Nem kérem már a tegnapot,
halkan melléd ülök.
Tenyeremben hajnali harmat,
s a szívedhez hajolok.
Ha kint világok dőlnek össze,
bennem még ablak nyílik,
s ahol a félelem beszélne,
ott egy csillag fénylik.
Nem őrizlek rácsok mögött,
nem kötlek semmihez.
Úgy maradok melletted,
ahogy fény simul a vízhez.
Láttam már hosszú éjjeleket,
széthulló, néma életeket,
mégis éltetett valami:
a szívem emlékezett.
A szemedben nem múltat keresek,
válasz helyett téged,
azt az otthont találom,
ahol a szívem hazatérhet.
Ha egyszer minden szó elfogy,
s már némaság marad,
én akkor is felismerem benned
a régi, tiszta arcodat.
Nem tudom, merre visz az út,
sem azt, ki meddig marad.
De amíg bennem hajnal ébred,
emlékeimben őrzöm arcodat.
S ha majd a világ elcsendesül,
s nem kérdez többé semmi,
én nem búcsúzni érkezem:
hozzád hazatérek, kedvesem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése