis elfért a hold, néhány csillag és minden szép gondolat, amelyet az ember nappal elfelejt, és csak álmában talál meg újra. A parton fehér pad állt, az asszony leült rá, a langyos levegő finoman érintette az arcát, haja mellett apró fények lebegtek, szentjánosbogarak lassú, aranyló mozdulatával.

A fények szó nélkül gyűltek köré, és mindegyik hozott neki valamit: az egyik egy régi mosolyt, a másik egy elfelejtett erőt, a harmadik pedig azt a tiszta érzést, hogy lehet még jól lenni.

A tó vizén ekkor kis csónak jelent meg, evező nélkül siklott elé, belsejében selyempárnák feküdtek, peremén fehér virágok nyíltak. Az asszony beszállt, a csónak pedig lassan elindult vele, és csak oda vitte, ahol a lélek pihenni tud.

A víz fölé hársfák hajoltak, leveleik közül aranyszínű álompor hullott alá, és ahol a vízhez ért, apró körök nyíltak belőle. Minden körben egy-egy szép kép jelent meg: meleg kéz, kedves tekintet, ház ablaka, ahol várják, kert, ahol leülhet, és reggel, amely már könnyebb lesz.

Az asszony a csónakban feküdt, és hagyta, hogy a víz ringassa, fölötte pedig nagy és szelíd volt a hold, amely pont annyi fényt adott, amennyi elég az éjszakához. A csillagok lassan mozogtak, mindegyik tudta a helyét, a víz pedig olyan egyenletesen vitte a csónakot, hogy az asszonyban minden egyre puhábbá vált.

A csónak virágos szigethez ért, ahol nagy, puha ágy állt a szabad ég alatt, körülötte fehér függönyök lengtek, illatuk tiszta volt, mint a frissen mosott ágyneműé. Az asszony lefeküdt, a takaró magától a vállára simult, és a tó fölött halk dallam indult, amelyben szó már nem volt, csak ringás.

A dallam a mellkasához ért, onnan a vállába, karjába, tenyerébe, végül a szemhéjáig haladt, és az álom még mélyebb lett. Most már mezőn járt, ahol minden virág ismerte a nevét, és amikor elhaladt mellettük, a virágok finoman hajoltak felé, majd kérés nélkül adtak neki illatot, fényt és puhaságot.

A mező végén fehér ház állt, ablakában meleg lámpa égett, az ajtó előtt pedig kendő volt terítve egy székre, pontosan olyan, amelyet jó a vállra venni. Az asszony belépett, és odabent minden neki készült: az asztalon tea gőzölgött, az ágy megvetve várta, a párna hűvös volt és tiszta, a takaró könnyű, mégis meleg.

Az asszony lefeküdt az álombeli ágyba, és abban a pillanatban tudta, hogy itt már maradhat, mert innen nem kell továbbmennie, itt már csak pihenés van. A ház körül a kert lassan bezárta virágait, a tó elsimult, a csónak kikötött, a lámpa fénye pedig puhán megállt az ablakban.

És te, kedves olvasó, aki ezt a mesét olvasod vagy hallgatod, engedd, hogy az este lassan köréd érjen. Pihenjen meg a tested, enyhüljön a szívedben a nap súlya, és a reggel már könnyebb érzéssel találjon rád.

Aludj szépen, mert most már visz az álom.

Az aranyhal és a harmadik kívánság

Zsuzsanna azon a délutánon nem akart halat fogni. Csak lement a folyópartra, mert otthon már minden ugyanúgy történt, és egy idő után a megszokott falak is nehézzé váltak számára.

Mostanában minden estéjük egyformán telt. László hazajött, levette a cipőjét, megmosakodott, aztán leült a konyhaasztal mellé. Zsuzsanna tett elé valamit enni, és teát főzött. Beszélni próbált hozzá a napról, a házról, kettőjükről, de a férfi többnyire csak bólintott. Ha megkérdezte tőle, figyel-e, László mindig ugyanazt felelte:

– Hallom, amit mondasz, Zsuzsa, csak fáradt vagyok ma este.

Csakhogy Zsuzsanna pontosan érezte, hogy a férje már régóta másképpen hallja őt. Nagy veszekedés sosem volt köztük. Talán éppen ez volt benne a legrosszabb. Az életük lassan kopott meg, mint egy kedves régi kabát, amelyet az ember még hord, mert megszokta.

Délutánra már nehéz lett neki a ház levegője. Fogta a régi hálót, amely évek óta a kamrában állt, és elindult a folyó felé. A parton nedves volt a fű, a nád között apró madarak mozdultak, a víz pedig lustán vitte magával a szürke délutánt. Zsuzsanna bedobta a hálót, és egy ideig csak állt a víz mellett.

Amikor a háló hirtelen megfeszült a kezében, először azt hitte, egy ág akadt bele. Lehajolt, hogy kiszabadítsa, de akkor meglátta az arany villanást. Egy apró hal feküdt a hálóban.

– Hát te meg honnan kerültél ide? – kérdezte Zsuzsanna halkan.

A hal megmozdította a farkát, aztán tisztán megszólalt:

– Onnan jöttem, ahová az emberek eldobott kívánságai kerülnek. Van, aki elfelejti őket, van, aki megbánja, de előbb-utóbb mind visszatalálnak valakihez.

Zsuzsanna elejtette a háló nyelét. A szíve gyorsabban vert, mégsem sikoltott.

– Ha jól hallottam, az előbb megszólaltál. Ilyen korban az ember már ritkán lepődik meg igazán, de ezt azért szeretném tisztázni.

– Hallottál engem – felelte az aranyhal. – Kérhetsz tőlem három dolgot.

Zsuzsanna keserűen elmosolyodott.

– Három kívánság. Pont úgy, mint a mesékben. Már csak az hiányzik, hogy azt mondd, sietnem kell, mert alkonyat után meggondolod magad.

– A mesék sok mindent megszépítettek – mondta a hal. – A három kívánság megmaradt bennük, de a következményeket többnyire kihagyták.

– Akkor bármit kérhetek?

– Bármit, amit pontosan ki tudsz mondani. Amit kimondasz, azt teljesítem.

– Ez túl könnyűnek hangzik.

– Inkább túl pontosnak.

Zsuzsanna ekkor Lászlóra gondolt. Arra a férfira, aki régen a szeme sarkából is észrevette, ha baj volt, most pedig úgy ült mellette, akár egy szobor.

– Azt akarom – mondta lassan –, hogy a férjem végre meghallgasson. Úgy hallgasson meg, hogy valóban figyeljen.

Az aranyhal szeme egy pillanatra megvillant.

– A kívánságod elhangzott. Menj haza este, és meglátod, milyen ereje van annak, amit kértél.

Zsuzsanna hazament. László a konyhában ült, a kabátja még rajta volt, pedig mindig levette, amint belépett az ajtón. Zsuzsanna megállt a küszöbön.

– László, szeretnék beszélni veled. Most igazán.

A férfi felnézett rá, és nyugodtan bólintott.

– Itt vagyok, Zsuzsa. Mondd el, amit szeretnél, és én végighallgatlak.

A nő szíve nagyot dobbant. Leült vele szemben, két kezét az asztalra tette, és beszélni kezdett. Elmondta neki, mennyire elfáradt. Elmondta, hogy néha úgy érzi, a ház tele van kimondatlan mondatokkal. Elmondta, hogy hiányzik neki az a férfi, aki régen még a hallgatásából is értett. László figyelt. A tekintete egy pillanatra sem siklott félre, a telefonjáért sem nyúlt, sóhaj sem hagyta el a száját. Csak ült, és hallgatta őt egy órán át, két órán át, egészen éjfélig.

– Most te következel, László. Szeretném hallani.

A férfi ült vele szemben, nyitott szemmel. Zsuzsanna először azt hitte, gondolkodik, aztán a mozdulatlansága túl hosszúra nyúlt.

– László, kérlek, mondj valamit. Bármit. Csak szólalj meg.

A férfi ajka nem mozdult. Zsuzsanna megfogta a kezét. Meleg volt, de mozdulatlan.

– Édes Istenem, mit tettem veled?

László csak nézte. Reggel is ugyanúgy ült az asztalnál. A szeme nyitva volt, a szája csukva. Az étel érintetlenül állt előtte, a tea kihűlt mellette. Már csak hallgatni tudott.

Zsuzsanna akkor értette meg, hogy az aranyhal mindent szó szerint teljesít. Kabátot kapott magára, és visszarohant a folyóhoz. A hal már várta a sekély vízben.

– Azonnal segíts rajtam! – kiáltotta Zsuzsanna. – A férjem nem tud beszélni, enni, aludni. Én azt kértem, hogy hallgasson meg, nem azt, hogy egész életére hallgatásba zárd.

Az aranyhal mozdulatlanul lebegett a vízben.

– A kívánságod teljesült. A férjed meghallgat téged, ameddig csak előtte állsz.

– De ez szörnyűség.

– Ez pontosság.

– Akkor adj lehetőséget, hogy helyrehozzam.

– Kérhetsz új kívánságot. De amit egyszer kimondtál, annak nyoma marad.

Zsuzsanna a hajába túrt. A szél hidegen kapott az arcába.

– Akkor azt kívánom, hogy legyen megint olyan, mint régen.

Az aranyhal lassan megfordult a vízben.

– A kívánságod elhangzott.

Másnap reggel László a konyhában állt húsz évvel fiatalabban. A haja sötét volt, az arca simább, a tekintete idegenül tiszta. Azt a barna kabátot viselte, amelyben Zsuzsanna először látta őt nagyon régen, egy esős délutánon. A nő a konyhaajtóban megtorpant.

– László, ugye tudod, hogy ki vagyok?

A férfi udvariasan bólintott, de a szemében semmi felismerés nem volt.

– Elnézést kérek, asszonyom. Biztosan félreértés történt. Meg tudná mondani, hol vagyok, és hogyan kerültem ide?

Zsuzsanna szája remegni kezdett.

– Itthon vagy. Ez a mi konyhánk. Itt éltünk együtt huszonkét évig.

László zavartan körülnézett.

– Én ezt a helyet most látom először. Sajnálom, de bizonyára összetéveszt valakivel.

Zsuzsanna lassan hátralépett. A konyhaasztalon ott állt két csésze. Az egyik az övé volt, a másik Lászlóé, amelyből hosszú évek óta minden reggel ivott. Most azonban a férfi úgy nézett rá, mintha idegen tárgy volna. A nő megértette. Minden olyan lett, mint régen. Pontosan olyan. Abból az időből, amikor László még nem ismerte őt. Amikor még nem tudta a nevetését, a félelmeit, a reggeli mozdulatait. Amikor még semmi sem kötötte hozzá.

Zsuzsanna újra a folyóhoz futott. Az aranyhal ott lebegett a sekély vízben, mintha egyetlen pillanatra sem mozdult volna el.

– Ezt sem így akartam – mondta Zsuzsanna zihálva. – Én a férjemet kértem vissza, nem egy idegent az emlékeink nélkül.

– Azt kérted, legyen olyan, mint régen.

– Régen szeretett engem.

– Régen volt olyan idő is, amikor még a nevedet sem tudta.

Zsuzsanna összeszorította a száját. A harag helyén lassan félelem maradt.

– Akkor kérem a harmadik kívánságomat.

A hal közelebb úszott.

– A harmadik kívánság mindig a legveszélyesebb. Az elsőben az ember vágyik, a másodikban javítani próbál, a harmadikban már menekül.

Zsuzsanna sokáig nézte a vizet, aztán kimondta:

– Azt kívánom, hogy minden olyan legyen, mintha meg sem találtalak volna. Legyen minden pontosan úgy, ahogyan az első kívánság előtt volt.

Az aranyhal szeme megvillant.

– Ezt a mondatot már sokan kimondták előttem. Biztosan ezt akarod?

– Ezt akarom. Vissza akarom kapni azt az életet, amelyből elindultam.

A víz egy pillanatra elsötétült. Amikor Zsuzsanna kinyitotta a szemét, otthon állt a konyhában. László az asztalnál ült, ősz hajjal, fáradt arccal, a régi bögréjét tartotta a kezében. Zsuzsanna odalépett hozzá, és a megkönnyebbüléstől elcsuklott a hangja.

– László, azt hittem, elveszítettelek. Olyan volt, mintha minden kifordult volna a helyéből.

A férfi letette a bögrét, és lassan felnézett rá.

– Egész éjjel beszéltél a folyóról, a halról és a kívánságokról. Azt mondtad, azt akarod, hogy végre meghallgassalak.

Zsuzsanna megdermedt.

– Te emlékszel arra, ami történt?

– Emlékszem minden szavadra – mondta László halkan. – Te kívántad úgy, hogy minden legyen olyan, mintha meg sem találtad volna.

A nő hátralépett.

– Akkor hogyan emlékezhetsz rá?

László sokáig nézte. Aztán elmosolyodott, de abban a mosolyban már valami idegen mozdult meg.

– Mert nem te találtál meg engem, Zsuzsanna.

A nő háta mögött halk csobbanás hallatszott. Megfordult. A konyha mosogatójában aranyhal úszott a vízzel teli tányérok között. László hangja egészen közelről szólalt meg mögötte:

– Én találtalak meg téged.

Álom Virág (felnőtt mese)

Csendben haladsz egy puha, fényből szőtt térben. A világ körülötted lassan elhalkul, és végül csak egy finom, meleg jelenlét marad veled. A levegő lágyan simul a bőrödhöz, körülötted apró, aranyló fények lebegnek, olyan közel, mintha vigyázó szeretettel kísérnék minden mozdulatodat. Ahogy egyre beljebb érsz ebbe a különös, szelíd világba, a talaj könnyűvé válik a lábad alatt. Lépteid fokozatosan feloldódnak, mígnem egyszer csak már nem érinted a földet, csupán halkan, súlytalanul lebegsz a csend ölén.

Egy halk mozdulattal ringó függőágy fogad magába, puha ölelésével megtart, és tested lassan átengedi magát ennek a mély, lassú ringásnak. Még mindig ott fekszel benne, miközben a mozdulat egyenletesen tovább hordoz. Aztán elérkezik egy alig érzékelhető pillanat, amikor már érzed, hogy elszakadsz a földtől, és egy láthatatlan, puha erő egyre feljebb emel. A függőágy finoman elemelkedik, olyan lassan és olyan lágyan, hogy szinte észrevétlen marad az átmenet. Fölfelé emel, egyre feljebb, mégis minden körülötted változatlanul meleg és selymes marad.

Egy puha, áttetsző térbe emelkedsz, ahol alattad a világ végképp elhalkul, fölötted pedig egy tágas, halványan derengő ég nyílik meg. Ez az ég mély, bársonyos kék, és belsejében fényes szirmok lebegnek lassú, méltóságteljes mozdulatokkal. Egyre közelebb sodródnak hozzád, mígnem egy-egy szirom egészen finoman megérint. Melegük és puhaságuk olyan szelíd, hogy abban a pillanatban valami régi feszültség oldódni kezd benned. Egy régóta hordozott súly csendben lehull rólad, és helyét egy könnyebb, tisztább állapot tölti be.

A ringás eközben átalakul. Már nem csupán előre és hátra vezet, hanem minden irányból tart és körülölel. Teljes biztonságban vagy. Tested egyre könnyebbé válik, gondolataid pedig már csak távoli, halk árnyékként lebegnek körülötted. Ekkor lassan egy hatalmas, nyíló virág bontakozik ki alattad. Szirmain puha fény dereng, és a függőágy szinte hangtalanul ereszkedik rá. Most már ez a virág tart meg, lágyan, melegen, ringatva.

A szirmok lassan záródnak körülötted, éppen annyira, hogy óvó ölelésükkel körbefonjanak. Egy halk, mély állapot áramlik szét benned. Légzésed lassúvá, méllyé és egyenletessé válik, a szíved ritmusa elsimul, megpihen. Ebben a meleg, puha térben egyszer csak egy kép bontakozik ki előtted: egy tiszta, napfényes reggel. Egy olyan reggel, amelyben semmi sem sürget, amelyben csak jelen vagy, könnyedén. A tested pihent, a lelked csendes, és valahol mélyen egy finom mosoly születik benned, minden különösebb ok nélkül, egyszerűen csak azért, mert jó ott lenni.

Ez a kép, ez az érzés lassan kitölti az egész teret. Ez a Te álmod. Egy hely, ahol minden könnyűvé válik, ahol minden teher elcsendesül, és ahol egyszerűen csak létezel, békében. Ahogy ez az álom egyre mélyebbre hív, fokozatosan eggyé válsz vele. Már nem figyeled kívülről, hanem teljesen benne vagy, és végül mélyen, egyenletesen elalszol.