Volt egyszer egy világ, amely egyetlen térképen sem szerepelt. Nem azért, mert messze volt, hanem azért, mert csak azok előtt nyílt meg, akikben még élt valami abból a régi képességből, amellyel az ember észreveszi a lehetetlent.
Ezt a világot Lumeriának hívták.
Ott a folyók nem lefelé futottak a hegyekről, hanem lassan fölfelé kanyarogtak az ég felé. A fák lombjai között apró fénygömbök értek, akár nálunk a gyümölcsök, és amikor egy-egy lehullott közülük, halk csengéssel tört szét a földön.
Lumeriában éltek a csillamárok. Senki sem tudta pontosan, miféle lények voltak. Nem volt szárnyuk, mégis tudtak repülni. Nem volt bundájuk, mégis puha fény ölelte körül őket. Arcuk kissé emberi volt, szemük azonban hatalmas, mély és ragyogó, mintha egy-egy egész csillagos égbolt költözött volna beléjük.
A csillamárok nem beszéltek sokat. Ha megszerettek valakit, egyszerűen megjelentek mellette, és többé nem felejtették el.
Közülük is különleges volt egy, akit Elianának hívtak.
Eliana haja olyan hosszú volt, hogy majdnem a földet érte, és minden hajszála más árnyalatban fénylett: hol ezüstösen, hol mélykéken, hol halvány aranyszínben. Ruhája nem szövetből készült. Apró, egymásba fonódó fényindák borították, amelyek minden mozdulatára új mintákat rajzoltak köré. A homlokán egy apró, fehér csillag ragyogott. Ez volt a csillamárok jele.
Egy este Eliana Lumeria peremén, egy magas sziklán ült, amikor különös hangot hallott. Nem dallamot, nem beszédet, hanem valami egészen mást. Mintha egy emberi lélek egyszerre nevetett volna, írt volna, szeretett volna és kérdezett volna.
Eliana felállt.
– Ki az? – kérdezte.
A mögötte álló öreg csillamár, Orven, lehunyta a szemét.
– Egy ember.
– Hol?
– A Földön.
Eliana csodálkozva nézett rá.
– Az nagyon messze van.
– Csak annak, aki kilométerekben mér.
Eliana ismét figyelni kezdett. A hang újra elérte. Volt benne vers, zene és történet. És volt benne valami, amit Eliana nagyon ritkán érzett az embereknél: egy szív, amely még mindig mert sokféleképpen élni.
– Hogy hívják? – kérdezte.
Orven elmosolyodott.
– Aurora.
Eliana szemében felragyogtak a csillagok.
– Szép neve van.
– Az.
– Elmehetek hozzá?
Orven arca komolyabbá vált.
– A csillamárok nem látogatják csak úgy az embereket.
– Miért?
– Mert ha egyszer megszeretünk valakit, többé nem tudunk közömbösek maradni iránta.
Eliana hosszú ideig hallgatott, aztán csak ennyit mondott:
– Akkor jó.
Lelépett a szikláról, de nem zuhant le. Fénnyé változott.
Átsuhant Lumeria fölött, keresztülrepült az ég felé kanyargó folyók között, átvágott a csillagok közötti sötétségen, és olyan gyorsan közeledett a Föld felé, hogy hosszú, ezüstös fénycsík maradt utána.
Aurora háza fölött azonban megállt. Nem akart csak úgy belépni. A csillamárok számára ugyanis egyetlen szabály volt mindennél szentebb: ahová nem hívják őket, oda nem lépnek be.
Eliana ezért apró fényponttá változott, és leereszkedett az ablakpárkányra. Ott várt.
Odabent Aurora egyszer csak különös fényt vett észre az ablaknál. Nem villogott, nem mozdult, csak ott derengett.
Aurora közelebb ment.
– Hát te meg mi vagy?
A fény erre növekedni kezdett. Előbb akkora lett, mint egy alma, aztán akkora, mint egy macska. Végül Eliana teljes szépségében ott állt előtte.
Aurora csak nézte.
– Hát te biztosan nem vagy manó.
Eliana megrázta a fejét.
– Nem.
– Tündér?
– Az sem.
– Akkor mi?
Eliana büszkén kihúzta magát.
– Csillamár.
Aurora elmosolyodott.
– Ilyenről még sosem hallottam.
– Ez jó – felelte Eliana. – Akkor legalább nincsenek rólam előre kialakult elképzeléseid.
Aurora felnevetett.
– Gyere be.
Eliana átlépett az ablakon. Amint a lába a padlóhoz ért, apró virágok jelentek meg körülötte. Nem valódi virágok voltak, hanem fényvirágok.
– Ezt te csináltad?
Eliana lenézett.
– Sajnos igen.
– Sajnos?
– Mindig virágzik alattam valami. Néha elég kellemetlen.
– Szerintem gyönyörű.
Eliana olyan boldogan mosolygott, hogy a homlokán ragyogó csillag hirtelen háromszor olyan fényes lett.
– Tudtam.
– Mit?
– Hogy szeretni foglak.
Aurora meglepődött.
– Ilyen gyorsan?
Eliana vállat vont.
– Nálatok, embereknél ehhez idő kell?
– Általában.
– Furcsa.
Eliana közelebb lépett hozzá.
– Mi nem azért szeretünk valakit, mert megszolgálta. Nem méricskéljük előtte. Nem kérdezzük, mit kapunk érte.
– Akkor miért szerettek?
Eliana elgondolkodott.
– Mert felismerjük egymást.
Aurora nem szólt. Eliana pedig egyszerűen leült mellé. Nem kérdezett semmit, nem akart tanácsot adni, és nem mondta meg, mit kellene másképpen csinálnia. Csak ott ült mellette.
Aztán meglátott egy papírt.
– Ez mi?
– Egy vers.
Eliana azonnal felkapta.
– Olvasd el!
Aurora felvonta a szemöldökét.
– Tényleg érdekel?
– Miért ne érdekelne valami, amit te alkottál?
Aurora olvasni kezdett. Eliana úgy hallgatta, mintha a világ legfontosabb történetét hallaná. Nem szakította félbe, és nem nézett félre.
Amikor Aurora befejezte, Eliana egy ideig csak hallgatott.
– Nos? – kérdezte Aurora.
– Az egyik sorod kék.
Aurora pislogott.
– Micsoda?
– Kék. A másik aranyszínű. A vége pedig majdnem fehér.
– Te látod a szavak színét?
– Persze.
– Mindenkiét?
Eliana fintorgott.
– Nem. Van, akinek minden mondata barna.
Aurora nevetni kezdett.
– Szegények.
– Ők nem tudják.
A következő napokban Eliana maradt. Ha Aurora írt, a csillamár mindig ott ült valahol a közelében. Ha zene szólt, táncolt, de egészen különös módon. Nem lépkedett, hanem lebegve forgott a levegőben, miközben a ruháján futó fényindák minden ütemre más színben ragyogtak.
Egyik alkalommal Aurora annyira nevetett rajta, hogy Eliana megállt.
– Mi az?
– Semmi. Csak csodálatosan furcsa vagy.
Eliana elgondolkodott egy pillanatra.
– Te is.
– Köszönöm szépen.
– Nálunk ez nagy bók.
Egy napon Eliana azt mondta:
– Mutatok neked valamit.
Kinyújtotta a kezét. Aurora megfogta, és a szoba eltűnt.
A következő pillanatban egy hatalmas réten álltak Lumeriában. Az ég mélylila volt, mégsem volt éjszaka. Három hold lebegett fölöttük, a fűszálak között pedig apró, ezüstös lények szaladgáltak.
– Mik azok?
– Gondolatcsikók.
– Tessék?
– Az emberek elengedett gondolatai ide kerülnek.
Aurora döbbenten nézte őket.
– És mit csináltok velük?
– Semmit. Egy idő után elszaladnak.
Az egyik apró lény Aurora lábához szaladt. Felnézett rá, tüsszentett egyet, aztán eltűnt.
– Ez meg mi volt?
Eliana vállat vont.
– Valami, amin már fölösleges tovább gondolkodnod.
Aurora felnevetett.
Elindultak a réten, és hamarosan egy tóhoz értek. A víz teljesen mozdulatlan volt.
– Ez a Tükörtó – mondta Eliana.
Aurora belenézett, de nem a saját arcát látta. Képeket látott. Írásokat, festményeket, könyveket, dalokat, még meg sem született történeteket, nevetést, utakat, ismeretlen helyeket és önmagát sokféleképpen.
Aurora hosszú ideig nézte.
– Ezek mind megtörténnek?
Eliana megrázta a fejét.
– Nem így működik.
– Akkor mik ezek?
– Lehetőségek.
– Melyiket válasszam?
Eliana elnevette magát.
– Az emberek mindig ezt kérdezik.
– És mi a válasz?
– Ne képet válassz.
– Hanem?
Eliana mellé lépett.
– Azt válaszd, ahogyan élni szeretnél. A képek majd megtalálják a maguk formáját.
Aurora ismét a tóra nézett. A víz felszínén ekkor egészen különös kép jelent meg. Két alak sétált valahol egy hosszú úton. Az arcukat nem lehetett látni. Csak azt, hogy időnként egymás felé fordultak, beszélgettek, nevettek, aztán továbbmentek.
Aurora közelebb hajolt, a kép azonban eltűnt.
– Miért tűnt el?
– Mert meg akartad fogni – mondta Eliana.
– Csak látni szerettem volna.
– Tudom.
Eliana megfogta Aurora kezét.
– De ami valóban hozzád tartozik, azt nem kell üldözni a tóban.
Aurora ránézett.
– Te nagyon bölcs vagy.
– Nem.
– Nem?
– Csak nyolcszázhetvenhárom éves.
– Tessék?!
Eliana nevetett.
– Nálunk ez körülbelül huszonhétnek számít.
– Akkor mégsem vagy bölcs.
– Én mondtam.
Visszasétáltak a réten. Amikor elérkeztek ahhoz a helyhez, ahonnan indultak, Eliana hirtelen megállt.
– Szeretnék adni neked valamit.
Levette a homlokáról a pici fehér csillagot.
Aurora azonnal tiltakozott.
– De hát ez a csillamárok jele!
– Van másik.
– Hol?
Eliana a mellkasára mutatott.
– Itt.
A kis csillagot Aurora tenyerébe tette. Nem volt forró, és nem volt hideg. Olyan érzés volt, mintha valami élne benne.
– Mire való?
– Semmire.
Aurora elmosolyodott.
– Remek ajándék.
– Az emberek mindent használni akarnak valamire.
Eliana összezárta Aurora ujjait a csillag körül.
– Ez csak azért van, hogy legyen.
– Mint te?
– Pontosan.
Aurora ránézett.
– Eliana…
– Igen?
– Visszamész?
A csillamár elgondolkodott.
– Néha.
– És aztán?
– Visszajövök.
– Miért?
Eliana olyan természetességgel felelt, mintha a világ legegyszerűbb dolgáról beszélne.
– Mert szeretlek.
Aurora szeme megtelt könnyel. Eliana nem kezdte vigasztalni, és nem mondta, hogy ne sírjon. Csak odalépett hozzá, és átölelte.
A csillamárok ölelése különös dolog volt. Nem szorított, nem tartott fogva, mégis olyan érzés volt, mintha egyszerre ölelne át egy meleg nyári este, egy halk dallam, egy távoli csillag és valaki, aki pontosan tudja, hogy ott vagy.
Aurora lehunyta a szemét.
– Eliana?
– Igen?
– Maradj még egy kicsit.
A csillamár elmosolyodott.
– Aurora, nem azért jöttem, hogy elsiessek.
És azon az estén Lumeriában eggyel kevesebb csillamár ült a fénylő fák alatt, mert Eliana a Földön maradt.
Egy házban, amelynek ablakában attól kezdve minden este megjelent egy egészen apró, fehér csillag. Az arra járó emberek azt hitték, csupán a fény tükröződik az üvegen.
Aurora azonban tudta az igazat.
Odabent egy csodálatos, különös lény ült valahol a közelében, időnként fényvirágokat hagyott maga után a padlón, borzasztóan táncolt, látta a versek színeit, és időről időre, minden különösebb ok nélkül odaszólt neki:
– Aurora?
– Igen?
– Csak megnéztem, hogy még itt vagy-e.
– Itt vagyok.
– Jó.
Aztán Eliana tovább tette a dolgát.
Mert a csillamárok tudtak valamit, amit az emberek gyakran elfelejtettek: a szeretetnek nem mindig kell nagy dolgokat mondania.
Néha elég, ha valaki újra és újra azt választja:
itt maradok veled.
