Tenyerében egy marék szivárvány pereg,
rálehel, s a színek szárnyra kelnek.
A kislány nevet, a fény is visszanevet,
egyetlen porszembe fér remény és szeretet.
Ki mondta, hogy a pocsolya csak sár?
Hisz benne az ég is mezítláb jár!
Egy csigaházban a tenger dalol,
hallja, aki kíváncsian lehajol.
Felnőttünk. A zápor már csak rossz idő,
a pitypang gyom, a csillag hideg kő.
Hová lett szemünk régi ragyogása?
Ki cserélte a csodát megszokásra?
Pedig a gyermek bennünk él még,
tenyerünkben por, szemünkben az ég.
Hány csodát hagytunk az út porában?
Megtaláljuk még az eget egy pocsolyában?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése