Volt valahol, a tenger és az ég határán egy kert, amelyet nappal senki sem találhatott meg. Nem kerítés rejtette, és kapuja sem volt. Akkor jelent meg, amikor az utolsó madár is visszatért a fészkébe, a házak ablakai elsötétültek, és az emberek végre letették mindazt, amit egész nap magukkal cipeltek.
A kert közepén apró ház állt. Ablakában lámpa égett, a lépcső legfelső fokán pedig egyetlen fehér rózsa pihent. Soha nem hervadt el. Esténként a tenger felől érkező párából ivott, reggelre pedig újra becsukta szirmait.
Egyik éjjel fáradt vándor érkezett a partra. Hosszú út volt mögötte. A vállán nem vitt tarisznyát, mégis úgy lépkedett, mintha súlyos csomagok húznák lefelé. El nem mondott mondatokat hozott magával, félbehagyott gondolatokat, régi bánatokat és néhány kérdést, amelyekre még nem talált választ.
Leült a homokba, levette a cipőjét, és a térdére hajtotta a fejét.
A tenger hullámai egymás után gördültek elé. Az első éppen csak megérintette a lábujjait, majd visszafutott. Utána érkezett a második, aztán a harmadik. A víz minden alkalommal magával vitt valamit abból, amit a vándor már nem bírt tovább hordozni.
Az első hullám elmosta a nap fáradtságát.
A második magával vitte a bántó szavakat.
A harmadik elsodorta a holnap gondjait.
A negyedik pedig azt a régi hitet, hogy neki mindig erősnek kell lennie.
Amikor a vándor felemelte a fejét, megpillantotta az éjszakai kertet.
Keskeny ösvény vezetett a házhoz. Két oldalán jácintok nyíltak, mögöttük vörös rózsák hajoltak egymás felé. Illatuk összekeveredett a sós levegővel. Olyan volt, mintha valaki régen ismerné őt, és tudná, pontosan mire van szüksége.
A vándor elindult az ösvényen.
Nem sietett.
Abban a kertben senki sem kérdezte meg tőle, hová tart, mit végzett el, és mit mulasztott el. Nem kellett magyarázkodnia. Nem kellett megfelelnie. Minden lépésével távolabb került attól a helytől, ahol folyton válaszokat vártak tőle.
Amikor a házhoz ért, az ajtó kinyílt előtte.
Odabent egyszerű szoba fogadta. Fehér függöny mozdult a nyitott ablakban, az ágyon friss huzat illata érződött. A párna mellett kis asztal állt, rajta egy pohár víz és egyetlen rózsaszirom.
A vándor lefeküdt.
Sokáig nézte a mennyezetet. Gondolatai még egymásnak adták a kilincset. Egyik jött, a másik ment, aztán újra visszatért az előző.
Ekkor apró, ezüstszárnyú madár szállt az ablakpárkányra.
– Ma éjjel már nem kell sehová menned – mondta.
A vándor felé fordította a fejét.
– Mi lesz azzal, amit nem fejeztem be?
– Megvár.
– És azzal, amit nem tudtam megoldani?
– Annak talán még nem érkezett el az ideje.
– Mi lesz, ha reggel sem tudom a választ?
A madár megrázta tollait.
– Akkor majd élsz tovább nélküle, amíg egyszer meg nem érkezik.
A vándor elmosolyodott.
A madár közelebb lépett az ablakpárkány széléhez.
– Ami rád vár, reggelig megvár. Most hunyd le a szemed.
A vándor engedelmeskedett.
Homloka lassan kisimult.
Válla belesüppedt a matracba.
Keze megpihent a takarón.
Lábában elült az út minden fáradtsága.
Odakint a tenger egyenletesen járt ki és be a partra, mintha lélegezne.
Egy hullám érkezett, és elsimította a homokban maradt lábnyomokat.
A következő elvitte az utolsó nyugtalan gondolatot.
A harmadik már olyan távolról szólt, mintha egy álom mélyéről hallatszana.
Az ezüstszárnyú madár csőrével megigazította a függönyt.
– Aludj – mondta. – Amit szeretsz, reggel is ott lesz. Amit pedig már nem akarsz tovább vinni, azt bízd erre az éjszakára.
A vándor lélegzete lassabb lett.
Álmában újra végigsétált a kerten. A jácintok utat nyitottak előtte. A vörös rózsák szirmai között még ott pihent az este melege. A lépcsőn fekvő fehér rózsa felemelkedett, és a tenyerébe hullott.
Nem szorította meg.
Csak tartotta.
A rózsa mégsem esett ki a kezéből.
A kert fölött lassan fordult az ég. A hajnal még messze volt. Maradt idő aludni, maradt idő álmodni, és maradt idő arra is, hogy odabent minden megtalálja a maga helyét.
A tenger tovább mosta a partot.
A kert őrizte a vándor álmát.
Ő pedig hosszú idő óta először úgy aludt, hogy semmit sem kellett magával vinnie.
