Ma csak csendben maradnék,
nem kértem semmit a naptól,
csak egy puha kis nyugalmat
a bennem zúgó világtól.
Nem tudom, mi fáj igazán,
csak érzem mélyen, valahol,
mert a lelkem egyedül
egy bezárt ajtónál barangol.
Nem akarok most erős lenni,
sem mosolyogni másokért,
csak megpihenni önmagamban,
míg a szívem újra hazaér.
Hadd hulljon le rólam a bánat,
mint őszi ágról a levél,
maradjon a helyén csendben
egy apró, lélegző remény.
Hiszen bennem van még a fényem,
bár most alig-alig ragyog,
nem tűnt el — csak megpihent ő,
s vele együtt én is hallgatok.
