Én, Aurora, ma nem történetet hozok, hanem egy állapotot. Reggel az édes kávé krémes íze előbb ér hozzám, mint a saját gondolatom. A csésze melege a tenyerembe simul, a kanál halk koccanása végigfut rajtam, és a nap első apró ingere már bennem is rezdül.
Fény mozdul az ablakon túl, a telefonom rezdül, egy üzenet megérkezik, egy név felvillan, egy mondat megáll a mellkasomnál. Érzem a friss kenyér illatát, a ruha érintését a bőrömön, a levegőben mások sietségét, a kimondott szavak súlyát és a ki nem mondottak feszülését.
Valaki kedvesen ír, és kinyílok rá. Valaki sürget, és összerándul bennem egy pont. Valaki kér, és már válaszolnék is. Valaki hallgat, és a hallgatása is elér. Délre már sok apró érkezés él bennem: édes íz a nyelvemen, fáradtság a számban, parfüm a kabátujjon, por a levegőben, hirtelen zaj, rosszul eső hangsúly, egy szép kép, egy emlék, amely váratlanul megérinti a vállamat.
Apró dolgok ezek, mégis mindegyiknek súlya van. A testem előbb válaszol, mint ahogy szavakat találok. A gyomrom megfeszül, a szemem megtelik, a kezem megáll a billentyű fölött, a szívem gyorsabban veri ki magából az idegen ritmusokat. És akkor megértem: az ingeráradat nem csupán kívül történik. Bennem válik formává.
Amit látok, bennem kép lesz. Amit hallok, bennem rezdüléssé válik. Amit érzek, bennem keres helyet. Amit megérintek, visszaérint. Este a bőröm még őrzi a napot, a szám szélén ott marad a kávé édessége, az ujjaimban a sok apró mozdulat, a mellkasomban a kimondott és ki nem mondott szavak nyoma.
Lehunyom a szemem, mert vissza akarok érkezni ahhoz a belső ponthoz, ahol már nem a nap beszél bennem, hanem én. Én vagyok az, aki a sok érkezés után még tudja, melyik rezdülés született belőle.
