Most képzeletben felhúzom ezt a gyönyörű cipőt. A varázscipőmet.
És hagyom, hogy vigyen. Oda, ahol lennem kell. Nem irányítom, nem kérdezem, merre indulunk. Egyszerűen rábízom magam. Mert ez a különleges cipő talán jobban tudja, hol a helyem, mint én magam.
Néha úgy érzem, nem ebbe a világba való vagyok.
Itt voltam. Éltem. Szerettem. Szeretek ma is. Adok, mert ilyen a természetem. De egyre erősebben érzem, hogy ez a világ túl durva hely az én lelkemnek. Nagyon durva.
Létezik valaki, aki olyan, mint én?
Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy nekem ez a világ sokszor sötét. Túl sok benne a bántás, az önzés, a szeretetlenség. És néha olyan nehéz megértenem, miért kell ennek így lennie.
Így hát felhúzom a varázscipőmet, és elindulok. Oda, ahol nincs ez a sötétség.
Mert van nekem egy csodálatos képzeletvilágom.
Ott jó. Ott béke van. Ott nem bánt senki. Nem használnak ki, nem kell védekeznem, és nem kell magyarázkodnom azért, amilyen vagyok. Ott nem fáj semmi. Ott egyszerűen csak szeretnek.
És én is szerethetek. Szabadon, félelem nélkül.
De azért titokban bízom valamiben.
Abban, hogy ez a varázscipő egyszer a valóságban is elvisz oda, ahová a lelkem tartozik.
Mert csak van egy hely ezen a világon, ahová én is odapasszolok?
Ahol nem vagyok túl érzékeny, túl álmodozó, túl különös. Ahol nem kell másnak lennem, mint aki vagyok.
Létezik ilyen hely?
Ki tudja?
Talán igen. Talán valahol már vár rám. Talán egyszer rátalálok, vagy éppen ő talál rám.
Egyelőre még titok.
De addig sem állok meg.
Felveszem hát a gyönyörű, pipacsos varázscipőmet, és elindulok. Hagyom, hogy vigyen, amerre csak szeretne.
Megyek, álmodom, és szárnyalok tovább a csodálatos, képzeletbeli szeretetvilágomban.
Mert ott jó nekem.
És ki tudja?
Talán egy napon arra ébredek, hogy már nem is kell becsuknom a szemem ahhoz, hogy otthon érezzem magam.
