Különös világban élünk. Soha nem volt ennyi lehetőségünk kapcsolatot teremteni egymással, mégis mintha egyre távolabb kerülnénk egymástól. Pillanatok alatt elérhetjük a világ másik felén élő embert, miközben olykor arra sem jut időnk, hogy meghallgassuk azt, aki mellettünk áll.
Az emberiség hatalmas fejlődésen ment keresztül. A tudomány, a technológia és a kommunikáció szinte felfoghatatlan lehetőségeket teremtett. De vajon az emberi érzékenységünk is fejlődött velük?
Naponta látjuk a háborúk borzalmait, az éhező gyermekeket, a kiszolgáltatott embereket, az igazságtalanságot és a szenvedést. A tragédiák hírekké, a hírek számokká, a számok pedig lassan megszokottá válnak. Egy pillanatra talán megrendülünk, aztán továbblépünk.
Nem attól válik embertelenné a világ, hogy megszűnik benne a fájdalom. Hanem attól, hogy megtanulunk közömbösen élni mások fájdalmának tudatában.
És ez a közöny nem csupán a világ nagy eseményeiben mutatkozik meg. Ott van a mindennapjainkban is.
Saját tapasztalatom, hogy az emberek jelentős része annyira elveszett a maga problémáiban, gondjaiban és sérelmeiben, hogy szinte képtelenné vált a másikra figyelni. Tisztelet a kivételnek, akikből sajnos egyre kevesebbet látok.
Sokszor már egy kedves mondatra sem futja. Ha beszélgetésre kerül sor, gyakran csak a saját bajok követik egymást. A másik ember pedig hallgat, mert számára már nem marad hely a beszélgetésben.
Pedig a meghallgatás nem pusztán annyi, hogy csendben maradunk, amíg a másik beszél. A valódi figyelemhez belső nyitottság kell. Annak felismerése, hogy a másik ember érzései, örömei és fájdalmai ugyanolyan jelentőséggel bírnak, mint a sajátjaink.
Emlékszem, régen a falvakban a tavaszi és nyári estéken az emberek kiültek a házak elé. Beszélgettek. Meséltek egymásnak, megosztották örömüket, bánatukat. Figyeltek a szomszédra, az ismerősre, és a gyermekek szavának is megvolt a maga helye.
Természetesen akkor sem volt tökéletes a világ. Akkor is létezett önzés, közöny és emberi gyarlóság. De a személyes találkozásoknak, az egymásra figyelő esti beszélgetéseknek és a közösségi együttlétnek volt egy olyan természetes, emberi formája, amely mára eltűnt a mindennapjainkból.
Ma már szinte mindenki elérhető, de ettől még nem feltétlenül vagyunk jelen egymás életében.
Üzeneteket küldünk, bejegyzéseket olvasunk, véleményeket formálunk. Olykor ismeretlen emberek életéről is többet tudunk, mint azokéról, akikkel naponta találkozunk. Az információ megsokszorozódott, de az emberi figyelem nem növekedett vele együtt.
Az empátia pedig éppen ezt a figyelmet igényli.
Nem sajnálatot jelent, nem kötelező egyetértést, és nem azt, hogy mások valamennyi problémáját magunkra kell vállalnunk. Az empátia annak képessége, hogy egy pillanatra kilépjünk saját világunkból, és megpróbáljuk megérteni a másikét.
Ehhez azonban idő kell. Türelem. Érzelmi érettség. És mindenekelőtt annak belátása, hogy nem mi vagyunk a világ középpontja.
Az ember természetesen elfáradhat. Néha annyi nehézséget hordoz, hogy alig marad ereje másokra. Ezt is meg kell értenünk. Hiszen az empátia nem lehet egyoldalú elvárás. De ha az állandó önmagunkkal való elfoglaltság életformává válik, lassan elveszítjük a valódi kapcsolódás képességét.
És itt kezdődik a társadalom egyik legcsendesebb válsága.
Mert az ember nem csupán anyagi biztonságra, információra és kényelemre vágyik. Szüksége van arra is, hogy meghallják, megértsék, észrevegyék. Hogy ne csak létezzen mások mellett, hanem emberként kapcsolódhasson hozzájuk.
Vajon mikor hallgattunk meg utoljára valakit úgy, hogy közben nem a saját válaszunkon, a saját gondjainkon vagy a következő mondatunkon járt az eszünk?
Érdemes ezen elgondolkodni.
A civilizáció fejlettségét ugyanis nem mérhetjük kizárólag a találmányainkkal, a gazdasági eredményeinkkel vagy a technikai vívmányainkkal. Az is sokat elárul rólunk, hogyan bánunk egymással. Mennyire vagyunk képesek tiszteletben tartani egy másik ember érzéseit, méltóságát és életének nehézségeit.
Nem állítom, hogy az empátia teljesen eltűnt a világból. Ma is vannak önzetlen, figyelmes, szeretettel forduló emberek. Olyanok, akik nemcsak meghallják, hanem meg is hallgatják a másikat. Akiknek egy idegen ember fájdalma sem közömbös.
Ők bizonyítják, hogy ez a képesség továbbra is él bennünk.
Mégis, ha körülnézek a világban, és a saját tapasztalataimra gondolok, szomorú következtetésre jutok.
Nekem személy szerint nagyon hiányzik az igazi empátia. Az őszinte odafigyelés, az emberi jelenlét, a másik iránti valódi érdeklődés. Úgy érzem, ez a csodálatos emberi képesség ma már alig-alig él a mindennapjainkban.
Pedig nem kellene hozzá sem gazdagság, sem különleges tudás, sem hatalom.
Csupán emberség.
És talán éppen ez az, amiből a legtöbbet kellene megőriznünk.
Mert hiába jutunk egyre messzebbre a világ megismerésében, ha közben egyre távolabb kerülünk egymástól.
