A boldog szív olyan, mint egy belső hangszer.
Sokáig mások szólaltatták meg. Egy érintés, egy emlék, egy régi hang, egy idegen ritmus is képes volt rezdülést kelteni benne. A szív engedte, mert érző, nyitott, és minden finom mozdulatra válaszol, amely eléri a mélyét.
Aztán eljön egy tiszta pillanat, amikor a lélek közelebb hajol a szívhez. Ott már kevés a szó.
Valami belül felismeri önmagát. A szív felismeri azt a dallamot, amely mindig az övé volt.
Ez az önmagunkba való visszaérkezés finom pillanata. Az Én Vagyok jelenléte átjárja a testet, a lélegzetet, a mellkast. A régi ritmusok lassan hátrébb húzódnak, a szív pedig a saját rendjében kezd dobogni. Saját lénye érinti belülről.
Metaforikusan olyan ez, mint amikor egy hangszer hosszú idő után először kerül ahhoz, aki igazán ismeri. Ugyanazok a húrok, ugyanaz a fa, ugyanaz a mélység, mégis más lesz a hang. Igazabb. Melegebb. Teljesebb. Mert a dal végre abból születik, akihez tartozik.
Benne van az öröm, amely szabadon árad. Benne van a lélegzet, amely tágasabbá válik. Benne van a test finom tudása, amikor érzi: ez most valódi. Saját belső áramlás.
A lélek ilyenkor visszaveszi a szív ritmusát. Úgy, ahogy a fény reggel átér a függönyön. Úgy, ahogy a test megérzi a nap melegét. Úgy, ahogy a mellkasban egyszer csak megszólal valami tiszta, eredeti, ismerős.
A szív énekel, amikor felismeri önmagát. A boldogság ilyenkor belső állapot. Egy mély igen az életre. Egy finom, tiszta rezdülés, amelyben az ember érzi: a szívem él, a lelkem jelen van, a dalom az enyém.
A saját dal mindig az övé volt.
Most már ő szólaltatja meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése