Volt egy város, amelynek egyetlen térképén sem szerepelt egy bizonyos keskeny utca.
Nappal akárhányszor kereste valaki, nem találta. Esténként azonban, amikor az utolsó boltok is bezártak, a villamosok megritkultak, és az ablakok mögött sorra elcsendesedtek a szobák, egyszer csak megjelent két ház között.
Az utca végén apró üzlet állt.
A kirakatában nem volt ruha, ékszer vagy kalap. Csupán néhány gomb, egy ezüstszínű olló, különös fonalgombolyagok és egy kis tábla:
Álmokat javítok.
Odabent egy idős asszony dolgozott minden éjjel.
Senki sem tudta a nevét. Talán már ő maga sem emlékezett rá. Hófehér haja kontyba csavarva pihent a fején, az orrán apró szemüveg ült, finom öltésekkel varrt.
Éjfél után érkeztek hozzá az álmok.
Nem emberek hozták őket.
Maguktól jöttek.
Egy kisfiú álma például egyszer besurrant az ajtó alatt. Elszakadt benne egy papírsárkány zsinórja.
– No, ezt könnyen rendbe hozzuk – mondta az asszony.
Elővette a bátorság nevű fonalat, és visszavarrta a zsinórt.
Egy másik álomban egy kertből eltűnt az összes illat. Ahhoz egy csipetnyi nyarat vett elő egy üvegből, és belevarrta a rózsák közé.
Akadtak azonban nehezebb munkái is.
Olyan álmok, amelyeknek kiszakadt a közepe.
Olyanok, amelyekbe túl sok tegnap került.
És olyanok is, amelyek egyszerűen elfáradtak.
Azokat nem javította meg rögtön.
Betette őket egy nagy, puha kosárba.
– Nektek előbb aludnotok kell – mondta.
Mert még az álmok is elfáradhatnak.
Egyik éjjel aztán egy egészen különös álom érkezett.
Nem volt elszakadva.
Nem hiányzott belőle semmi.
Csak nem tudott megnyugodni.
Ide-oda mocorgott az asztalon, néha felpattant, aztán újra összeesett.
Az álomvarrónő sokáig nézte.
– Téged nem kell megjavítani – mondta végül.
Az álom meglepődött.
– Akkor mit csináljak?
Az asszony felállt, kinyitott egy régi szekrényt, és elővett belőle egy tenyérnyi fehér párnát.
– Semmit.
– Semmit?
– Semmit.
Az álom ezt még sosem próbálta.
Óvatosan ráfeküdt a párnára.
Először még megigazította magát.
Aztán még egyszer.
Azután eszébe jutott volna valami nagyon fontos, de mire végiggondolhatta volna, már elfelejtette, mi volt az.
Az álomvarrónő tovább dolgozott mellette.
Öltött egyet.
Aztán még egyet.
Nem beszélt.
Az üzletben lassan megállt az idő.
A kis falióra mutatója sem sietett tovább. A fonalgombolyagok nyugodtan feküdtek a polcon. Az olló csukva maradt.
Az álom pedig egyre nehezebb lett a párnán.
Már nem akart sehová menni.
Nem akart semmit megfejteni.
Nem akarta tudni, mi lesz holnap.
Csak feküdt.
Egy idő után az álomvarrónő odanézett.
Már aludt.
Elmosolyodott, és nagyon óvatosan betakarta egy puha takaróval.
Aztán leoltotta az asztal fölötti lámpát.
Aznap éjjel már nem érkezett több javítanivaló.
És a városban, egy bizonyos szobában valaki, aki addig sokáig forgolódott az ágyában, egyszer csak mélyebbre süppedt a párnáján.
Nem tudta, miért.
Csak arra emlékezett még egy pillanatig, hogy valamit feltétlenül végig akart gondolni.
De már nem jutott eszébe, mit.
Aztán azt sem tudta, hogy elfelejtette.
Mert addigra már aludt.
