Bármennyit tudok, ember vagyok én,
mezítláb állok a magány telén.
Szívem szeret, magányában zokog,
de értem senki szíve nem dobog.
Szeretem az embert, a folyót, a fát,
a világ minden apró sóhaját.
Ha másnak fázik a lelke, tüzet adok,
de ha én fázom, magamra maradok.
Az éj a párnámra hajtja fejét,
a csönd nyújtja felém hideg kezét.
Úgy vágyom két karra, mely átölelne,
s egy szívre, mely az enyémmel együtt verne.
A szív szeretetre született,
nem arra, hogy őrizze a sebeket.
Nem kell nekem az ég minden csodája,
csak egy szív, mely az enyémet hazavárja.
