Állok a hegy tetején. A szél belekap a hajamba, arcomat a felkelő Nap meleg fénye éri. Alattam völgyek, távoli hegyvonulatok, a felhők között lassan ébredező világ. Gyönyörű minden. Ha valaki messziről nézne, talán azt hinné, meghódítottam a csúcsot. Pedig nem hódítottam meg semmit. Egyszerűen eljutottam idáig.
Mögöttem egy egész élet. Emberek, találkozások, szerelmek, veszteségek, örömök és csalódások. Döntések, amelyek más irányba vitték az életemet, mint ahogyan egykor elképzeltem. Ma már mindez emlék. Az érzések olykor visszatérnek, de a történetek elveszítették régi hatalmukat fölöttem.
Nem akarok visszamenni. Ismerem azt a világot. Megéltem minden szépségével és kegyetlenségével együtt.
Előttem azonban nincs út. Csak a végtelen, a nagy ismeretlen.
És félek.
Milyen különös! Évtizedeken át kerestem önmagamat, próbáltam megérteni az életet, az embereket, a világ működését. Közben észrevétlenül identitásokat építettem. Mindegyikhez tartozott egy történet, egy szerep, valamilyen elképzelés arról, ki vagyok, és milyennek kellene lennem.
Voltam erős, amikor annak kellett lennem, és gyenge, amikor már nem bírtam tovább. Voltam szerető, gondoskodó, lázadó, kereső ember. Sokszor mások elvárásaihoz igazodtam, máskor minden erőmmel ragaszkodtam a saját elképzeléseimhez. Akkoriban ezek a szerepek jelentették számomra a valóságot. Ma már látom, hogy mindegyik csak egy része volt annak, amit önmagamból megtapasztalhattam.
Most mintha valamennyi lehullott volna rólam.
A testem itt van. Érzem a talpam alatt a sziklát, hallom a szél zúgását. Az ember továbbra is létezik, mégis hiányzik belőle valami, ami korábban meghatározta.
A régi önazonosság.
De vajon elveszítettem önmagamat, vagy csupán azt engedtem el, akinek eddig hittem magam?
A tudatosság különös dolog. Nem kér nevet, életkort, társadalmi szerepet. Nem érdekli, hányféle ember voltam már. Egyszerűen jelen van. Érzékel, tapasztal, létezik.
És az identitások? Talán soha nem is voltak mások, mint a tudatosság különböző kifejeződései. Lehetőségek arra, hogy az életet ezernyi oldaláról megismerjem. Egyik sem volt fölösleges, még azok sem, amelyekhez fájdalmas emlékek fűződnek.
Csakhogy ami egykor szolgált, idővel korlátozhat is. A megszokott gondolatok, a régi félelmek, a magunkról kialakított kép észrevétlenül kijelölik, mit tartunk lehetségesnek. Így válhat a tegnapi ember a holnapunk határává.
És most itt állok, e határok nélkül. Nem tudom, milyen az élet, amikor már nem a régi identitásaimon keresztül szemlélem önmagamat.
De eszembe jut valami, amiről ebben a nagy bizonytalanságban majdnem megfeledkeztem.
A bölcsesség.
Hiszen nem üresen érkeztem erre a hegyre.
Ha a lélek valóban számtalan létidőn keresztül tapasztalja meg önmagát, milyen mérhetetlen gazdagság rejlik a tudatosságában!
Mennyi élet, mennyi arc és emberi sors! Lehettünk uralkodók és szolgák, tudósok és egyszerű földművesek. Ismerhettük a hatalom mámorát, a szegénység keserűségét, a szerelem gyönyörét és az elvesztés fájdalmát. Talán kerestünk valamit egész életünkben, amit sohasem találtunk meg. Máskor egyetlen pillanat elegendő lehetett ahhoz, hogy mindent másként lássunk.
És amikor ezek az identitások betöltötték szerepüket, a tapasztalataik nem vesztek el velük együtt. A tanítások szerint a lélek mindezt bölcsességgé érleli. Az események részletei, az egykori sérelmek és érzelmi terhek lassan feloldódnak, miközben a tapasztalás lényege megmarad.
Milyen csodálatos gondolat! Hogy a létezésünk során semmi sem volt hiábavaló, még akkor sem, ha emberként olykor értelmetlennek láttuk a történteket.
És ott van ennek a mostani életemnek a bölcsessége is.
Az évek, amelyek során annyiszor hittem, hogy már mindent értek, aztán az élet egyetlen váratlan fordulattal megmutatta, milyen keveset tudok. Az emberek, akiket szerettem, és azok is, akik fájdalmat okoztak. A döntéseim következményei, a megvalósult álmaim, az elengedett remények.
Mindez hozzám tartozik, de már nem kell a régi történetek fogságában élnem.
A bölcsesség nem azonos az emlékezettel. Az emlék visszavisz oda, ahol valami történt. A bölcsesség viszont képes megmutatni annak értelmét anélkül, hogy újra átélnénk minden fájdalmát.
Talán ezért válhat szabaddá a múlt. Nem kell megtagadnom vagy megváltoztatnom. Megengedhetem, hogy a tapasztalatai elfoglalják helyüket a tudatosságomban.
És mégis, számtalan létidő és a mostani életem bölcsességével a hátam mögött, fogalmam sincs, merre tovább.
Hát nem különös?
Ennyi tapasztalat után az ember még mindig képes félni az ismeretlentől!
Sokáig azt gondoltam, a bölcsesség egyszer majd mindenre választ ad. Most kezdem megérteni, hogy egészen másként működhet.
Olyan, mint egy iránytű. Nem mutatja meg, milyen tájakon kell áthaladnom, hány kanyart vesz az ösvény, vagy miféle váratlan találkozások várnak rám. De segíthet felismerni az irányt, amikor elérkezik a következő lépés ideje.
És talán nem is kell mindig lépnem.
Mert van valami, amit az ember nehezen visel el: a szünetet. Azt a különös állapotot, amikor már nem akarja folytatni a régit, az új pedig még nem mutatta meg magát.
Ilyenkor az elme nyugtalankodni kezd. Terveket készít, lehetőségeket mérlegel, válaszokat követel. Szinte bármit elfogadna, csak legyen ismét valami, amibe kapaszkodhat.
De mi történik, ha ezúttal nem keresek?
Ha megengedem magamnak a csendet, és nem akarom azonnal megfejteni mindazt, ami bennem változik?
Talán éppen ebben a szünetben válhat érzékelhetővé a bölcsesség. Nem hangos felismerésként, nem valamilyen rendkívüli eseményként. Inkább egy mélyebb belső tudásként, amelynek nincs szüksége magyarázatra.
A Nap közben magasabbra emelkedik. A völgyeket lassan elhagyja a köd. Nézem, ahogy a fény előcsalogatja a táj addig láthatatlan részleteit.
És a jövőm?
Eddig mindig úgy gondoltam rá, mint valamire, amit meg kell terveznem. Az ember elképzeli, hol szeretne tartani néhány év múlva, milyen életet akar, kivel szeretné megosztani a napjait. Vágyakból és reményekből épít magának egy lehetséges holnapot.
De ezek az elképzelések többnyire abból születnek, amit már ismerünk.
Mi történik akkor, ha a régi identitásaimmal együtt az általuk elképzelt jövőt is elengedem?
Hiszen a jövő még nem történt meg. Nem egy kész történet vár rám valahol az idő távolában. Lehetőségek sokasága, amelyek közül ma még talán egyet sem tudnék felismerni.
A jövő képlékeny.
És ha valóban az, akkor miért akarnám mindenáron a múltam mintájára formálni?
Talán azért, mert az ismerős dolgok biztonságot adnak. Még akkor is, ha már nem tesznek boldoggá. Az ember szívesebben választ egy ismert ösvényt, mint egy olyan tájat, amelyen még sohasem járt.
De lehet, hogy éppen az ismeretlenben rejlenek azok a tapasztalások, amelyeknek a régi önazonosságomban nem volt helyük.
Új gondolatok, alkotások, találkozások. Olyan önkifejeződések, amelyeket nem kell előre meghatároznom. Talán a teremtés is más értelmet kap, amikor már nem azért alkotok, hogy valakivé váljak, hanem egyszerűen azért, mert bennem él a teremtés öröme.
És itt kapcsolódik össze számomra a múlt, a jelen és a jövő.
A múlt tapasztalataiból bölcsesség született. A jelenben tudatosan érzékelem önmagamat. A jövő pedig nyitva áll mindazon lehetőségek előtt, amelyeket még nem korlátoztam a régi elképzeléseimmel.
Mégsem szeretném mindezt egy újabb bizonyossággá változtatni.
Az emberi részem továbbra is félhet. Nem tudom, milyen lesz a holnap, milyen örömök vagy nehézségek várnak rám. A bölcsesség nem tesz mindentudóvá, és nem foszt meg az emberi érzéseimtől sem.
De már nem gondolom, hogy azért nincs előttem látható út, mert semmim sem maradt.
A szél elcsendesedik körülöttem. Mögöttem az ismert világ, valamennyi megtett lépésemmel. Nem kívánok visszatérni hozzá, de hálával tekintek mindarra, amit általa megtapasztaltam.
A távolban a hegyek lassan kibontakoznak a reggeli fényben. Nem látom, merre vezet tovább az utam. Lehet, hogy olyan irányba, amelyre ma még gondolni sem tudnék.
És ekkor újra felmerül bennem a kérdés.
Megérkeztem?
Talán nem is egy helyre kellett megérkeznem. Lehet, hogy csupán ahhoz a felismeréshez jutottam el, hogy már nincs szükségem a régi identitásaimra ahhoz, hogy tudjam: létezem.
A múltam már emlék. A jövőm ismeretlen. A jelenben pedig itt vagyok, testben, tudatosságban, mindazzal a bölcsességgel, amelyet a létezés során magammal hoztam.
Nem tudom, milyen lesz a következő tapasztalás.
De talán most először nem is kell tudnom.
Mert az ismeretlen előtt állva végre megértem, hogy nem a jövőmnek kell bizonyosságot adnia a létezésemhez.
A régi identitásaim nélkül is önmagam lehetek.
És ha egyszer elindulok innen, már nem ugyanazt az embert kell továbbvinnem, aki felkapaszkodott erre a hegyre.
A bölcsesség velem van.
A jövő pedig még szabad.
Itt vagyok.
És talán ez maga a megérkezés.
