Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aprócska falu, ahol esténként fahéjillat szállt fel a kéményekből, a macskák a kerítéseken üldögélve számolgatták a csillagokat, és az emberek olyan szépeket álmodtak, hogy reggelente néha sajnáltak felébredni.
Ebben a faluban élt egy asszony, aki esténként szeretett beszélgetni a Holddal. Egyik éjszaka azonban furcsaságot vett észre. A Hold szomorúan lógott az égen.
– Hát neked meg mi bajod? – kérdezte az asszony.
– Elvesztettem a nevetésemet – sóhajtotta a Hold.
– A nevetésedet? Hát azt meg hogyan lehet elveszíteni?
– Nem tudom. Tegnap még megvolt. Ma kerestem a csillagok között, benéztem a felhők mögé, még a Göncölszekér alá is bekukucskáltam, de sehol sem találom.
Az asszony elgondolkodott. Aztán bement a házba, kinyitotta a szekrényét, és elővette a világ legfurcsább kalapját. Hatalmas volt, piros, tele fehér pöttyökkel. A karimája akkora, hogy három galamb kényelmesen megreggelizhetett volna rajta. Feltette a fejére, kiállt az udvarra, és így szólt:
– Na, Hold koma! Mit szólsz az új kalapomhoz?
A Hold először csak pislogott. Aztán megremegett a szája. Végül akkorát kacagott, hogy beleremegett az egész égbolt!
– Hahahaha! Hát te meg minek öltöztél? Egy óriási pöttyös gombának?
Nevettek a csillagok is. Nevetett a Göncölszekér. Még a Tejút is megcsuklott a kacagástól. És ekkor történt valami egészen különös. Az egyik egészen apró csillagocska annyira nevetett, hogy lepottyant az égről. Egyenesen bele egy alvó felhő puha pocakjába!
– Hihihihi! – visított a felhő. – Ne csiklandozz! Ne csiklandozz!
De a pici csillag nem tudott kimászni, mert minden mozdulatával újra megcsiklandozta a felhő hasát. A felhő úgy kacagott, hogy majdnem eleredt az eső!
– Segítség! Csillag van a pocimban! – kiabálta.
Erre a Hold még hangosabban nevetett. Az asszony pedig leült a ház elé, mert már a könnye is folyt a nevetéstől.
Amikor végre elcsendesedett az ég, a Hold hálásan lenézett rá.
– Visszaadtad a nevetésemet. Ezért szeretnék neked ajándékozni valamit.
Egy apró, ezüstösen ragyogó csillagot engedett le a tenyerébe.
– Ez egy álomcsillag. Ha elalszol, olyan helyekre visz, amelyekről még a mesekönyvek sem tudnak.
Az asszony megköszönte az ajándékot, levette a hatalmas pöttyös kalapját, és lefeküdt. Alighogy lehunyta a szemét, az álomcsillag felragyogott. És már repült is! Át a hegyeken, a csillagok között, egészen egy különös királyságig.
Ott egy hatalmas kastély állt, amelyből mennyei palacsintaillat áradt. A kastély kapuján aranybetűkkel ez állt:
PALACSINTAORSZÁG
Az asszony belépett. A trónteremben egy pocakos király álldogált, fején kissé félrecsúszott koronával. Egy serpenyőt tartott a kezében.
– Üdvözöllek! – kiáltotta. – Én vagyok a palacsintakirály!
– Örvendek, felség! És mit csinál?
– Palacsintát sütök!
– Azt látom. De miért dobálja őket a plafonra?
A király büszkén kihúzta magát.
– Mert nálunk így működik a palacsintatárolás!
Az asszony felnézett. A mennyezeten legalább száz palacsinta lógott! Volt lekváros, túrós, kakaós, fahéjas, sőt egy olyan is, amelyből már egy kis eper kandikált kifelé.
– És hogyan szedi le őket, felség?
A király elkomorodott.
– Hát... ez az egyetlen probléma.
– Nem jönnek le?
– Dehogynem! Csak meg kell várni, amíg maguktól leesnek!
Abban a pillanatban egy hatalmas kakaós palacsinta levált a mennyezetről.
PLOTTY!
Egyenesen a király koronájára pottyant. A király meg sem lepődött.
– Látja? Megérkezett a vacsorám!
Az asszony akkorát nevetett, hogy a trónterem falai is beleremegtek. A király pedig boldogan hozzátette:
– Holnap túrósat reggelizem.
Remélem, az is időben leesik!
Az álomcsillag ekkor továbbindult. Elvitte az asszonyt egy csodálatos tündérkertbe, ahol a virágok halkan énekeltek, a pillangók esti meséket hallgattak, és a fák levelei ezüstösen csillogtak. A tündérek köré gyűltek.
– Mesélj nekünk valamit! – kérték.
Az asszony elmesélte nekik a Hold elveszett nevetését, a felhő pocakjában csiklandozó apró csillagot és a királyt, akinek a vacsorája a mennyezetről pottyant a fejére. A tündérek olyan jóízűen kacagtak, hogy az egész kert megtelt nevetéssel.
Aztán lassan elcsendesedett minden. Az asszony lefeküdt egy puha, virágszirmokból készült ágyra. A csillagocska mellé telepedett. A Hold pedig odafentről vigyázott rá.
És olyan békésen aludtak, hogy reggel még a Nap is megfeledkezett a felkelésről. Amikor végre felébredt, ijedten nézett az órájára.
– Te jó ég! Egy órát késtem!
Gyorsan felkapta a napsugarait, megigazította az aranykoronáját, és rohant az égbolt közepére. Lentről a Hold álmosan utána szólt:
– Ne szaladj már annyira! Úgyis mindenki alszik!
– Könnyű neked! – kiabált vissza a Nap. – Te egész éjjel csak világítasz!
És valahol, nagyon messze, Palacsintaországban...
...egy túrós palacsinta éppen leesett a mennyezetről.
PLOTTY!
– REGGELI! – kiáltotta boldogan a király.
És ezzel elkezdődött egy újabb csodálatos nap.
Itt a vége, fuss el véle...
De ha éjszaka egyszer furcsa kacagást hallasz az égből, ne ijedj meg! Csak egy pici csillag csiklandozza megint a felhő pocakját.
