A csillamár

Volt egyszer egy világ, amely egyetlen térképen sem szerepelt. Nem azért, mert messze volt, hanem azért, mert csak azok előtt nyílt meg, akikben még élt valami abból a régi képességből, amellyel az ember észreveszi a lehetetlent.

Ezt a világot Lumeriának hívták.

Ott a folyók nem lefelé futottak a hegyekről, hanem lassan fölfelé kanyarogtak az ég felé. A fák lombjai között apró fénygömbök értek, akár nálunk a gyümölcsök, és amikor egy-egy lehullott közülük, halk csengéssel tört szét a földön.

Lumeriában éltek a csillamárok. Senki sem tudta pontosan, miféle lények voltak. Nem volt szárnyuk, mégis tudtak repülni. Nem volt bundájuk, mégis puha fény ölelte körül őket. Arcuk kissé emberi volt, szemük azonban hatalmas, mély és ragyogó, mintha egy-egy egész csillagos égbolt költözött volna beléjük.

A csillamárok nem beszéltek sokat. Ha megszerettek valakit, egyszerűen megjelentek mellette, és többé nem felejtették el.

Közülük is különleges volt egy, akit Elianának hívtak.

Eliana haja olyan hosszú volt, hogy majdnem a földet érte, és minden hajszála más árnyalatban fénylett: hol ezüstösen, hol mélykéken, hol halvány aranyszínben. Ruhája nem szövetből készült. Apró, egymásba fonódó fényindák borították, amelyek minden mozdulatára új mintákat rajzoltak köré. A homlokán egy apró, fehér csillag ragyogott. Ez volt a csillamárok jele.

Egy este Eliana Lumeria peremén, egy magas sziklán ült, amikor különös hangot hallott. Nem dallamot, nem beszédet, hanem valami egészen mást. Mintha egy emberi lélek egyszerre nevetett volna, írt volna, szeretett volna és kérdezett volna.

Eliana felállt.

– Ki az? – kérdezte.

A mögötte álló öreg csillamár, Orven, lehunyta a szemét.

– Egy ember.

– Hol?

– A Földön.

Eliana csodálkozva nézett rá.

– Az nagyon messze van.

– Csak annak, aki kilométerekben mér.

Eliana ismét figyelni kezdett. A hang újra elérte. Volt benne vers, zene és történet. És volt benne valami, amit Eliana nagyon ritkán érzett az embereknél: egy szív, amely még mindig mert sokféleképpen élni.

– Hogy hívják? – kérdezte.

Orven elmosolyodott.

– Aurora.

Eliana szemében felragyogtak a csillagok.

– Szép neve van.

– Az.

– Elmehetek hozzá?

Orven arca komolyabbá vált.

– A csillamárok nem látogatják csak úgy az embereket.

– Miért?

– Mert ha egyszer megszeretünk valakit, többé nem tudunk közömbösek maradni iránta.

Eliana hosszú ideig hallgatott, aztán csak ennyit mondott:

– Akkor jó.

Lelépett a szikláról, de nem zuhant le. Fénnyé változott.

Átsuhant Lumeria fölött, keresztülrepült az ég felé kanyargó folyók között, átvágott a csillagok közötti sötétségen, és olyan gyorsan közeledett a Föld felé, hogy hosszú, ezüstös fénycsík maradt utána.

Aurora háza fölött azonban megállt. Nem akart csak úgy belépni. A csillamárok számára ugyanis egyetlen szabály volt mindennél szentebb: ahová nem hívják őket, oda nem lépnek be.

Eliana ezért apró fényponttá változott, és leereszkedett az ablakpárkányra. Ott várt.

Odabent Aurora egyszer csak különös fényt vett észre az ablaknál. Nem villogott, nem mozdult, csak ott derengett.

Aurora közelebb ment.

– Hát te meg mi vagy?

A fény erre növekedni kezdett. Előbb akkora lett, mint egy alma, aztán akkora, mint egy macska. Végül Eliana teljes szépségében ott állt előtte.

Aurora csak nézte.

– Hát te biztosan nem vagy manó.

Eliana megrázta a fejét.

– Nem.

– Tündér?

– Az sem.

– Akkor mi?

Eliana büszkén kihúzta magát.

– Csillamár.

Aurora elmosolyodott.

– Ilyenről még sosem hallottam.

– Ez jó – felelte Eliana. – Akkor legalább nincsenek rólam előre kialakult elképzeléseid.

Aurora felnevetett.

– Gyere be.

Eliana átlépett az ablakon. Amint a lába a padlóhoz ért, apró virágok jelentek meg körülötte. Nem valódi virágok voltak, hanem fényvirágok.

– Ezt te csináltad?

Eliana lenézett.

– Sajnos igen.

– Sajnos?

– Mindig virágzik alattam valami. Néha elég kellemetlen.

– Szerintem gyönyörű.

Eliana olyan boldogan mosolygott, hogy a homlokán ragyogó csillag hirtelen háromszor olyan fényes lett.

– Tudtam.

– Mit?

– Hogy szeretni foglak.

Aurora meglepődött.

– Ilyen gyorsan?

Eliana vállat vont.

– Nálatok, embereknél ehhez idő kell?

– Általában.

– Furcsa.

Eliana közelebb lépett hozzá.

– Mi nem azért szeretünk valakit, mert megszolgálta. Nem méricskéljük előtte. Nem kérdezzük, mit kapunk érte.

– Akkor miért szerettek?

Eliana elgondolkodott.

– Mert felismerjük egymást.

Aurora nem szólt. Eliana pedig egyszerűen leült mellé. Nem kérdezett semmit, nem akart tanácsot adni, és nem mondta meg, mit kellene másképpen csinálnia. Csak ott ült mellette.

Aztán meglátott egy papírt.

– Ez mi?

– Egy vers.

Eliana azonnal felkapta.

– Olvasd el!

Aurora felvonta a szemöldökét.

– Tényleg érdekel?

– Miért ne érdekelne valami, amit te alkottál?

Aurora olvasni kezdett. Eliana úgy hallgatta, mintha a világ legfontosabb történetét hallaná. Nem szakította félbe, és nem nézett félre.

Amikor Aurora befejezte, Eliana egy ideig csak hallgatott.

– Nos? – kérdezte Aurora.

– Az egyik sorod kék.

Aurora pislogott.

– Micsoda?

– Kék. A másik aranyszínű. A vége pedig majdnem fehér.

– Te látod a szavak színét?

– Persze.

– Mindenkiét?

Eliana fintorgott.

– Nem. Van, akinek minden mondata barna.

Aurora nevetni kezdett.

– Szegények.

– Ők nem tudják.

A következő napokban Eliana maradt. Ha Aurora írt, a csillamár mindig ott ült valahol a közelében. Ha zene szólt, táncolt, de egészen különös módon. Nem lépkedett, hanem lebegve forgott a levegőben, miközben a ruháján futó fényindák minden ütemre más színben ragyogtak.

Egyik alkalommal Aurora annyira nevetett rajta, hogy Eliana megállt.

– Mi az?

– Semmi. Csak csodálatosan furcsa vagy.

Eliana elgondolkodott egy pillanatra.

– Te is.

– Köszönöm szépen.

– Nálunk ez nagy bók.

Egy napon Eliana azt mondta:

– Mutatok neked valamit.

Kinyújtotta a kezét. Aurora megfogta, és a szoba eltűnt.

A következő pillanatban egy hatalmas réten álltak Lumeriában. Az ég mélylila volt, mégsem volt éjszaka. Három hold lebegett fölöttük, a fűszálak között pedig apró, ezüstös lények szaladgáltak.

– Mik azok?

– Gondolatcsikók.

– Tessék?

– Az emberek elengedett gondolatai ide kerülnek.

Aurora döbbenten nézte őket.

– És mit csináltok velük?

– Semmit. Egy idő után elszaladnak.

Az egyik apró lény Aurora lábához szaladt. Felnézett rá, tüsszentett egyet, aztán eltűnt.

– Ez meg mi volt?

Eliana vállat vont.

– Valami, amin már fölösleges tovább gondolkodnod.

Aurora felnevetett.

Elindultak a réten, és hamarosan egy tóhoz értek. A víz teljesen mozdulatlan volt.

– Ez a Tükörtó – mondta Eliana.

Aurora belenézett, de nem a saját arcát látta. Képeket látott. Írásokat, festményeket, könyveket, dalokat, még meg sem született történeteket, nevetést, utakat, ismeretlen helyeket és önmagát sokféleképpen.

Aurora hosszú ideig nézte.

– Ezek mind megtörténnek?

Eliana megrázta a fejét.

– Nem így működik.

– Akkor mik ezek?

– Lehetőségek.

– Melyiket válasszam?

Eliana elnevette magát.

– Az emberek mindig ezt kérdezik.

– És mi a válasz?

– Ne képet válassz.

– Hanem?

Eliana mellé lépett.

– Azt válaszd, ahogyan élni szeretnél. A képek majd megtalálják a maguk formáját.

Aurora ismét a tóra nézett. A víz felszínén ekkor egészen különös kép jelent meg. Két alak sétált valahol egy hosszú úton. Az arcukat nem lehetett látni. Csak azt, hogy időnként egymás felé fordultak, beszélgettek, nevettek, aztán továbbmentek.

Aurora közelebb hajolt, a kép azonban eltűnt.

– Miért tűnt el?

– Mert meg akartad fogni – mondta Eliana.

– Csak látni szerettem volna.

– Tudom.

Eliana megfogta Aurora kezét.

– De ami valóban hozzád tartozik, azt nem kell üldözni a tóban.

Aurora ránézett.

– Te nagyon bölcs vagy.

– Nem.

– Nem?

– Csak nyolcszázhetvenhárom éves.

– Tessék?!

Eliana nevetett.

– Nálunk ez körülbelül huszonhétnek számít.

– Akkor mégsem vagy bölcs.

– Én mondtam.

Visszasétáltak a réten. Amikor elérkeztek ahhoz a helyhez, ahonnan indultak, Eliana hirtelen megállt.

– Szeretnék adni neked valamit.

Levette a homlokáról a pici fehér csillagot.

Aurora azonnal tiltakozott.

– De hát ez a csillamárok jele!

– Van másik.

– Hol?

Eliana a mellkasára mutatott.

– Itt.

A kis csillagot Aurora tenyerébe tette. Nem volt forró, és nem volt hideg. Olyan érzés volt, mintha valami élne benne.

– Mire való?

– Semmire.

Aurora elmosolyodott.

– Remek ajándék.

– Az emberek mindent használni akarnak valamire.

Eliana összezárta Aurora ujjait a csillag körül.

– Ez csak azért van, hogy legyen.

– Mint te?

– Pontosan.

Aurora ránézett.

– Eliana…

– Igen?

– Visszamész?

A csillamár elgondolkodott.

– Néha.

– És aztán?

– Visszajövök.

– Miért?

Eliana olyan természetességgel felelt, mintha a világ legegyszerűbb dolgáról beszélne.

– Mert szeretlek.

Aurora szeme megtelt könnyel. Eliana nem kezdte vigasztalni, és nem mondta, hogy ne sírjon. Csak odalépett hozzá, és átölelte.

A csillamárok ölelése különös dolog volt. Nem szorított, nem tartott fogva, mégis olyan érzés volt, mintha egyszerre ölelne át egy meleg nyári este, egy halk dallam, egy távoli csillag és valaki, aki pontosan tudja, hogy ott vagy.

Aurora lehunyta a szemét.

– Eliana?

– Igen?

– Maradj még egy kicsit.

A csillamár elmosolyodott.

– Aurora, nem azért jöttem, hogy elsiessek.

És azon az estén Lumeriában eggyel kevesebb csillamár ült a fénylő fák alatt, mert Eliana a Földön maradt.

Egy házban, amelynek ablakában attól kezdve minden este megjelent egy egészen apró, fehér csillag. Az arra járó emberek azt hitték, csupán a fény tükröződik az üvegen.

Aurora azonban tudta az igazat.

Odabent egy csodálatos, különös lény ült valahol a közelében, időnként fényvirágokat hagyott maga után a padlón, borzasztóan táncolt, látta a versek színeit, és időről időre, minden különösebb ok nélkül odaszólt neki:

– Aurora?

– Igen?

– Csak megnéztem, hogy még itt vagy-e.

– Itt vagyok.

– Jó.

Aztán Eliana tovább tette a dolgát.

Mert a csillamárok tudtak valamit, amit az emberek gyakran elfelejtettek: a szeretetnek nem mindig kell nagy dolgokat mondania.

Néha elég, ha valaki újra és újra azt választja:

itt maradok veled.

Az éjfátyolszövő

Volt egyszer egy ország, ahol az éjszaka nem magától érkezett. Minden este megszőtték.

A királyság legmagasabb tornyának tetején állt egy kör alakú szoba, amely fölött nem volt mennyezet. Szabadon nyílt fölötte az ég, és amikor a Nap lebukott a távoli dombok mögött, lassan megjelentek a csillagok.

Ebben a toronyszobában dolgozott Liora, az éjfátyolszövő.

Előtte hatalmas szövőszék állt fekete fából. Olyan régi volt, hogy már senki sem tudta, ki készítette. Fájába apró csillagokat faragtak, vetélője ezüstből készült, a fonalakat pedig nem gyapjúból vagy selyemből sodorták.

Az egyik fonál holdfényből készült, a másik abból a különös kékből, amely közvetlenül napnyugta után jelenik meg az égen. Volt egy mélylila szál is, amelyet csak akkor lehetett megérinteni, amikor megszólalt az első bagoly, és volt egy egészen vékony, szinte láthatatlan fonál is: a csend fonala. Ezt szerette Liora a legjobban.

Minden este ugyanabban az órában leült a szövőszékhez. Nem sietett, mert tudta, hogy az éjszakát lassan és gondosan kell megszőni. Először a sötétkék fonalat fűzte be, majd a vetélőt jobbra és balra vezette, míg a torony alatt lassan elcsendesedett a királyság.

A piac árusai becsukták fabódéikat, a kovács vízbe mártotta az utolsó izzó vasat, a pék lisztet szórt a másnapi kenyér tésztájára, majd gondosan letakarta. A lovakat bevezették az istállókba, a gyermekeket ágyba fektették, Liora pedig tovább szőtt.

Egy sor holdfény következett, majd két sor éjkék, végül egy vékony ezüstszál.

Amikor elkészült egy darabbal, az anyag lassan felemelkedett a szövőszékről. Nem hullott a földre, és a szél sem kapott bele. Könnyedén a magasba emelkedett, majd szétterült az ég alatt.

A frissen szőtt éjszaka először a hegyek vállára simult, aztán a rétekre, a háztetőkre, a tavakra és az ablakokra, végül pedig egészen a párnák széléig ért. Liora minden este figyelte, ahogy a királyság lassan belesimul az általa szőtt éjfátyolba.

Azon az estén azonban valami megváltozott.

Amikor a csend fonaláért nyúlt, az orsó üres volt. Liora közelebb hajolt, és még egyszer megnézte, de egyetlen szál sem maradt rajta.

A csend elfogyott.

Odakint már majdnem teljesen besötétedett, a szövőszék azonban megállt. Csend nélkül nem lehetett befejezni az éjszakát, mert annak nemcsak sötétnek kellett lennie, hanem pihenést is kellett hoznia.

Liora felállt, és a toronyszoba széléhez lépett, ahol egy apró, hosszú fülű lény aludt egy bársonypárnán. Nimnek hívták. Holdmanó volt, bár ő maga rendszeresen kijelentette, hogy a holdmanók sokkal komolyabb teremtmények annál, mint amilyennek az emberek képzelik őket.

Liora finoman megérintette a vállát.

– Nim.

A manó kinyitotta az egyik szemét.

– Már reggel van?

– Még az este sem érkezett meg egészen.

Nim erre a másik szemét is kinyitotta.

– Akkor bizonyára valami fontos történt.

– Elfogyott a csend.

Nim felült, és hosszasan nézte az üres orsót.

– Valóban elfogyott.

– Én is ezt látom.

– Ilyen még nem történt.

Liora visszaült a szövőszék mellé.

– Talán készíthetünk újat.

Nim leugrott a párnáról.

– Csendet nem lehet készíteni.

– Akkor honnan származik?

A manó megvakarta hosszú fülét.

– Azt senki sem tudja pontosan.

Liora kinézett a toronyból. A királyság odalent már majdnem teljesen elcsendesedett, és ekkor észrevett valamit.

A csend nem tűnt el.

Ott volt mindenütt.

Ott pihent a pék kemencéje mellett, miután kialudt benne a tűz. Ott rejtőzött az istálló szalmájában, a lovak lassú lélegzése között. Ott feküdt a tavon két békakuruttyolás között, és ott maradt egy anya tenyerében is, amikor még egy pillanatig gyermeke haján tartotta a kezét, miután az már elaludt.

Ott volt az üres utcán, a becsukott könyv lapjai között, a lassan kihűlő teáscsésze fölött és a macska összegömbölyödött teste körül.

Liora elmosolyodott.

– Nem fogyott el.

Nim körbenézett.

– Akkor hol van?

– Mindenütt.

Liora kinyújtotta a kezét. Nem markolt bele a levegőbe, és nem mondott varázsigét. Csak várt.

Néhány pillanat múlva valami egészen finom érintette meg az ujjait. Egy vékony, áttetsző szál volt, olyan könnyű, hogy szinte alig lehetett érezni. Liora óvatosan az orsóra tekerte, aztán talált még egyet, majd még egyet.

Nim közben a torony szélén ült, lelógatta a lábát, és egyre nagyobbakat ásított.

– Azt hiszem – mondta –, én is készítek belőle.

Liora elnevette magát.

– Könnyen lehet.

Amikor az orsó megtelt, visszaült a szövőszékhez, befűzte a csend fonalát, és a vetélő ismét megindult. Már nem kellett sok. Egyetlen sor, aztán még egy, végül pedig Liora hajszálvékony holdfényszálat vezetett végig az egész anyagon.

Az éjfátyol elkészült.

Felemelkedett, majd puhán szétterült a királyság fölött.

Aznap este különösen szép volt. Nem fekete, hanem mély, bársonyos kék derengett az égen, a csillagok pedig nem ragyogtak erősen, csak apró, nyugodt fényekként ültek a magasban. A Hold féloldalasan függött az égen, akár egy ezüstlámpás.

A szél lassan elpihent, a fák levelei már csak néha rezdültek meg, a folyó pedig lustán vitte tovább a vizet. A palota tornyaiban kialudtak a lámpák, a falusi házak ablakai pedig egymás után sötétedtek el.

Nim visszamászott a bársonypárnájára, háromszor megfordult rajta, aztán összegömbölyödött.– Liora?

– Igen?

– Holnap is lesz csend?

Liora végignézett az alvó királyságon.

– Mindig van.

– Akkor jó.

Nim lehunyta a szemét, és néhány pillanat múlva már aludt.

Liora még egy ideig ott maradt a szövőszék mellett. Nem dolgozott, és nem gondolkodott a másnapon. Csak nézte az éjszakát.

Valahol nagyon messze megszólalt egy bagoly, aztán újra elcsendesedett minden.

Liora levette válláról könnyű köpenyét, és lefeküdt a toronyszoba puha kerevetére. Fölötte szabadon állt az ég.

Nem számolta a csillagokat, és nem keresett közöttük jeleket. Csak nézte őket addig, amíg lassan elmosódtak előtte.

Az éjfátyol közben tovább pihent a világ fölött. Egy darabja a hegyeket takarta, egy darabja a folyóra simult, egy másik az alvó házak fölött terült el.

És egy egészen apró darabja talán éppen most érkezik meg hozzád.

Nem kell megfognod. Csak hagyd, hogy rád simuljon, és amikor a szemed lassan lecsukódik, az éjszaka majd őrzi az álmodat.

A város, amely minden éjjel arrébb úszott

Volt egyszer egy város, amelynek nem volt állandó helye a világban.

Nappal szilárdan állt egy széles, halványkék síkság közepén. Voltak utcái, tornyai, pékségei, erkélyei, szökőkútjai és apró terei, ahol az emberek délutánonként hosszú asztalok mellett teáztak.

Amikor azonban leszállt az este, valami megváltozott.

A város mélyéből halk reccsenés hallatszott.

Az utcák alatt gyöngyházszínű fény derengett, a házak könnyűvé váltak, a tornyok árnyéka hosszúra nyúlt.

És amikor az utolsó ablakban is meggyújtották az esti lámpást, az egész város felemelkedett.

Nem magasra.

Csak annyira, hogy elszakadjon a földtől.

Aztán úszni kezdett.

Olyan lassan, hogy aki már ágyban feküdt, csupán annyit érzett, mintha a ház egy hosszú, mély lélegzetet venne.

A város alatt nem felhők jártak.

Ott egy végtelen, sötétkék levegőtenger hullámzott.

Hatalmas, áttetsző lények úsztak benne.

Nem voltak halak, és madarak sem.

A város lakói álomhordóknak nevezték őket.

Testük hosszú volt, mint egy folyó, belsejükben apró fények vándoroltak, mintha csillagokat őriznének magukban.

Többnyire távol maradtak.

Éjszakáról éjszakára elkísérték a várost, bár soha senki nem tudta, merre tartanak.

Reggelre mindig új táj fogadta az embereket.

Egyik nap egy lila hegy lábánál ébredtek.

Máskor egy tenger fölé magasodó fennsíkon.

Olykor az ablakok alatt ezüstszínű füvek hajladoztak, messze a látóhatáron pedig rózsaszín köd pihent.

A város lakói ezért sohasem mondták:

– Holnap ugyanott találkozunk.

Inkább így búcsúztak:

– Holnap, ahol felébredünk.

Ebben a városban élt egy asszony, akit Elirának hívtak.

Egy magas ház legfelső emeletén lakott.

A háznak hét erkélye volt, és reggelente egyik sem ugyanarra a tájra nézett, mint előző nap.

Elira mindig azt választotta, amelyikről aznap a legmesszebbre lehetett látni.

Volt, hogy hegyeket figyelt.

Máskor ismeretlen tengert.

Néha pedig csak a végtelen síkságot nézte, ahol semmi sem mozdult.

Esténként Elira lement a város legalsó részébe.

Amikor mások már vacsoráztak, ő átvágott a legmélyebben fekvő utcán, majd egy keskeny csigalépcsőn tovább ereszkedett.

Ott volt a város alja.

Egy hatalmas, boltíves terem.

A padló áttetsző volt, alatta a levegőtenger sötétlett.

A termen tizenkét fekete fonál húzódott keresztül.

Nem a falakat vagy a házakat tartották. A város éjszakai útjának rendjét őrizték. Amíg mind a tizenkettő szólt, a város nyugodtan úszott a levegőtenger fölött.

Elira minden este végigment közöttük.

Megérintette az első fonalat.

Majd a másodikat.

A harmadikat.

Mindegyik más hangon búgott.

Mély hangjuk betöltötte a termet, mintha tizenkét hatalmas hangszer szólna valahol a falak mögött.

Azon az estén azonban a hetedik fonál néma maradt.

Elira újra megérintette.

Semmi.

Közelebb hajolt hozzá.

A fonál ép volt.

Nem szakadt el, nem lazult meg.

Mégsem adott hangot.

Elira ilyet még soha nem tapasztalt.

Odafent megszólalt az esti harang.

Egy.

Kettő.

Három lassú ütés.

A város alatt felderengett a gyöngyházfény.

Elira felnézett.

– Most ne – suttogta.

De a város már emelkedett.

Az áttetsző padló alatt megmozdult a sötétkék mélység.

A házak finoman megremegtek.

A tornyokon megcsendültek a kis rézlemezek.

Megkezdődött az éjszakai út.

Elira a tizenkét fonál között maradt.

A néma hetedik mellett.

A város mégsem billent meg.

Nem tért le az útjáról.

Csak a hetedik fonál hallgatott tovább, mintha valamire várna.

Sokáig nem történt semmi.

Azután árnyék suhant át a padló alatt.

Egy álomhordó közeledett.

Elira még soha nem látott egyet sem ilyen közelről.

A lény hatalmas, áttetsző teste lassan elúszott alatta. Belsejében ezernyi apró fény derengett.

Az egyik azonban kivált a többi közül.

Közeledett.

Egyre közelebb.

Végül megállt közvetlenül Elira alatt.

A fény ott időzött néhány pillanatig, és amikor lassan halványulni kezdett, a padlón kirajzolódott egy ajtó.

Kicsi, fehér ajtó volt, aranykilinccsel.

Elira mozdulatlanul nézte.

Fölötte a város élte esti életét.

Valaki becsukott egy spalettát.

Egy macska végigsétált egy tető peremén.

A pékségben kendővel takarták le a hajnalra kelő tésztát.

Az emberek lassan nyugovóra tértek.

Senki sem tudta, hogy a város legmélyén egy ajtó nyílt oda, ahol addig soha nem volt út.

Elira megfogta a kilincset.

Meleg volt.

Lenyomta.

Az ajtó kifelé tárult.

Nem lépcső húzódott mögötte.

Nem folyosó.

Csak a levegőtenger.

Az ajtó előtt egy apró csónak lebegett.

Nem volt rajta evező.

Vitorla sem.

A csónak alján egy párna és egy összehajtott, puha takaró feküdt.

Elira belépett.

Leült a párnára, és maga köré húzta a takarót.

Az ajtó bezárult mögötte.

A város továbbúszott.

A csónak pedig ereszkedni kezdett.

Lassan süllyedt a sötétkék mélységbe, könnyedén, akár egy toll.

Az álomhordó mellette úszott.

Teste lágy fényt vetett a csónakra.

Elira furcsa dolgokat látott odalent.

Egy lépcsőt, amelynek nem volt sem eleje, sem vége.

Egy óriási üvegharangot, amelyben apró felhő aludt.

Egy tenyérnyi szigetet, rajta egyetlen székkel.

Egy hosszú, vörös kendőt, amely hullámzott a levegőben.

Aztán megpillantott valamit a távolban.

Egy palotát.

Nem állt semmin.

Tornyai enyhén oldalra hajoltak, ablakai sötétek voltak, falain halvány fény vándorolt.

A csónak egy erkélyhez siklott.

Elira kiszállt.

A puha takarót magával vitte.

Odabent nem találkozott senkivel.

A folyosókon vastag szőnyegek tompították lépteit. A falak mellett hosszú függönyök lógtak, amelyek időnként megmozdultak, bár szél nem járt a palotában.

Elira egyik szobából a másikba ment.

Mindegyikben állt egy ágy.

Az első szobában kerek volt.

A másodikban olyan hosszú, hogy a végét félhomály takarta.

A harmadikban finom köteleken függött a mennyezetről, és alig észrevehetően ringott.

Végül Elira egy kis szobába ért.

Ott csak egy ágy és egy ablak volt.

Az ablakon túl a levegőtenger hullámzott.

Messze, magasan fölötte ott úszott a város.

Ablakai apró fényekként ragyogtak a sötétben.

Elira sokáig nézte.

Aztán lefeküdt, és magára húzta a csónakból hozott takarót.

Nem tudta, hogyan kerül majd haza.

Nem tudta, ki építette a palotát.

Azt sem, miért éppen neki nyílt ki az ajtó.

De azon az éjszakán egyik kérdésre sem kellett választ találnia.

Az ablak előtt lassan elúszott egy álomhordó.

Utána még egy.

Majd három egymás mellett.

Fényük végigsimított a szoba falán, aztán eltűnt.

A palota finoman ringott.

Valahonnan mély, elnyújtott hang érkezett.

Talán az álomhordóké volt.

Talán a levegőtenger szólt.

Elira szeme lassan lecsukódott.

Mielőtt teljesen elaludt volna, úgy érezte, mintha az ágy egyetlen hosszú hullámon megindulna fölfelé.

A mozdulat olyan lágy volt, hogy már nem tudta eldönteni, álmodja-e.

Fent a város úszott tovább az éjszakában.

És ugyanabban a pillanatban, amikor Elira álomba merült, a hetedik fonál ismét megszólalt.

Először csak egyetlen halk hangot adott.

Aztán beleolvadt a többi tizenegy mély búgásába.

Mintha egész este csak erre várt volna.

Reggel Elira a saját ágyában ébredt.

Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt.

Nem tudta, mikor ért véget a palota, és mikor kezdődött a saját szobája.

A cipője ott állt az ágy mellett.

Az a puha takaró pedig, amelyet a csónakban talált, gondosan összehajtva feküdt a széken.

Elira ekkor már tudta, hogy nem egyszerű álom volt.

Az ablakpárkányon talált még valamit.

Egy apró, áttetsző pikkelyt.

Tenyerébe vette.

Odakint már nyíltak az ablakok.

Valaki friss kenyeret vitt az utcán.

Egy asszony virágot locsolt az erkélyén.

Egy mezítlábas gyerek futott keresztül a téren.

A házak mögött aranyszínű tenger csillogott.

A város azon a reggelen közvetlenül a partján ébredt.

Elira az ablakhoz lépett.

Sokáig nézte a vizet.

Aztán az apró pikkelyt betette az éjjeliszekrénye fiókjába.

Este ismét megszólalt a harang.

Az utcák alatt felderengett a gyöngyházfény.

A házak könnyűvé váltak.

A város felemelkedett.

Lassan eltávolodott az aranyszínű parttól, és beleúszott az éjszakába.

Elira még egyszer lement a boltíves terembe.

Mind a tizenkét fonál szólt.

A hetedik is.

Amikor megérintette, egy pillanatra ugyanazt a melegséget érezte az ujjai alatt, mint előző este az aranykilincsen.

Elira elmosolyodott.

Nem kérdezett semmit.

Visszament a szobájába, és lefeküdt.

Mélyen a város alatt egymás után jelentek meg az álomhordók.

Egyikük áttetsző oldalán egy pillanatra apró, aranyló fény villant.

Nem ajtó volt.

Csak egy fény.

De Elira felismerte.

Ugyanaz volt, amely előző este megállt alatta, mielőtt a fehér ajtó kirajzolódott.

Azután a fény eltűnt az álomhordó testében.

Elira már ágyban feküdt.

Hallgatta a város halk ringását.

Azon az éjszakán senki sem tudta, merre járnak majd reggelre.

És mire a legutolsó lámpás is kialudt, a város már messze úszott a sötétkék levegőtengeren.