Alattam hófödte hegycsúcsok emelkednek, körülöttem kékesfehér felhők úsznak a végtelen égbolton. A levegő hideg és kristálytiszta. Messzire látok, túl a hegyvonulatokon, egészen addig, ahol a távolság már feloldódik a fényben.
Fehér madár vagyok.
Hatalmas szárnyaimat kitárom. Érzem, ahogy a levegő végigsiklik a tollaim között, megérinti testem minden apró rezdülését. A szél hol magasabbra emel, hol lágyan továbbenged. Egy finom mozdulattal irányt változtatok, majd ismét átadom magam az áramlásnak. Könnyedén suhanok, mintha mindig is ehhez a határtalan térhez tartoztam volna.
Talán mindig is itt voltam.
Az idő elveszíti megszokott jelentését. Minden, ami valaha voltam, ami most vagyok, és ami még lehetek, egyszerre van jelen bennem. A múlt emlékei és a jövő lehetőségei egyetlen pillanatba simulnak, amelynek sem kezdete, sem vége nincs.
A hó érintetlen fehérsége szinte összeolvad a felhőkkel, tollaim pedig ugyanebben a tiszta ragyogásban fürdenek. A hegy mozdulatlan, a felhő alakot változtat, én pedig szárnyalok. Három különböző megnyilvánulás, mégis ugyanannak a végtelenségnek a részei.
És ott van a szél.
Láthatatlan.
Nem ismerem az útját, mégis érzem a jelenlétét. Megtart a magasban, miközben szabadon követhetem a saját irányomat. Nem uralkodik rajtam, és én sem akarom uralni. Mozdulataink találkozásában különös harmónia születik.
Ami láthatatlan, attól még nem kevésbé valóságos. Talán a létezés legmélyebb titkai éppen ott rejtőznek, ahol a szem már nem talál kapaszkodót.
A felhők lassan szétnyílnak előttem. Aranyló fény ömlik a havas hegyoldalakra, és egy pillanatra szárnyaimat is beragyogja. A magasban olyan csend vesz körül, amelyben a gondolatok is elhalkulnak.
Az emberi érzések távolivá válnak. Az öröm, a bánat, a vágy és a félelem elveszítik jelentőségüket. Mégis minden eleven. A hideg érintése, a mozdulat könnyedsége, a messzeség tisztasága.
És ebben a csendben ott van a teljesség.
Nem a boldogságból születik, hiszen az érzések változnak, akár az égbolton úszó felhők. A teljesség azonban érintetlen marad. Minden tapasztalatom hozzám tartozik, de egyik sem tehet többé vagy kevesebbé annál, aki vagyok.
A létezésemnek nincsenek feltételei.
Ahogy tovább emelkedem, a világ lassan kitárul alattam. A havas csúcsok egyre távolibbnak tűnnek, az ég kéksége pedig szinte végtelenné mélyül. Ebben a határtalan térben a szabadság már nem vágyként jelenik meg bennem. Olyan természetes, mint maga a repülés.
A szárnyaim csupán láthatóvá teszik azt, ami mindig is hozzám tartozott.
A láthatatlan áramlás továbbvisz. Érzem a tollaim finom mozdulatát, a tiszta levegőt, a magasság végtelen nyugalmát. A világ körülöttem változik, miközben bennem minden a helyén van.
Minden, ami voltam, ami vagyok, és ami lehetek, itt van velem.
És ebben a pillanatban már csak a létezés marad.
Repülök.
Vagyok.
TELJES VAGYOK.
