Október száz színt szór a fák közé,
az alkony lassan lép a kert fölé.
Egy ősztündér az avar szélén jár,
s a levelek közt visszanéz a nyár.
Ruhája bíbor, hajában levél,
a fák fölött egy halk szellő zenél.
Úgy táncol, mintha élne még a nyár,
pedig a tél a kertek alján vár.
Nem az fáj, hogy a lomb a földre hull,
hanem hogy minden egyszer elcsitul.
Amit szerettünk, őrzi még a szív,
s egy hulló levél újra visszahív.
Még egyet fordul, vállamra leszáll,
a zajos élet egy percre megáll.
Nem kérdi, mennyi ősz maradt nekünk,
csak súgja: „Pihenj. Ma még itt lehetünk.”
