Nyári este van. Kint ülök az udvaron, és hallgatom a tücsköket. Olyan hangosan zenélnek, mintha az egész kert egyetlen nagy hangszerré változott volna. Egyikük rákezdi, a másik felel neki, aztán egyszerre zendül fel a tücsökkórus. Talán ez a nyári esték legszebb hangja.
A szél időnként végigsöpör az udvaron. Felkapja a földön heverő, elszáradt faleveleket, amelyek susogva, zörögve futnak végig a porban. A levegő száraz, nehéz és fullasztó. Hónapok óta nem esett nálunk. Már hajnalban sincs pára, a fűszálakon sem ül meg a harmat. Mintha a föld hiába várná az eget, az pedig elfelejtett volna válaszolni neki.
Ekkor leül mellém valaki.
Nem hallottam, hogy érkezett volna. Csak egyszerre ott van a másik széken, keresztbe tett lábbal, nyugodtan, mintha mindig is hozzám tartozott volna.
– Ki vagy te? – kérdezem.
– Az Elvárás.
– Nem hívtalak.
– Engem ritkán hívnak. Mégis mindenütt jelen vagyok.
– Tudom. Ott vagy két ember között, és lassan mindent megmérgezel.
Elmosolyodik.
– Könnyű rám fogni mindent.
Pedig nélkülem egyetlen kapcsolat sem működne.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy te is elvárod attól, akit szeretsz, hogy ne bántson. Elvárod, hogy figyeljen rád. Hogy ne hazudjon. Hogy ne hagyjon magadra, amikor szükséged van rá. Azt mondod, nem kellenek elvárások, közben tele vagy velük.
– Talán igazad van – felelem. – De nem mindegy, mit nevezünk elvárásnak.
– Máris mentegetőzöl.
– Nem. Különbséget teszek. Mert az nem túlzó elvárás, hogy két ember tisztelje egymást. Az sem, hogy aki szeretetet kér, maga is tudjon adni. A szeretet nem azt jelenti, hogy az egyik ember folyton nyújtja a kezét, a másik pedig csak elvesz belőle.
– Mégis folyton azt mondjátok, hogy önzetlenül kell szeretni.
– Önzés nélkül. Nem önmagunk nélkül.
Az Elvárás elhallgat. A szél újra megmozdítja a leveleket. Száraz hangjuk végigkarcolja az udvar csendjét, de a tücskök egy pillanatra sem hagyják abba a zenét.
– Azt állítod, én teszem tönkre az embereket – szólal meg végül. – Pedig sokszor én tartom össze őket. Egy anya elvárja, hogy a gyermeke megbecsülje. Egy társ elvárja a hűséget. Egy barát elvárja, hogy ne csak akkor keressék, amikor szükség van rá. Mi ebben a rossz?
– Semmi. A baj ott kezdődik, amikor a szeretetből tartozást csinálsz.
– Én?
– Igen, te. Először csak annyit súgsz az ember fülébe: „Én adtam, most ő következik.” Aztán számolni kezdesz. Ki keresett kit? Ki mennyi időt szánt a másikra? Ki mondta előbb, hogy hiányzol? Ki hányszor segített? Mire észbe kapunk, már nem szeretünk, hanem elszámolunk egymással.
– Talán csak igazságot akarok.
– Nem. Sokszor irányítani akarsz.
– Keményen beszélsz velem.
– Mert jól ismerlek.
A tücskök egyre hangosabban szólnak. Nem tudom, valóban erősödik-e a zenéjük, vagy csak jobban figyelek rájuk.
– Aki túl sokat ad, maga tehet róla, ha kihasználják – mondja az Elvárás.
Ránézek.
– Ezt komolyan gondolod?
– Ha valaki mindig igent mond, a másik megszokja. Ha mindig ott van, természetessé válik a jelenléte. Ha folyton ad, miért csodálkozik, hogy elfogadják tőle?
– Elfogadni és kihasználni nem ugyanaz.
– Hol húzod meg a határt?
– Ott, ahol az ajándékból kötelesség lesz. Amikor amit tegnap még megköszöntek, azt ma már követelik. Amikor valaki csak addig kedves, amíg kap valamit. Amikor a nemet sértésnek veszik, az elfáradást pedig árulásnak.
– Akkor ne adj.
– Ha nem adunk, nem is élünk igazán. Nem akarok olyan emberré válni, akit már semmi sem érint meg. Ha nem szeretünk és nem akarunk szeretve lenni, akkor mi értelme a földi életnek?
– A szeretet fájdalommal jár.
– Nem mindig a szeretet fáj. Sokszor az fáj, amit annak nevezünk.
Az Elvárás közelebb hajol.
– Te is szeretnéd, hogy figyeljenek rád.
– Persze, hogy szeretném.
– Akkor mégis vársz valamit.
– Vágyom rá. De már nem harcolok érte.
– Ugyanaz.
– Nem ugyanaz. Régen talán próbáltam megszerezni a figyelmet. Magyaráztam, kértem, újra elmondtam, mit érzek. Ma már nem akarom kierőszakolni. Ami nem jön szívből, azt nem kérem könyöradományként.
– Mégis fáj, ha nem kapod meg.
– Fájhat valami attól még, hogy nem futok utána.
– Akkor nem vagy szabad tőlem.
– Nem is állítottam, hogy az vagyok.
A válaszomra kissé hátradől. Talán arra számított, hogy tagadni kezdek.
– Látod – mondom –, éppen ez a baj veled. Azt akarod elhitetni, hogy csak két lehetőség van. Vagy nem várunk senkitől semmit, vagy követelünk. Vagy mindent odaadunk, vagy teljesen bezárkózunk. Pedig a kettő között ott van a tudatos szeretet.
– Az micsoda?
– Amikor adok, mert belőlem fakad, de közben nem hagyom, hogy kifosszanak. Amikor elfogadom a másik szeretetét, de nem építem rá az egész létezésemet. Amikor nem akarom megváltoztatni, mégis megmondom, mi az, amit nem engedek meg neki.
– Szép szavak. De két ember sohasem ad egyformán.
– Nem is kell mindig ugyanannyit adniuk. Nem mérleg kell a kapcsolatba, hanem kölcsönösség. Lehet, hogy ma az egyikük erősebb, holnap a másik. De nem élhet mindig csak az egyik a másik erejéből.
– Ritka az ilyen kapcsolat.
– Ritka, akár a fehér holló. De létezik.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy az ember képes tudatosodni. Képes felismerni, hogy csak annyira tud szeretni másokat, amennyire önmagával is képes szeretettel bánni.
– Ez is csak egy szépen hangzó mondat.
– Nem. Ezt már átéltem. Aki nem szereti önmagát, sokszor torz módon szeret. Kapaszkodik, birtokol, ellenőriz, követel, megsértődik vagy eltűnik. A másiktól várja, hogy betöltse azt az ürességet, amelyet ő maga sem mer meglátni.
– Talán csak fél, hogy elveszíti.
– A félelem nem jogosít fel senkit arra, hogy birtokoljon.
– De te is féltél már.
– Igen. És talán én is szerettem már rosszul. De attól, hogy megértem a félelmet, még nem kell elfogadnom mindazt, amit okoz.
Az Elvárás a sötét kert felé fordítja a fejét.
– Azt mondtad, már nem veszel részt a harcban.
– Nem veszek.
– Mégis panaszkodsz, hogy berántanak.
– Mert berántanak. Attól, hogy én nem harcolok a figyelemért, mások még behozzák az életembe a feszültségüket, a hiányukat, a követeléseiket. Egyszer csak ott találom magam egy helyzetben, amelyet nem én kezdtem, mégis nekem kell kijönnöm belőle.
– Akkor ne engedd.
– Mintha mindig ilyen egyszerű lenne.
– Te mondtad, hogy tudatos vagy.
– A tudatosság nem azt jelenti, hogy semmi sem ér el. Hanem azt, hogy előbb-utóbb felismerem, mi az enyém, és mi az, amit mások raktak rám.
– Előbb-utóbb?
– Igen. Néha rögtön. Néha csak később. Ember vagyok.
Az Elvárás felnevet.
– Végre valami őszinte.
– Mindvégig őszinte voltam.
– Akkor mondd ki azt is, hogy néha elbújnál mindenki elől.
– Elbújnék.
– Mert nem szereted az embereket?
– Nem. Azért, mert elfáradok a zajukban. Abban, hogy mindenki akar valamit. Abban, hogy néhány perc valódi figyelem is nehéz lett. Sokan beszélnek, de alig hallgat valaki. Minőségi időről beszélnek, közben fél szemmel a képernyőt nézik, fél füllel máshol járnak.
– A világ ilyen.
– Tudom. Itt élek benne.
– Akkor alkalmazkodj.
– Alkalmazkodom, de nem akarok olyanná válni, mint ami bánt.
– Megváltoztatni sem tudod.
– Nem is akarom az egész világot megváltoztatni. Csak nem engedem, hogy te mondd meg, hogyan kell szeretnem benne.
Az Elvárás arca megkeményedik.
– Nélkülem nem tudnád, mit érdemelsz.
– Nem te tanítasz meg az önbecsülésre.
– Nélkülem mindent eltűrnél.
– Nem. A határ nem ugyanaz, mint az elvárás.
– Mi a különbség?
– Az elvárás azt mondja: „Változz meg értem.” A határ pedig azt: „Ilyen bánásmódban nem maradok.”
Most először nem felel azonnal.
Csak a tücskök zenélnek. A szél újra végigfut az udvaron, és a kiszáradt levelek susogó hangja belevegyül a kórusukba. A föld még mindig száraz. Az ég még mindig nem ad esőt. Mégsem követeli senki a felhőktől, hogy azonnal nyíljanak meg.
– Akkor el akarsz küldeni? – kérdezi végül az Elvárás.
– Nem tudlak végleg elküldeni. Része vagy az emberi életnek. De a helyedre teszlek.
– Hol van a helyem?
– A kimondott megállapodásokban. A kölcsönös felelősségben. Abban, hogy tiszteljük egymás határait. De nincs helyed a kimondatlan követelésekben, a bűntudatkeltésben és a szeretetnek álcázott birtoklásban.
– És ha valaki nem ad annyit, amennyit te?
– Nem kell ugyanannyit adnia. Csak ne éljen abból, amit belőlem elvesz.
– Ha nem figyel rád?
– Nem harcolok a figyelméért.
– Ha elmegy?
– Fájni fog. De nem tartom vissza.
– Ha csak addig szeret, amíg adsz neki?
A tücskök hirtelen mintha egyszerre hallgatnának el. Talán csak egy pillanat az egész, mégis teljes csend ereszkedik az udvarra.
Ránézek az Elvárásra.
– Akkor nem engem szeretett.
– Hanem?
A szél végigkerget egy száraz levelet a lábam előtt. Sokáig zörög a kövön, aztán megakad a kapunál.
– Hanem azt, amit elvihetett belőlem.
Az Elvárás feláll.
– És ezután hogyan fogsz szeretni?
– Szívből.
– Feltételek nélkül?
– Nem. Hazugságok nélkül.
– Adsz majd?
– Igen.
– Akkor újra kihasználhatnak.
– Lehet.
– Nem félsz?
– De igen.
– Akkor mitől lesz most más?
Felnézek az égre. A csillagok ragyognak, sehol egy felhő. A tücskök újra rákezdenek, hangosabban, mint azelőtt.
– Attól, hogy többé nem adom oda magamat annak, aki csak azt figyeli, mit vihet el belőlem.
Az Elvárás még áll egy pillanatig, majd elindul a kapu felé.
– Visszajövök – mondja.
– Tudom.
– Minden kapcsolatban ott leszek.
– Ott lehetsz.
Megáll, és hátranéz.
– Akkor mégsem győztél le.
– Nem is akartalak legyőzni.
– Akkor mit tettél?
– Levettem rólad a szeretet nevét.
